1987
regényrészletAki mindent ért, a lényeget nem érti.
Egy szobánk volt. Béreltük. Nálunk az nem volt szokás. Ha az ember háza összedőlt, vagy kidobták onnan, ahol lakott, esetleg új életet akart kezdeni egy másik emberrel, mert az terhes lett, mindig talált üres házat a faluban. Azzal, hogy mi városba költöztünk, ezt a lehetőséget elvesztettük. Bérelnünk kellett. Találhattunk volna emeleti panel-, vagy ha a belvárosban keresgélünk, 17–18. századi téglalakást, de finnyásak voltunk, az ismerőset kerestük: romos, kifizethetőnek gondolt szoba-konyhát olyan utcában, aminek falusi forgalma volt, és fák álltak mindkét oldalán. A ház omladozott: az utcára néző ablakú szoba még tűrhető állapotú volt, mögötte a konyha már büdös, az abból nyíló fürdőszoba pedig egyszerűen beomlott, hátsó fala nem volt. Amikor felfedeztük, hogy az egyetlen szoba alja is penészedni kezdett, felismertük, hogy hamarosan el kell onnan költöznünk. Apám havonta lekaparta a falat, átfestette, de hiába, a fal alulról szívta magába a vizet, egy-egy eső után szinte azonnal kiültek rá a penészfoltok. A fürdőszobába pedig a szomszéd gondozatlan kertjéből gyakran betévedt egy sikló. Nem csak mi vettük észre, hamarosan feltűntek az éhes sünök is.
Ha egy elhajított kőnek tudata volna, azt hinné, saját akarata röpíti. Talán csak azért nem vettük észre a nyomorunkat, mert ahová kényszerültünk belőle, az is nyomorúságosnak látszott. Szóval akkoriban még nem örültünk a tanácsi lakásnak, ahová költözhettünk. De attól sem lettünk boldogok, hogy apám elvesztette a borítékos sorsjegyet. Nem csoda: nagyon leitta magát, miután megölték a bátyámat.
Először mentünk ki abba az erdőbe, ami miatt nyolc évvel korábban apám kijelentette, mindenképpen ezt a házat béreljük ki, innen ki lehet járni gombázni, vadazni. Értetlenkedve figyeltük, miért van mindenhol frissen festett pad, kövekkel körberakott tűzrakóhely, még fabódé is állt a bejáratánál, ahol sört, csokit, üdítőt lehetett venni. Némán figyeltük a táblát, ami a szabályokat sorolta, hogyan kell viselkedni az embernek, a gyerekeknek, de a kutyákra vonatkozó korlátozásokból volt a legtöbb. Ez parkerdő, mondta ki apám először szomorúan, majd dühösen, a táblára volt írva, mindannyian azt olvastuk.
– Még belépőt is kell fizetni! – csapta földhöz a korábban megvásárolt sörösüvegét. – Milyen vidék ez?
Azonnal jött a parkőr, hogy az üvegszilánkokat össze kell szedni, és mivel látta, hogy szándékoltan, kifejezett akarattal törte össze az úr a palackot, büntetést is kell fizetni, helyben vagy csekken, neki mindegy, de jobb lenne helyben.
Ha már több mint egy órát gyalogoltunk, vettünk új sört, kifizettük a büntetést és az este nyolc óráig érvényes belépőt, megsütöttük a szalonnát, és már hét órakor hazaindultunk.
Akkor este döntöttem el, hogy nekem kell egy bunker. Amilyen otthon is volt. Amibe le tudok ülni, nem találnak meg, kibír esőt, szélvihart, és amibe soha senkit nem engedek be. Barkócaberkenye-csemetéket ezen a környéken nem találtam, maradtak bunkernek az orgonabokrok. Azoknak a szárát hiába szurkáltam, nem forrták magukat őszre bogosra.
A Bagolyvár mögötti domb tetején kertek voltak. Nevetségesen kicsik. Oda jártunk eperért. Eleinte nem is értettük meg, hogy olyankor lopunk. A kerítések ugyan jelezték a területek határait, de azt hittük, azokat elsősorban a tulajdonosoknak állították, nehogy egymás földjére tévedjenek, láttam már abból rettenetes vitákat, kié a termés, főleg krumplin veszekedtek a parasztok. Ősz közepén már retteg az ember a téltől, azok a viták nem voltak feleslegesek. De ezek a kertek bosszantóan dicsekedtek a termésükkel: már messziről zöldellt az egész domboldal, alig bírták a tövek a súlyukat, és ahogy belekapott a talajmenti szél a levelekbe, elpirosodtam, mert eszembe juttatta, hogy szoknyát is képes volt így megemelni lányokon: kivillantak az eprek. Mintha véres pénzdarabokat szórt volna szét az Úristen a földön. A bátyám szélesen elmosolyodott. Nem először jártunk arra, tudtuk, merre nem érdemes menni, merre vannak a kizsigerelt kertek. De ahogy közelebb értünk, megtorpantunk. Tolvaj, takarodj! A szögesdrótra volt erősítve egy műanyag füzetborítóba csúsztatott papírdarab. Vonalas. Tolvaj, takarodj! Áramot vezettem a kerítésbe. A bátyám csak legyintett, biztosan nem igaz.
