Tibeti szél
kisregény
HuszonkilencReggelente a hegy lábánál, ahol a Potala széles lépcsősorai kezdődnek, fiatal fiúk próbálgatják egy vasrúdon a késeiket. Szertartásosan körbeállják a földbe ásott, karvastagságú, embermagasságú vasat, aztán az egyik kilép, összpontosít, lecsap. A többiek köré sereglenek, vizsgálgatják a penge élét. Néha nevetgélve, cukkolva egymást, de legtöbbször komolyan, aprólékosan. Aztán megint körbeállnak, kilép a következő, nekikészül, lecsap…
Valahányszor megpillantja őket, a versengő kölyköket, felteszi magában a kérdést, vajon hol kovácsolják ezeket a késeket, aztán mindig megfeledkezik róla.
Bámulja őket, talán soha még ilyen figyelmesen nem szemlélte a térdig érő zöld, vörös, kék csubáikat, csapzott hajukat, serkenő bajszukat, pelyhedző állukat, kopott lábbelijeiket, az övükbe tűzött tőrök markolatát. Bámulja őket, azzal a rácsodálkozó érdeklődéssel, amivel a halálos beteg bámulja a felhőket, a halálraítélt a porban fürdő verebeket, de a gondolatai másutt járnak.
Szabad vagyok, mint a madár. Azt tehetek, amit akarok.
Engedélyt kapott mindenre. Felhatalmazást. Szabad bejárást a kolostori könyvtárakba. Drepung, Szera, Szamje. A Potala is nyitva áll előtte. Szabadon járhat ki és be. Ha úgy tetszik neki, otthon marad. Meglepődik, amikor először gondol úgy Dönkar házára, mint az otthonára. Hazajössz ebédre, kérdezte tőle az asszony egy reggel. Megtorpant. Lobsang Kunga embere már várta az udvaron. Nem tudom, felelte, és arra gondolt, ezt talán az anyja kérdezte tőle utoljára.
Egész életemben tanultam, vándoroltam, készültem valamire. Most nincs tovább? Megérkeztem?
Nem hiszi el. Nem nyughat. Ráadásul Dzsampal Gyaco sem titkolja: vár tőle valamit.
De mit? Mit adhatnék én neki?
Meglepődve tapasztalja, hogy hidegen hagyják a könyvtárak és a könyvek. Őt, aki Göttingában napokra, hetekre beköltözött az egyetem könyvtárába, aki Ladakban a kolostorokat bújta. A dalai láma nem sietteti, úgy bánik vele, mint megbecsült vendéggel, távolba szakadt rokonnal. Rokonnal, aki sok-sok idő eltelte után hazatalált. Talán sok-sok élet után.
Egy reggel elhatározza, hogy nem cselekszik, életében először kivárja, mit forgat ki számára az idő. Aszkéta alkat, a semmittevést nem bírja, hajnalonta ébred, nyakába veszi a várost. Nincs benne rendszer, és minden érdekli. Lobsang Kunga embere távolról kíséri, mint az árnyék, de ha int neki, készségesen ott terem, mosolyog, válaszol a kérdéseire, aztán tapintatosan visszahúzódik.
Bejárta a fél világot, most mégis úgy tekint körül, mintha hosszú raboskodás után szabadult volna. Ruházata semmiben sem különbözik a többiekétől, bőre cserzett, néha mégis felismerik benne az idegent, akkor olyan kíváncsian bámulnak rá, miként a gyerekek. Nem zavarja, megszokta, ráadásul mind barátságos, kedves emberek. Ballag az utcákon, magányosan és csapatosan vonuló, kezükben imamalmot forgató zarándokok közt. Meg-megáll a fehér házfalak és kőkerítések oldalában durva asztalokra vagy földre terített pokrócokra kitelepült árusok portékái előtt. Bámulja a nyergesek, bőrösök, fazekasok áruit. Minden érdekli. Hátat fordít, az arcokat nézi. Csodálkozva állapítja meg, hogy ismerősöket talál köztük. Nem keveset. Olyan koponyákat, pofacsontokat, szemöldököket, vágott szemeket, amilyeneket a katalánok és németek földjén vagy Egyiptomban sosem látott, de még Perzsiában, a mórok és berberek országaiban sem, amilyenek gyerekkorából, a falujából, a székely vásárokból rémlenek fel neki. Azon kapja magát, hogy szántszándékkal keresi az ismeretlen ismerősöket, akiket néha még néven nevezni sem esik nehezére.
