Nagy Lea

A Titokzatos Kávézó; Nyúlcomb

A Titokzatos Kávézó
 
Ma lettem tizennyolc éves. Tél van, fázom, kesztyűt húzok. Hogy hol lehet apám, csak sejteni merem. Anyám sokat mesélt róla meg a válásukról, de arról ő is igen keveset tudott, hogy hol és kivel töltheti mindennapjait az édesapu. Nem láttam őt hatéves korom óta. Akkor váltak el a szüleim. Amikor még kislány voltam. Apám pedig elment, messzire költözött, egészen északra, Grönlandra. Hogy miért pont oda, nem tudom. Gyerekként varázsországnak hívta anyám, és azt mondta, apám azért hagyott el bennünket, mert varázsló. Tennie kell a dolgát, meg kell mentenie a világot. Onnantól kezdve csodáltam az apukámat, és vadul hittem abban, hogy mint a megváltó fog eljönni értem, és velem is megosztja a varázserejét. Később rájöttem, anyám valójában csak védeni próbált engem, és az a burok, amelyet körém vont, kezdett szertefoszlani. Onnantól apámat kuruzslónak szólítottam magamban, és hallani sem akartam róla.
De ma van a születésnapom. És látni akarom őt. Meg kell tudnom, egyáltalán él-e még. Hogy az egykori varázsló-kuruzslóból mi maradt. Meg kell neki mutatnom, hogy nagyobb varázsló lettem nála ebben az elcseszett világban.
Úgy döntöttem, eljövök én is ide Grönlandra, azaz Nuukba. Régebbi nevén Godthåb, ami annyit jelent: jó remény. Nem bízom a sorsban, de bízom a véletlenekben meg a szerencsében. Talán megtalálom apámat a jó remény városában.
Itt a föld legnagyobb szigetén áll egy elhagyatott kávézó. Az ablakokon poros függönyök lógnak, és a tábla a bejárat felett rég lekopott. Titokzatos Kávézó. Ez a neve. Senki nem tudja, ki üzemelteti, és ritkán látnak embert benne. De azok, akik mégis bejutnak, sosem felejtik az élményt, legalábbis ezt mesélte az egyik barátosném, aki pár éve szintén meglátogatta ezt a várost.
Elhatározom, hogy felfedezem ezt a helyet, s közben a várost is megnézem.
Nuukban decemberben a nap délelőtt tíz órakor kel, és fél háromkor már nyugszik, ezért korán indulok, hogy még világosban meg tudjak nézni mindent, amit elterveztem.
Az öbölben úszó jéghegyek valóságos vándorlást rendeznek, egyes jégdarabokon sirályok ülnek, a nap süt, és szikrázóan éles fények vakítanak. Egy szűk utcába térve a helyi madárpiacon találom magam. Ezt abból következtetem ki, hogy egy hosszú asztalon véres hasú madártetemek hevernek. 
 
A természet olyan furcsa és egyben különleges képekkel ajándékoz meg, amilyeneket máshol nem láthatok. Órákig flangálok a jéggel borított partszakaszon, és egyre csak apámra gondolok.
Mellettem egy idős bácsi suhan el motoros szánjával, hátranéz, és mosolyogva csak annyit kiált: Hej fremmede! Magyarul annyit tesz: Üdv, idegen!
A hosszú sétát követően megérkezem a kávézóhoz. A tábla valóban kopott, a hely pedig ócskának és réginek látszik. Az ablakon átszűrődő fény azt jelzi, hogy vannak bent.
A kopott ajtón óvatosan nyitok be. Meglep a látvány. A falakon régi festmények dán népviseletben tisztelgő nőket ábrázolnak, a bútorok pedig antikok. Az asztalokon gyertyák égnek, a levegőben őrölt kávé émelyítő illata terjeng.
A pult mögött idős, de fekete szakállú férfi mély és rejtélyes szemekkel.
– Üdvözlöm a Titokzatos Kávézóban, bizonyára hallott már róla, ha erre tévedt. Nem sokan járnak ide, pláne nem idegenek – kiáltja az öreg, miközben elégedetten mosolyog. – Mit parancsol a bájos hölgy?
Bűzlik az abszinttól, hangja rekedtes, de kedvesnek tűnik. Leülök egy asztalhoz, arrább idő nő szürcsölgeti a mézsörét.
– Mit ajánl a kávéfelhozatalból? – kérdezem a férfit, s az elmosolyodik.
– Nálunk nem csak kávé van – suttogja. – Itt minden italnak története van. Milyen élményre vágyik?
– Olyanra, ami egy kicsit felidézi az emléket, amikor még gyerek voltam. És lehetett varázsolni. De gondolom, ez lehetetlen.
– Ó, kedvesem, dehogy, azt ne gondolja! Itt a Titokzatos Kávézóban minden úgy történik, ahogyan azt maga akarja.
A férfi egy régi könyvet vesz le a polcról, és lapozgatni kezdi.
– Nos, itt van egy titkos recept. Csak azoknak szolgáljuk fel, akik nyitottak a változásra – kacsint rám.
Amikor belekortyolok az italba, az idő mintha megállna. Lágy, édesen fűszeres íz terjed a számban, és hirtelen úgy érzem, hogy itt van velem a Varázsló.
Mintha itt, a testemben összekucorodna a vén öreg.
 