A bunkereit nem tudtam utánozni. Különös ügyessége volt hozzá, hogy rejtekhelyeket építsen. De gyorsan megunta mindet, és nekem adta. Ugyan én oda nem merészkedtem, ahová ő járkált. Volt már három bunkerem: a temetőben, a templomkertben, a szomszéd kertben, amit három éve elhagyott az öregasszony, aki magára maradt a házban. A bátyám szerint megmérgezte az urát, és a kertben temette el, amit belaktak azóta a kígyók. Most akkor én hogyan költözzek abba a bunkerbe, amit oda épített? Egy nap megkérdeztem anyámat, hova lett a szomszéd.
– Elhagyta az ura, ő meg a lányához költözött – anyám mindent tudott, ami a környéken történt.
El akartam neki panaszolni, hogy mit hazudott a bátyám, de megakadtam a szón: elhagyta. Mit jelent, hogy elhagyta az ura? Biztosan meghalt.
– Meghalt az ura?
Anyám a fejét rázta, hogy nem, de nem kezdett bele, hogy elmagyarázza, mit jelent valójában. Évekig nem értettem, csak akkor kezdtem kapizsgálni a jelentését, amikor anyám is fel-felcsattant mérgében, hogy elhagyja apámat, ha megint részegen jön haza. Csak a városi parasztok hagyják el egymást, akiknek nevetséges kicsi eperkertjük is van.
A bátyám átpattant a kerítésen, tényleg nem volt benne áram. Degeszre ettük magunkat. Még a csók sem lehet édesebb, mondtam ki a gondolatomat, ahogy ellustulva ültünk egy bükkfa árnyékában, szedegettük magunkról a potyogó botoshernyókat.
– Te még nem csókolóztál?
Azt hazudtam, nem. Nem tudhattam, hogy amit akkor csóknak gondoltam, csak az ajkak szégyenlős összeérintése volt. És hogy gyerekszáj a felnőttszájhoz nem illik olyan kifogástalanul. Akkoriban már nem vörösödtem el, ha olyasmire gondoltam, amit szégyenletesnek tartottam. Az igazi bunkerem a fejemben volt, tökéletes barlang, egyre tágasabb. De hogy még így is mennyire szűkös volt, csak aznap este tudtam meg, amikor a fürdőkádban ültem. Harmadikként került rám a sor, a víz már nem volt tiszta, összeesett szappanhabok között guggoltam, nem akartam beleülni a kádba, vaskád, rozsdásodott, tartani kellett tőle, hogy a lehámló darabok felsértik a fenekemet. A kályha, ami felmelegítette a vizet, már csak parázslott, és hiába állítottuk a leomlott fal helyére az egyik ósdi sifonunkat, befújt a szél. Fáztam. Muszáj volt mégis beleülni az egyre hűvösebb vízbe, úgy azonban nem láttam a padlót. Betonpadló. Raktak rá valamikor csempét, de már mind feltöredezett, itt-ott maradt még belőle néhány darab. Fényes barna lehetett új korában, az sem valami szép, de elhasználódva egyenesen undorító, ragacsos.
Már éppen ki akartam a vízből szállni, amikor a kinyújtott lábaim mellett elkezdett fodrozódni a víz, és lassan, ahogy a nap süllyed alá a horizonton, kiemelkedett belőle egy tenyeremhez hasonlóan nagy siklófej. Haragos sikló volt. Mellette a farka is kibukkant, mintha a hasán állna, majdnem olyan vastag volt, mint a feje alatt a törzse. A hasa sűrűn pikkelyezett, csillogó narancssárga, sehol egy folt vagy csík. Csakis nőstény lehetett. Apró, szédítően gazdag és színes pikkelyek vették körül óriási szemeit.
