A figyelem gondolatnaplója (Filip Tamás: Kafka bukósisakja)
Filip Tamás: Kafka bukósisakja. AB ART Kiadó, Bp., 2023
Filip Tamás új, tizenkettedik önálló kötete a 2005-ben megjelent Mentés másképpen folytatásának tekinthető, mert műfajuk azonos. Annak önértelmező alcíme: naplójegyzetek, versek. A Kafka bukósisakja is ilyen, noha ez a könyv nem tartalmaz műfaji besorolást. Különleges, gondolati napló ez, amelyben azonban nincsenek időjelölések, mert a szerző nem azt tartja fontosnak, hogy mikor talált valami lejegyzésre érdemeset, hanem: hogyan tündöklik a gondolat maga. „Mit jelent az, hogy szab? Azt, hogy vág, metsz, nyes. Jelentése lényegileg az, hogy korlátoz. Ez a töve annak a szónak, hogy szabály, ami pedig maga a korlát, hiszen a szabály adja meg a kereteit a lehetőségeknek, ami kívül esik rajta, azt tilos megtenni. Viszont milyen különös, hogy a szabadság szó is ebből a tőből van. A szabadság (szabottság?) a korlátokból fakad? Milyen elképesztő a nyelv lényeglátása. Egy pontból lendül ki a dolog és a dolog ellentéte is. Valahogy úgy, mint a csend, amely a csendül töve. Nincs hang, majd megszületik a hang. Csend, csendül. Az egy több, mint a kettő. Hogy ezt értsük, magyarnak kell lenni.”
Egyperces jelenséggyűjtemény ez, gyakorlati fenomenológia, kommentárokkal ellátott élménykatalógus és ráismeréslista, amelynek legtöbb bejegyzése könyvekhez, zenékhez, képekhez és filmekhez kapcsolódik. Fontos idézeteket, érdekességeket, az álmok, a valódi és a látszólagos valóság különös egyidejűségeit, titkos egymásra hatásait rögzíti és értelmezi. Tájékoztat, értékel és kiemel. Ízelítőt ad, mit és hogyan olvas a szerző. „»Olyan sok dolog jön létre és halmozódik föl, hogy már soha nem lesz idő a használatukra… Olyan sok üzenet és jel keletkezik és terjed, hogy már soha nem lesz idő elolvasni őket.« Baudrillard gondolatai elsőre keserűnek tűnnek, valójában azonban realisták. És ezzel együtt milyen jó, hogy az írók, a költők, a könyvkiadók és az olvasók nem vesznek tudomást a francia filozófus megállapításáról. Mindenki teszi a dolgát ebben a közös, de mégis egyénre szabott beavatódásban, amelynek lényege számomra az, hogy hallgatom, ahogy egy másik ember beszél hozzám. Mert olyan gyermeki maradt az olvasásom, hogy mindig hallom és hallgatom a könyv mondatait, s mindaz, amit hallok, az én hangomon szól. Ha olvasok, meghaladom önnön határaimat, részesülök az előttem feltárulóból. Átigazítva a gyönyörű Pilinszky-verssort: Megérdemelné az örök életet minden olvasó, aki az éjszakában könyv fölé hajol.”
Megmutatja, egy ötletből, egy szóból a verscsíra a képzettársítások burjánzásával hogyan szökken szárba, vagy marad meg végleg töredéknek. Filip Tamás pontos, lényegre törő és láttató stílusban írja meg figyelmének jegyzetlapjait. „A vers mesterséges tó, de igazi halak úsznak benne.” Sokkal többet lelkesedik, mint amennyit bírál. Olykor rámutat néhány írói vagy filmrendezői következetlenségre. Legjobban könyvekért és klasszikus zeneművekért rajong, beszámol katartikus élményeiről, és ezzel a befogadót is olvasásra, zenehallgatásra és filmnézésre serkenti. „Azért jó Haydnt hallgatni, mert közben ezek jutnak eszedbe: Isten szeret. (…) Van mit enned. Van fedél a fejed felett. És hallgathatod ezt a gyönyörűséges zenét. Mit akarsz még?” Tájékozódása sokrétű és széles körű. Olvasmányainak nemcsak minősége, de mennyisége is lenyűgöző, még akkor is, ha nem tudjuk, hány évet fognak át feljegyzései. Az ember csak csodálkozik és irigykedik, hogyan képes ennyi időt olvasásra fordítani. Versek, regények, novellák, önéletrajzok, naplók, esszék és tanulmányok szerzői és címei sorjáznak a lapokon, a magyar- és a világirodalom klasszikus és kortárs művei. Felmerült bennem, névmutatót kellene készíteni a könyvhöz, talán még a szerző is meglepődne, mennyi nevet és milyen széles tartományban tartalmazna ez a lista.