 
Nyúlcomb
 
Várok a buszra. Apámmal vacsoráztam. Ahol várok, ott hatalmas a tér. Mégis minden egészen apró. Apró az öregasszony, aki épp engem néz, és apró a macska a bokor tövében. Apró a hold is, és apró minden, ami látszik.
Egyetlen valami képez kivételt: a színe olajzöld, patinás díszekkel és robusztus ablakokkal, rajta felirat: „Délibábok Könyvesboltja. Éjfélkor zárunk”.
Ránézek az órámra. Van még tizenöt perc. Az utolsó buszig pont ennyi időm maradt. Csak le ne késsem, az Ómama féltene nagyon, hogy merre vagyok.
Bemegyek.
Meglep, hogy mindenki lassú és komótos. Elhaladok egy fiatal lány mellett, kinek pólóján ez áll: „Délibáb kisegítő”. Megkopogtatom a hátát, rám néz. Megszeppenek smaragdzöld szemétől.
– Miben segíthetek, tessék, mondja!
– Hol találom a varázskönyveket? – magam is meglepődöm kissé szégyenlős, elvékonyodott hangomon.
Mínusz 221. szint, B sor, ahol kékek a polcok! – kiáltja, s azzal el is rohan. Otthagyva magányomban és elveszettségemben.
Biztosan félrebeszél, még hogy mínusz 221. szint, motyogom magam elé.
Felnézek a bolt födémére, csupa üveg. Az aprócska hold pont fölöttem fénylik. Az ég körötte furcsa. A fellegek pontosan úgy helyezkednek el, mint amikor apámmal vacsoráztam. Borúsak. Acélszürkék.
Arra leszek figyelmes, hogy valami bakfis húzogatja a nadrágom szegélyét. Folynak a könnyei, rám sem nézve azt suttogja maga elé, hogy eltévedt, és fél nagyon. Ránézek a kézfejére, melyben egy könyvet szorongat. „Lidércnyomás” – ez áll a borítón.
Lehajolok hozzá, megsimítom a puha bőrét. Szeme épp olyan smaragdzöld, mint az apámé.
– Hol láttad utoljára?
– Kicsodát? – kérdez vissza sápadtan.
– Hát a papádat.
– Nekem nincs papám! És én sem vagyok. Itt senki és semmi nem létezik. Majd fogja magát, dühösen kirántja kezét a tenyeremből, és elszalad.
Az órámra nézek. A busz indulásáig két perc maradt. Rohanni kezdek, s magam sem tudom, mitől, de szörnyű reszketést érzek a végtagjaimban. Rohanás közben egy egészen aprócska, ráncos arcú kisfiú szólongat: – Jössz-e, jössz-e akkor már?
– Nem tudok, most nem – kiabálom magam elé, s kezemmel megérintem a buszt, mely akkor már az utcasarkon van. A busz az utcasarkon, testem pedig az olajzöld könyvesbolt előtt. Az apró macska éppúgy reszket a bokor csücskében, mint azelőtt. Az apró öregasszony éppúgy szántja végig tekintetét rajtam, mint azelőtt. A zsivajok, az emberek, a hold sugara éppúgy duruzsol, mint azelőtt. S éppúgy gondolok apámra, mint azelőtt.
Az idő mögöttem vonszolja magát. Táskámba nyúlok, egy cetlit vélek felfedezni, rajta felirat: „Ne késs, nyúlcombbal készültem! Ómama”
Ránézek az órámra: éjjeli egy. Záporzik az ég.
A fa tövébe kuporodom. Lehunyom szemem. Várom, hogy ismét olyan legyen minden, mint azelőtt. Félek, rettegek az időtől. Hogy előrébb járok tőle. És visszahúz. S apróbbá varázsol bárminél, míg teljesen el nem tűnök.
Egészet ütött az idő.

Vissza a tetejére