Az ember mindig egyedül van, mondogatta apám, ha vendégeink jöttek, máskor nem beszélt, és én csak akkor értettem meg, mit is akart ezzel mondani. Hiába volt a szobában és a konyhában még hét ember, a kígyóval szemben csak én egyedül, és ha mellettem állt volna valaki, az sem tudott volna segíteni, mert a kígyó csak engem nézett, amit éreztem, csak bennem vert tanyát, az én szívem dobogott fel, és csak bennem áradt szét az a különös nyugalom, amit akkor sem tudtam volna elmesélni, ha meg bírok szólalni. Így leszek egyedül szerelmes, így leszek egyedül apa, így fogok meghalni egyedül, és így gondolkodom most is, így lángol a nap magában, így szakadnak le a jégtömbök, így szökken szárba a pipacs, és így lángol egyedül a sivatagban minden csipkebokor, amit nem sajátít ki testéül az Isten.
Rettegtem. Lassan előrenyújtottam a nyakam, hogy mélyen a szemébe nézhessek ennek a csökevényes őshüllőnek: ez itt az én terem, az én időm, bennem munkálkodik a sarjadzó szeretet, ami figyel, ha közölni akarsz vele valamit. A kígyó a homlokomba mart. És mart volna újra, ha nem mozdul meg recsegve-ropogva mögötte a sifonunk. Henike szelleme lebegett előttem, és végre megszólalt:
– Ich bin gesperrt, erlöset mich, bitte!
– Henike! – Kiugrottam az kádból, nem törődtem sem a siklóval, sem a szellemmel, ahogy voltam, meztelenül átpréseltem magam a sifon mellett. Koromsötét volt kint, Henike ott állt a házunk mögött könnyeitől maszatos arccal.
– Meghalt az anyukám!
Átszaladtam hozzájuk, olyan könnyedén még sosem ugrottam át az udvarvégi kerítést. Henike tétován tipegett utánam, már elapadtak a könnyei. Megint a fényes, százwattos Hold alatt állt, ismerte már ezt az elveszettséget, nem törődött a vállán átvetett rózsaszín kistáskájával, pedig leszakadt róla, beleakadt az ingébe, nem vesztette el, csak húzta maga után.
A lakásuk ajtaja résnyire nyitva volt. A konyhaasztalon félig üres vörösboros üveg, mellette bontott Négercsók, csak egyetlen puffancs hiányzott belőle.
Henike anyukája a hideg padlón feküdt, de kényelmesen, mintha ágyban feküdne. Volt némi hab a szája szélén. Közel hajoltam, hogy megnézzem, nem a habcsókból van-e. Gyönyörű arca volt, Nefretitiére hasonlított. Bölcs és nyugodt. Napsugarak melengette rózsaszín virág. Vonásai finomak és kiegyensúlyozottak, tökéletesen szimmetrikusak. A homloka magas, egyenesen ívelt, mintha az ég felé emelkedne, fektében tompa tükör. A szemöldökei a kifinomult intellektus és méltóság karcolatai. A szeme nyitva volt, a tekintete mély és rejtélyes, mintha a világegyetem embertelen értelmét hordozná magában. Az az érzésem támadt, hogy mindent lát, és véglegesen belenémult a tudásba. A nyaka kicsit félrehajtva, a bordái finoman kiemelkedtek, mintha utoljára megfeszült volna, de olyan belső erővel és elszántsággal, amellyel képes legyőzni a halált.
Felkapcsolódott kint az udvari lámpa, Jozso bácsi súlyos lépteit hallottam, nem figyeltem rájuk, ismerősek voltak, és még mindig Nefretiti arcának szépségét csodáltam. A tetovált hasú, szőrös ember kicsapta az ajtót, és felháborodva nézett rám. Csak akkor jutott eszembe, hogy még mindig meztelen vagyok. Jozso bácsi nem kérdezett semmit, nagy erővel pofon vágott, majd leborult Nefretiti teste fölé, és zokogni kezdett.
Később kiderült, hogy Nefretitit megmérgezték. Sok gyanúsított volt, rengeteg fiatal fiú járt hozzá. Velük bosszantotta szerelmét, Jozso bácsit, azért is költözött a közös udvarba, abba a farkaslyukba.
A nőkkel az a baj, hogy elvesznek, és amikor visszajönnek, már nem ők azok, ezt válaszoltam anyámnak, amikor másnap megkérdezte, tényleg átjártam-e ehhez a kurvához. Nem értette, nem érthette.