Megjelennek jellemző motívumai, témái, tehát összetéveszthetetlenül a Filip Tamás-i univerzumban vagy inkább labirintusban járunk, mert a szerző nagyon kedveli a titokzatos kiismerhetetlenségeket és a szorongásos útvesztőket. Ezért is találó és pontos a címadás, hiszen van-e annál hátborzongatóbb, ha valaki Kafkáról nevezi el védőfelszerelését. Vajon mitől és hogyan véd meg Kafka bukósisakja? Nyilván mindentől és semmitől – csak éppen a semmitől nem –, hiszen többszörösen fiktív, nem létező tárgyról van szó. Természetesen már Kafka motorja is kitaláció, ráadásul amikor használhatta volna, még biztosan nem volt kötelező a bukósisak, mert az Magyarországon is csak 1964-től előírás. Ez a példa is a szépirodalom, a művészet csodájára hívja fel a figyelmet, hiszen a jól kitalált és megírt történet igazabb a valóságnál, mert annak lényegét modellezi. „»Ez a művészet csodája, hogy az ember sokkal nagyobbat szarik, mint amekkora a seggén kifér. A művészet nyilván nem e világról való; az elemzés csak addig a kapuig tudja nyomon követni, ahol az ismeretlen kezdődik.« Az idézet Weöres Sándortól való, egy 1947-ben Fülep Lajoshoz írt leveléből. Miután rábukkantam erre az idézetre, bekapcsoltam a tévét, és az Alla Rustica című dokumentumfilm szereplője, egy tiszta arcú, aranyos öregember éppen arról beszélt, hogy az ember Isten nélkül mit sem ér, hogy meg kell köszönnünk Istennek a segítséget. És még efféléket mondott az öreg, küszködött a könnyeivel, én meg csak álltam, és megrendülten figyeltem rá. Weöres és az öreg erdélyi parasztember ugyanarról beszél. Weöres parasztosan, az öreg paraszt meg áhítattal, de ugyanarról. Se verset írni, se szénát gereblyézni nem lehet Isten segítsége nélkül.”
Jól mutatja a szövegtípusok különbségét a feljegyzések közé ékelődő tizennégy, dőlt szedéssel is kiemelt költemény, amely ezzel is érzékelteti, ezeket szépirodalomként kell olvasni. A kötet egyik legjobb ilyen darabja a Szögek egy kiáltványhoz – Kovács István verseit olvasva. „Az elfelejtett őrszem lassacskán / megvakul a toronyban, / felejti szomját, éhét, nem / alszik soha, de minden sejtjével / érzi, ahogy a tolakvó árnyak / mindent széttaposnak.” A Filip-vers általában a mitikus, kafkai időben és térben játszódik, ahol szereplői hősies küzdelmet folytatnak a lehetetlennel, így a költő egyszerre tudja érzékeltetni az abszurditás tragikus, groteszk, ironikus és humoros oldalát, amellyel összetett esztétikai minőséget hoz létre. A vers cselekménye – mert nála mindig van ilyen – eszünkbe juttatja Kafka A törvény kapujában című történetét, ahol a messziről jött ember lassan elveszti látását, mert élete végéig vár a bebocsáttatásra, de tétovázása miatt az őr becsukja a kaput. A költő hőse pedig egy elfelejtett őr, aki megkísérli a lehetetlent. „Minden erejét megfeszítve / nekifog, hogy, ha addig él is, / a kiáltványt valahogy / fölszögezze a vasajtóra.” Többi hőse is hasonló képtelenséget szeretne megvalósítani, ezért bukásuk szükségszerű. Nem más ez, mint a nietzschei „embert fölülmúló ember” kilátástalan küzdelme, akinek vágya és elszántsága tiszteletet parancsol, és együttérzést kelt az olvasóban. A költő lírai énje minden idők összes versét szeretné elolvasni, vagy egyedül játszana egy szimfonikus zenekar összes hangszerén, és álmában arra is emlékezne, ami nem történt meg soha. Vagy a szarkofágja belső falára írtakat szeretné megmutatni, és álommozija részére saját álmait filmre venni. Önparódiájában pedig kijelenti: Rulettben nincsen sakk.