„Az ott a Kupán Józsi. Az meg a Butyka Gergő. Mögötte az öreg Kukuly Mór. És az? Jön ám felém, bámul egyenest a képembe. Hogy is hívták? Lázár. Igen-igen, Lázár Mózes. És a nők is! Döme Noé. Az meg szakasztott a Benedek Izra, aki megette a tyúkszart a Dobrinás Krisztifonnal.”
Megint az árusok és a portékájuk felé fordul. Kályhások, késesek, dobozosok. Kovácsok, akik kengyeleket, zablákat, láncokat kínálnak, meg olyasféle reteszeket és zárakat, amiket odahaza ördöglakatnak mondanának. Mohamedán papucsosok és csebresek, ezüstszürke és rózsaszín sót áruló, ijesztően torzonborz nomádok. Most mindenre rácsodálkozik. A falhoz támasztott, szőrbundás tömlőkre, a véres koponyájukból gúnyosan vigyorgó, félig nyúzott bárányokra. A kerek, fekete lepények tornyait felismeri, Dönkar házának falára tapasztva is mindig ott szárad az illatos jakszar. Barna kockák, szappannak gondolja őket, vásárolna is egyet, forgatja, szagolgatja, de amikor az árus széles mosollyal felvilágosítja, hogy robbanószert tapogat, lemond róla.
A Barkhoron, a Dzsokhangot körülölelő utcán észrevesz valakit. Később újra és újra végiggondolja majd, hogy mi tűnt fel neki a féllábú zarándokon. A főtemplom körül napkeltétől napnyugtáig szüntelenül tart a tempósan lépdelő, csoszogó, mantráló, imamalmot forgató nők, férfiak, ifjak és vének, gazdagok és toprongyos nincstelenek vonulása. Mit lát meg a fiúban? Vannak ott más nyomorékok is. Félkarúak, vakok, mankósok. Egy csapat nő takarja el. Sötét hajukban ezüst és türkiz és piros korál díszlik. Szépek és mosolygósak. Ahogy elhaladnak, megpillantja mögöttük a fiút. Éppen letérdel, homlokával megérinti a földet, aztán leborul, karját előre nyújtja, mindkét kezében bőrrel borított, kopott marokfát szorít. Egy hosszú pillanatig ott hever egész testében kinyúlva, aztán két karral feltolja magát, fél lábbal nehézkesen felemelkedik. Egyenesen áll, feje fölé emeli a kezét, összeérinti a két marokfát, majd mindkettőt a homlokához, ajkához, szívéhez engedi, aztán letérdel, előrehajol, homlokával megérinti a földet, leborul, végül előrecsúszva kinyújtózik. Így halad, féregként araszolva, kínzóan lomhán, bénítóan nehézkesen, ruházata rongyos és poros, keze és arca kosztól feketéllik, de amikor legközelebb fél lábon felemelkedik, és kitekint rá, Alexander bég döbbenten látja, hogy a szeme élettel teli, és ragyog.
Bekóborolja a szent város, Lhásza környékét. Nala néha elkíséri. Sosem volt dolga gyerekekkel, sosem próbálta a beszédjüket, sosem akarta megérteni őket. Most sem akarja. Egyszerűen elfogadja a jelenlétét, talán örül is neki, és észre sem veszi, hogy a gyerek kérdései nem bosszantják, nem fárasztják, hanem felderítik és elgondolkodtatják. A folyóparton ücsörögve, talán éppen ott, ahol a süllyedő hajóról a partra evickélt, Nala egyszer megosztja vele a titkát, elmeséli, hogy ha akarja, mindenben Buddhát látja, a homokban, a felhőkben, a lombokban, és olyankor azt érzi, hogy megszűnik Nala lenni, Buddha lesz, az egyetlen, aki végtelen sok Buddhából áll, és aki a mindenség része, ugyanakkor a mindenség maga.