***
Amikor az ember elképzeli, hogyan lehet szabadulni egy börtönből, legtöbbször abban reménykedik, hogy talál egy ajtót, amit ha kinyit, kiléphet a szabadságba. Rendben, gondolja, nem olyan könnyű kinyitni azt az ajtót, de valahol csak megvan a kulcs, ha kitartóan keresem, meglesz, talán véres, verejtékes munkával kell keresni, benézni minden árnyékos helyre, ásni, míg a talajvízben nem lehet fürdeni, és talán annak a mélyén egy kis ládikóban ragyog a gyémántfejes, karcsú aranykulcsocska, szinte incselkedve vigyorog. Pedig az ajtót kívülről zárták rád, a kulcsot nyilván magukkal vitték. Ha szabadulni akarsz, irtanod kell a dzsungelt, ami fojtogat, elrejt, lehúz. Ki kell tépkedned a füveket, le kell törnöd a fák gallyait, az indákat leszaggatni, hogy végül meg tudj fürödni a napfényben. Hozzá tudj szokni, elkezdd kívánni, ne tudj már nélküle élni. Váljon meggyőződéseddé, hogy kell a fény mindennek és mindenkinek, csak valami véletlen miatt kerültél abba árnyékos, nedves börtönbe, amiben vagy, semmiképpen sem a bűneid vagy a szüleid bűnei miatt. Irts ki mindent, véletlenszerűen: kóborolj északra, nyugatra, amerre lehet, míg el nem jutsz a tengerig. Ami üres. Amit nézegetned kell évekig, életeken át, meg kell szoknod a ritmusát, ahogy árad, ahogy apad. El is kell hagynod, vissza kell térned arra a helyre, ahol az első napfényfürdőzésed volt. Aztán egy napon felfedezel egy új növényt, amit addig sosem láttál. Megkóstolod, megbetegszel tőle, kihányod, undorral gondolsz rá, örülsz, hogy túlélted. De azért csak figyeled, és látod, hogy éjjelente, amikor neked már rendszerint aludnod kellene, de a tenger utáni vágyakozásod éppen ébren tart, látni akarod újra, ahol a fény és a folyton párolgó és visszacsapódó víz eggyé válik, megjelenik egy állat, hasalva figyeled, ahogyan legel, és éppen azt a növényt, ami neked ellenségeddé vált, jóízűen csámcsog, majd tollászkodik és elrepül, pedig négy lába van. Minden éjjel meglesed attól fogva. A közelébe merészkedsz, elrepül, csapdába csalod, elpusztul. Míg egy éjjel fel nem mászol egy magas fára, ott várod, hogy a hátára ugorhass, és kapaszkodsz akkor, mert érzed, ez az az óra, amire vártál, markolod a sörényét, hiába ficánkol, nem bír levetni, beleharapsz, belehorpadsz a nyakába, rugdosod az oldalát, míg el nem fárad, meg nem unja, meg nem adja magát, és veled együtt fel nem repül a lassan hajnalodó égre, és te a felhők magasából visszanézve rá nem csodálkozol, miféle sötétben éltél, milyen kis helyen, és milyen nagy a világ, ami vár rád. És nem tudod, hova repültök, de érzed, ez az a szabadság, aminek hiánya szétmarta korábban a lelked, és azok a sebek be nem hegednek már soha, csak abban reménykedsz, hogy torz pusztulásod után marad utánad gyerek, aki élvezni tudja, amiért annyit harcoltál, sarat nyeltél, vért köptél. A szabadságnak nincsen kulcsa, csak nehéz, hosszú története van. Akart a fene magának szabadságot. Nem akartam magamnak szabadságot. Nem tudtam, hogy szabadabb lehetnék. Nem voltam éhes rá. Nem tudtam, hogy jobb szabadnak lenni. Gürcöljek valamiért, ami annyira kikészít, hogy amit kapok, már nem ízlik? Hogyan lehetne szabad az, aki valahonnan megszabadul? Hiszen már oda, ahonnan eljött, nem mehet vissza, és akár tetszik neki, akár nem, ahová került, azt kellene szeretnie. Ha csak kínlódva tudja, arra gondolhat, hogy onnan is szabadulhat. Rászokva a véres, verítékes munkára, megint menekülhet onnan is, míg rá nem jön, hogy maga a menekülés az otthona. Így lesz a reménytelenség kiközösítettje. Aki végül már a reményben sem reménykedik. Alkalom szüli a tolvajt. Ha nincs alkalom, nincs tolvaj. Nincs gonosz terv, hogy majd eltulajdonítom másét: felismert lehetőség van. Meglesett boldogság. Kivillanó mellbimbó, félrecsúszott bugyi. A tulajdonos felelőssége lenne a tolvajjá való vedlés? Vagy lehetőség a tanításra: teremtek neked alkalmat szelíd bűnre, potenciális tolvaj, egy közülünk. Lásd, milyen ostobák, akik birtokolnak valamit. Nekik veszteség, neked lecke. Nem fog bocsánatot kérni tőled, mert tolvajjá lettél miatta. De ha kérne, se adhatnál. Butuska, szíves gyerek, néha eszedbe jut az is, hogy így akartak neked adni. Kaptál valamit, amitől sokkal szegényebb lettél. Alkalmat teremtettek neked, hogy szerelmet lopjál, és te gyanútlanul lettél önfeledt bűnözővé.