Gyakran él a posztmodernre jellemző tobzódó szövegközöttiség és a paronomázia, a hasonló hangzás retorikai alakzatának összekapcsolásával, ami a nyelvi megelőzöttséget mutatja. „A költő valójában keltő. Életre keltő. De minimum álomból keltő. Az alvó, az elrejtezett dolgot kimozdítja, fölrázza ebből az állapotából, sőt, ha ügyes, egyszerre több dolgot mozdít ki, ezeket összekapcsolja, összefüggéseket talál, sőt teremt közöttük. Gyönyörködik benne, hogy él, amiről azt hitte: halott. Aztán elfogy az öröme, újra hiányérzete támad, és keresni kezdi, mi érdemli meg, hogy életre keltse. És új vers születik.” Ekkor a nyelv a szerző fölé nő, amikor nem a költőnek van nyelvhasználata, hanem a nyelvnek van költői sugallata, amit a szerző érzékenysége révén meghall, és mint közvetítő médium leír. „[F]élek, kérem a kötelem, / engem húzzon föl a selyemzsinórpadlásra. / Te vagy a vörös szőnyeg? Leterítenek úgyis.” A szövegközötti utalások – Pilinszky János Sztavrogin elköszön és József Attila Mama és Két hexameter – bevonása megsokszorozza és egyben ellentétükbe fordítva elironizálja az eredetiek tragikus jelentését. Ennek ellenére az olvasó fejében felvillanó előszöveg is belép a nyelvi játékba, így a rendkívül összetett jelentést az egymásra vetülő szövegek interferenciája hozza létre a befogadóban. „»A művészet lényege, hogy megtanítalak valamire, bár én nem tudom, mire. Ugyanazt adom, és mindenki a magáét kapja.« (Váli Dezső) Tehát a művészet megtanít nyelveken hallgatni.” (Kiemelés az eredetiben.) A nyelvi játékosság nemcsak a versekben, hanem a gyakran – mintegy pihentetőnek szánt – aforizmák szóvicceiben is megjelenik, és a nyelvi résen bepillantva sokféle jelentés képződik. „A dekadens francia költők valószínűleg Baudelaireline-szindrómában szenvedtek.” „Aranyat ér a vérplazma, amit ad. Az adományozó neve ezért Don Or.”
A kötet két leghosszabb és legszebb szövege vallomás és ars poetica. Az egyik a szűkebb lakóhelyről, Csepelről, a másik a mesterének tekintett Nemes Nagy Ágnesről szól, akinek pályája elején elküldte verseit, és háromszor személyesen is találkoztak. „Maga a találkozó bebizonyította, hogy a vele kapcsolatban emlegetett szigorúság valóban jellemző rá. Egyik versrészletemet éles hangon zavarta volna ki a szövegből. Talán még a mutatóujját is felemelte, hogy nyomatékosítsa méltatlankodását, mely a mai napig fülembe cseng: »Ez zsurnalizmus!« Kár, hogy nem jutott eszembe, hogy éppen tőle tudom, hogy a vers szüntelen határátlépés… De minden bizonnyal azt mondta volna, hogy az újságírásra emlékeztető fordulat legfeljebb idézetjelleggel vagy parodisztikus elemként jelenhet meg a versben.” (…) „Annyi biztos, hogy a költészetet a megszerzett, a megszerezhető és a vágyott tudás semmivel sem helyettesíthető eszközének tekintette.” A kötet legszebb lapjai a versekről és az olvasásáról szólnak. „Egy 1982-es interjúban arra a kérdésre, hogy mi a vers, Nemes Nagy Ágnes ezt mondta, hogy a vers szilárd szökőkút vagy folyékony szobor. De mondhatjuk azt is, hogy a vers égő hajó a befagyott tengeren, esetleg olyan hologram, mely átbeszél saját üvegfalán, a vers társaskocsi, amelyet te vezetsz, és egyetlen utasa van, ki rád bízta magát. A jó verstől a gyújtózsinóron visszafut a láng, és talpra ugrik a ház, hazamennek a robbantók, és elfelejtik, hogy mit akartak, s ha arra járnak, gyönyörködve nézik, hogy áll a ház.” És egy másik idézet: „A vers lényege nem az, hogy díszítetten és hosszadalmasan szóljon valamiről, amit egyszerűen és röviden is el lehetne mondani. Nem érdemes keresni benne a mondanivalót. A mondanivaló legfeljebb üveggyöngy. A vers lényege az, hogy olyan dologról beszél, ami máshogyan elmondhatatlan. És ha képes arra, hogy ezt megtegye, akkor szükségképpen megtalálta magának a megfelelő nyelvi köntöst.”
A könyv – néhány vers és nyomasztó álomleírás kivételével – tehát mégsem Kafka világát idézi, talán éppen azért, mert nem létező bukósisakjával megvéd bennünket ettől. Ez a mű inkább rajongókönyv könyvrajongóknak. Benne a szerző a kultúra és az ittlét örömünnepét üli, és azt bizonyítja, hogy minden emberi és világnyomorúság ellenére a művészet szép és fontos. Még akkor is, ha „A világ legnagyobb óraátállítása zajlik a szemünk láttára. 2021-ről 1984-re.”
Vissza a tetejére