– Kibe vagy szerelmes? – kérdezte gyöngyöző homlokú osztálytársam, kövér, pápaszemes fiú, aki mögöttem ült. Soroltam neki a neveket, a legmagasabb lányokéit az osztályból. Cinkát, Henikét, anyját nem mertem, hiszen nem ismerte őket, és nem is hittem, hogy tudná, mit jelent: Cinka mellébe, Nefretiti hasába, Henike tekintetébe, ruhácskáiba.
– Én is – felelte Tibor.
– Mindbe?
– Amelyik összejön.
Miért kellene vágynunk ezekre a lányokra, gondolkodtam el. Ez csupán a kényszerű idetartozás konfekcióbizonyítéka. Ha sikerül elhazudni egy idegen ízlésnek való alávetettséget, elkerülhető a boldogtalanság leleplezése. Aki boldogtalan, áruló, nem közülünk való.
A reménytelenség hálószobatitok. A legfelháborítóbb az, hogy muszáj lennie. Mert a köztörvényes reményt csak az teremti meg. Minden szép, ami nem undorító. Az undorítónak ítélt érzések tétova rajongójaként bosszantottak a kérdéssel felkínált lehetőségek.
– A Zsuzsába igazából.
– Ő utál téged.
Muszáj volt elmosolyodnom, annyira gyorsan érkezett a visszaigazolás.
Öreg tanáraink küldönceként akkor Zsuzsa lépett oda hozzánk, az iskolaudvar hátsó részén rejtőzködtünk, a focipálya jobb kapuja mögötti építési halom takarásában, a gondnok ablaka alatt, ahol érdemes volt mindig suttogni, különben kicsapódott az ablak, és ránk átkozta élete minden baját az Edit néni, akinek a férje mosolygós alkoholista volt, ha csak lehetett, rejtegette a felesége, de nem tudta mindig rejtegetni, kedves, viccelődős férfiembert nem lehet, tekintélyes bajusszal, simogatott minket, Edit néni sosem látott süteményeit kínálgatta, talán a lányoknak egy kicsivel többször, mint nekünk, lecsapott vállú kamasz fiúknak. Abban az évben az a pletyka járta, hogy valamelyik nyolcadikos lány terhes is lett tőle, de aztán kiderült az unalmas igazság, csak a magányos rajvezetőnk lett állapotos, Juli néni, akire már éppen ráfért, legalábbis mi, diákok így láttuk, túl sokat dohányzott a szőke, rövidre vágott hajú, harmincas nő, ami nyilvánvalóan azt jelentette, hogy nem szeretkezett eleget, nem csoda, meghalt a férje autóbalesetben vagy rákban, de annyi biztos, hogy tavaly.
– Nekünk is vannak személyiségi jogaink, nem lehet csak úgy ránk törni, a nagyszünet szent – oktatta ki Tibi Zsuzsát, aki megvetően nézett ránk: hülyegyerekek vagytok, azok is maradtok.
– Szerintem a fanszőrzete is vörös – magyarázott nekem Tibi, miután Zsuzsa elvonult, mint egy sértett hercegnő, és nekem nem sokkal később követnem kellett őt, mert értem küldte őt a tanári kar. – Akinek a haja vörös, lent is vörös. De ha szőke vagy, még lehet a fanszőrzeted fekete, és a barnáké is lehet az, bár általában a barna haj barna szőrzettel jár, megfelelő támpontul szolgálhat a kérdést illetően, ha meg tudod lesni a hónalj szőrzetét. Egy biztos: ha szőkés pihékkel áldotta meg az Isten a szeméremdomborzatodat, a koponyád szőrzete sem lehet barna, sem fekete, sem vörös.
A becsület kedvéért azért hozzátette a fentiekhez, hogy szerinte, de hát ő ritkán téved ilyen jellegű dolgokban.
Zsuzsa gyönyörű, elérhetetlen lány volt, az illata után mentem, ahogy követtem a tanáriba, édeskés, mégis távolságtartó testszaga volt, a szappan és a tizennégy éves testének tiszta párolgása valami olyan elegyet alkotott, hogy legfeljebb színekkel és mozgásokkal tudtam volna leírni. Már várt a tanári előszobájába nyíló nagyajtó előtt, felfelé biccentett a fejével, ami a megvetés jele, az ajtót előzékenyen kinyitotta nekem, de ő nem lépett be rajta, csak a küldetését teljesítette, mint aki tudja, hol a helye, engedelmes, szabályokat ismerő és gyakorló beavatott, akiből előbb-utóbb nagyobb hatalmú úr lesz, mint ezekből a szolgalelkű tanárokból odabent. És akkor elmosolyodott, amitől azonnal leizzadtam, mélyen a szemembe nézett, nem értettem, mi történik.
– Ne félj – súgta kedves, halk hangon, amitől azonnal remegni kezdett a térdem. Addig nem féltem, megszoktam már, hogy hívatnak, rengeteg bajt csináltam, a legtöbbször nem is tudtam róla, hogy baj, amit csinálok: az ebédlőasztalnál nem szabad megnyalni a merőkanalat, ki kell menni nagyszünetben, a körződben lévő grafitbetét éppen olyan hosszú kell, hogy legyen, mint a tű, és nem szabad meggyűrni a tankönyvek lapjait, aláhúzni meg pláne nem szabad a lényeges mondatokat, mert a könyvet majd tovább kell adnod, nem a tiéd, csak kölcsönbe kaptad, és ügyelni kell rá, hogy mindig piros zokni legyen rajtad, és nálad legyen a nyakkendő, az is piros, és jelentkezni is muszáj, mielőtt megszólalsz, hiába kérdeznek a tanárok olyan közvetlenül, hogy úgy érzed, azonnal válaszolhatsz rá.
– Ne félj! – és Zsuzsa szélesre tárta előttem a tiltott ajtót, ami a titkárnő asztaláig vezetett, rajta tárcsázós, tekergő, kígyókábeles telefon, mögötte pedig a párnázott igazgatói ajtaja, ahol vagy mély csend volt, mint a Mariana-árokban, vagy ordibálós perpatvar, amikor az igazgatónő elhordta mindennek a rosszalkodó gyerekek szüleit, hogy mit képzelnek ők, ez itt egy neves iskola, Zrínyi nem ezért... csinált valamit, sosem tudtam meg, hogy mit. Ugyanis ez Ilona volt. Nem Miklós.
Az igazgató előtt álltam, minden szagra, mozdulatra figyeltem, támadásra készen fogadtam az igazgatóhelyettes-nő széles mosolyát, engem te többet nem bántasz, mit akarsz, már csak egy hónap van hátra az iskolából, és soha többet nem foglak látni, és soha többet nem fogsz nekem parancsolni, megütni, kiabálni velem, a hozzád hasonló embereket, ha felnőtt leszek, meg fogom alázni, kizárólag szavakkal rakom őket a helyükre, hogy ne bánthassanak senkit, aki náluk gyengébb.
És akkor olyasmit mondott, hogy le kellett ülnöm, és mivel nem volt előttem szék, a földre ültem le, az igazgatónő pedig odalépett hozzám, és a kezét nyújtotta:
– Az úttörőtanács döntött így.
Az ostoba vénemberek, gondoltam, és felnéztem rá, a szemébe néztem, már nem volt bennem harci düh, féltem.
– Nem lesz semmi baj – mondta. – Mindenben segítek. Édesapáddal már beszéltem.
Igazából Jozso bácsi hasát sosem láttam teljesen, mert a gatyáját magasra húzta, valami fura, inkább kivörösödött sebre emlékeztető karcolásokat láttam az alhasán, a köldöke mintha hibásan rajzolt szem lett volna. Nefretitit elvitte a halottas kocsi, két fekete gumikesztyűs férfi jött érte, megszívták az orrukat kétszer is, mielőtt felemelték volna, lábtól, válltól, és vitték a teherkocsiba, gondosan rácsapták az ajtót, nehogy útközben kinyíljon, kiessen.
Jozso bácsi végignézte, már nyugodt volt. Magához intett, megsimogatta a fejem. A felesége ott állt, ahol korábban többször is Henike a Hold alatt, de most nappal volt, az állkapcsát előretolta, a szemét összehúzta. Jozso bácsi a gatyát igazgatta magán, zavarban volt, és akkor láttam meg, hogy egy kígyó volt a hasára tetoválva, az egyik szeme a köldöke volt – és akkor láttam meg, hogy az én kígyóm volt, aki a fürdőkádban látogatott meg.
Jozso bácsi felesége odalépett hozzám, arcon köpte az urát, majd elkapta a fejem, két kézzel szorított, és hosszasan szájon csókolt. Az izmos nyelvével fel akarta nyitni a számat, de erősen szorítottam, nem engedtem. Nefretiti ezt lágyan, szinte könyörögve csinálta. Sírni támadt kedvem, úgy éreztem, olyan dolgok történnek körülöttem, amiket nem értek, de a fájdalmat igen, ami erre kényszerítette ezeket a felnőtteket, és megijedtem, hogy én is ilyen leszek. Hiába tartottam vissza a levegőt, hogy elfojtsam, nem sikerült: elsírtam magam. Jozso bácsi pofonvágta a feleségét, miután megbámulta a könnyeimet.
A kapuban, ami mindig tárva-nyitva állt, megjelent a besúgónk. A mi környékünkön egy élt, de a várost járva fel lehetett ismerni többet is: bőrkabátban jártak, nem is akartak rejtőzködni. Ott voltak mindenhol, ahol történt valami, veszekedés, gyerekek ricsaja, temetés, esküvő. Nem ritkán meg is vendégelték őket, de még amikor ittak, magasra hajtva a fejüket, kihörpintve a stampedlit, a szemük akkor is nyitva volt, és figyeltek, mi történik körülöttük. A mi besúgónk már erősen őszült, a bajsza is, de mindig gondosan borotválta, néha a belső zsebébe nyúlt, mintha ki akarna venni valamit, de sosem vett ki semmit. Talán csak megtapogatta, hogy ott van-e még, aminek ott kellett lennie. Haragudtam rá, bár nem tudtam, miért, félelmet ébresztett az emberekben, meghunyászkodtak előtte még a férfiak is, és utáltam a huncut mosolyát, amivel a szép lányokra nézett. Most komor volt.
– Ki ölte meg? – ennél ostobább kérdést el sem tudtam képzelni, ez nem lehet nyomozó, ez valóban besúgó, ráadásul hülye.
Észrevette, hogy tanulmányozva figyelem, és az arcomra ki is ülhetett a megvetés. Odalépett hozzám, és lehajolt, mintha kisiskolás lennék, pedig alig volt egy fejjel magasabb nálam. – Te mit tudsz?
– Én elmegyek innen.
– Aztán hova? – készen állt a nevetésre, bármit is válaszolok, hiszen innen nem megy, nem mehet senki sehova, ez a szegénynegyed, innen kitörni lehetetlen.
– Nyugatra! Ausztriába, három hét múlva.
Megfagyott benne a vér, erre a válaszra nem számított. Az ő munkája éppen az volt, hogy a nyugati határszélen nyakon csípje a rendszerellenes bűnözőket, akik el akarták árulni a szocializmust, és a kapitalizmus karjaiba akarták vetni magukat.
Újra a belső zsebébe nyúlt, gyorsan elővette a jegyzetfüzetét, gyűrött, de bőrborítású kis füzetecskét, vele apró ceruzát, már alig maradt belőle valami, annyit faragták, felcsapta a füzetet, és írni kezdett bele.
– Ki az apád? Miért akarsz elszökni, mi a neved, hány éves vagy? – záporoztak a kérdések.
– Jutalomutazást kaptam az úttörőszövetségtől.
Mélyen a szemembe nézett, hazudok-e.
– Nem hazudik – szólt Jozso bácsi, bujkált az arcán valami kaján mosoly, amit rejtegetni próbált.
– Tegnap mondta el az igazgatónő. Már készül az útlevelem.
A besúgó felegyenesedett, megsimogatta az ősz bajszát, majd sérült jelentősége teljes tudatában körbenézett:
– Még visszajövök – és kiviharzott a kapun.
Jozso bácsi aznap másodszor simogatta meg a fejemet.
– Miért ez a kígyó van a hasára tetoválva?
– Rengeteg van erre... amikor annyi idős voltam, mint te, egyet megettem, széttéptem a fogaimmal – az égre nevetett, ijesztő volt alulról látni a tokáját.
– Ha terhes volt, engem többet nem látsz! – Jozso bácsi halkan ciccegett, és közben a tokáját simogatta, mintha észrevette volna, hogy azt figyeltem. – Mert akkor kiszúrom a szemeidet!
– El is lehetne válni – kotnyeleskedtem, de azonnal meg is bántam, olyan megvetően nézett rám mindenki.
– És ha tőled volt terhes? – Jozso bácsi úgy kérdezte ezt tőlem, mintha rám akarná kenni a felelősséget, én meg elfehéredtem, nem volt erőm kimondani a szégyentől, hogy tőlem nem lehet. Már amennyire én tudtam.
A bátyámnak akkor már évek óta elveszett a neve. Apám is csak gyereknek szólította, a haverjai meg, ha tőlem kérdezgettek felőle, azt mondogatták, a testvéred, mintha nem lett volna több, igaz, velük ők nem törődtek. És akinek nincs neve, az hamarosan meg is hal. Azoknak, akiket elfelejtenek, előbb-utóbb megáll a szívük, és a felejtés azzal kezdődik, hogy elkopik az ember neve, a sorsa is lényegtelenné válik, hiszen csak egy lesz a sok közül, beazonosíthatatlan, másokéhoz hasonló történetekkel.
A bátyám szerelmes lett, végre igazán, megbolondult, ide-oda szaladgált, mint egy kecske, nem aludt, nem jött haza, nem evett, virágokat gyűjtött meg leveleket írt, fütyörészett, vagy komor arccal ült a földön, a kert végében, de leggyakrabban felmászott a házunk tetejére, és onnan nézte a városszéli, unalmas világot, várta, hogy hazaérkezzen a lány, aki pékségben dolgozott, jó illata volt mindig, sárga szalag a hosszú, fekete hajában, és mosolygott, mint akit óvatosan simogatnak, boldognak tűnt, ahogy kopogott a magas, de vastag sarkú cipője a töredezett járdán, s míg kiflit majszolt, megrázta rajta csíkos flanelszoknyáját a szél. Amikor a házunk elé ért, a bátyám átugrott a közeli fára, arról mászott le, hogy az útjába ugorjon, és karcolástól vérző szájjal szájon csókolja. Szerettem nézni ezt a jelenetet, ami mindennap megismétlődött öt óra körül. A szomszédunk háza tetején ültem, a kémény mögött gubbasztottam, hogy ne láthassanak. Így lettem tanúja a gyilkosságnak is. Cinka is megleshette a mindennapos szerelmi találkozót, de én őt nem láthattam, mert ő meg két házzal lejjebb rejtőzködött, a felhajtón parkoló piros Skoda mögött. Mindig ott parkolt, senki sem látta, hogy valamikor is utaztak volna vele. Az egész család furcsa volt, mintha nem mozdultak volna ki a házból, templomba nem jártak, boltban nem találkozhattál velük. Néha füst szállt fel az udvarukból, ami gondosan körbe volt kerítve, s borostyán futotta be a magas kerítést, ne lehessen belátni. Húst süthettek olyankor, az illata messze szállt, gyakran megfordult a gyomrom miatta. Egyszer becsöngettem hozzájuk, húsvéthétfőn, locsolkodni, vigyorgó kislány nyitott ajtót, és nyújtotta a nyakát, hogy kölnizzem, nem is kellett verset mondanom, boldogan nyújtotta át a papírtízest, amit már a kezében szorongatott.
– Anyu, meglocsoltak! – és köszönés nélkül becsapta előttem az ajtót.
Ki akartak hallgatni a rendőrök, értem jöttek, mondjam el, mit láttam, de apám nem engedett, „elmondta már, amit látott”, és kitessékelte a rendőröket, ami nagy bátorság volt tőle, de azok akkor kivételesen nem erősködtek, azonnal elmentek. Apám meg szó nélkül elindult a Munkás sörözőbe, ahol másnap reggelig ivott, és ahol elvesztette a borítékos sorsjegyet.
– Na? – kérdezte Zsuzsa, ahogy szabadultam az igazgatóiból, megvárt kint, az akkor már kongó folyosón, közben ugyanis becsöngettek.
Néztem a hosszú, vörös haját, a széles mosolyát, és új félelem támadt rám, Cinka szúró mozdulata villant fel előttem, ahogy a bátyám szívébe mélyeszti az ijesztően vastag pengéjű kést. Megijedtem, hogy mi lesz énvelem, ha véletlenül beleszeretek ebbe a Zsuzsába, aki még most is, amikor nem is lenne kötelező, viseli a nyakkendőt.
– Hagyjál már engem békén! – mondtam neki, de olyan ügyetlenül, hogy inkább könyörgésnek tűnt, pedig durva parancsnak szántam.
Vissza a tetejére