– Mutasd meg nekem.
Leheverednek a földre, szandáljuk a tarkójuk alatt, bámulják a fölébük hajló öreg fűz lombjait, és Alexander bég életében először elveszíti önmagát, és még csak nem is tud róla, csak egy perc múlva, egy évszázad vagy egy évezred múlva, amikor ismét visszatér önmagába, akkor gondolkodik majd el rajta, hogy mi történt vele, ahogy feküdt a homokban, mellette a gyerek, felettük a lomb és az ég, aztán a zuhanás fölfelé, amiben elveszíti önmagát, ugyanakkor fel is oldódik, a részévé lesz, és erre a teljességre nincs szó, mert a szó valami, valami, ami van, míg az az üresség, amiről nem is tudhat, hiszen már ő sincs, nem létezik, nincs fájdalma és nincs öröme, nincsenek kérdései és válaszai, kiürült az agya és a szíve, az az üresség egyszerre semmi és minden, ő pedig suhanó szél, derengő fény, páraként hulló vagy zuhogó eső, fodrozódó víz egy messzi tavon, ami fölött távoli hegycsúcsok felé károgó fekete hollók szállnak, de erről sem tud, csak valami halovány emlékképet őriz majd az emlékezete arról, amikor nem ember volt, hanem holló és havas hegycsúcs, égbe nyújtózó, ezeréves ciprus, korhadó fatörzs egy patak partján, és ő volt a patak rohanó vize, a vízben suhanó hal, a hal hátán ezüstösen csillanó holdfény, a holdfénynél halra vadászó szakállas bagoly.
Nala suttogására tér vissza abba a világba, amit egészen addig valóságnak gondolt, és amiben újra önmaga, csak önmaga lesz.
– Nézd – mondja halkan a gyerek, és a vállát rázogatja. – Ébredj. Nézz oda.
Előbb csak a fejét fordítja, aztán felül. Fent a folyó szakadékos martján, tőlük alig kőhajításnyira, megtermett farkas fekszik a napszítta, gyér füvön, és őket nézi. Fehér bundájú jószág, le sem veszi róluk a szemét. Ahogy fektéből felül, vörhenyes folt válik láthatóvá a mellkasán.
Harminc
– Megkérdezhetem, Kundun, hogy mit mondott az orákulum?
– Beszélj világosan, Lobsang. Mit szeretnél tudni?
– Azt mondtad, bölcsesség óceánja, hogy ne törődjek a farkassal. Nem pokolküldött, nem vasnyelvű démon, hanem jó hír hozója. Azt is mondtad, hogy azért megkéred Tszan Raptant, hogy nézzen bele a csontokba. Megtudhatom, Kundun, mit árultak el a csontok az orákulumnak?
– Feltűnt valahol?
– A folyóparton látták. Tegnap.
– Mit csinált?
– A vendégedet követte, és a gyereket. Mintha figyelte volna őket.
– Vagy közölni kívánt velük valamit.
– Az bizony elképzelhető, Kundun. A jelentéstevő figyelmetlen lehetett. Pedig az egyik legjobb emberem. A jádenyúl kétszer szaladt végig a sötét égbolton, amióta talpon van: fáradt lehet. Bocsáss meg neki, ha kimerültségében akaratlanul ellent talált mondani neked. Ő úgy érezte, mintha vigyázta volna őket. Bizonyára tévedett.
Dzsampal Gyaco jókedvűen nevet.
– Ne alakoskodj, Lobsang, mondd ki, amit akarsz.
– Bevallom, Kundun, csak találgatok. Rajtad, aki mindent tudsz, csak azt nem, amit nem akarsz, rajtad és a farkason, a jó hír hozóján kívül ki tudhatná még, hogy mit akar. Pedig, mint mondtam, vendégedet az egyik legmegbízhatóbb emberem követi éjjel és nappal.
A lámának jó napja van, véget ért a véget nem érő ünnep, ráadásul a fénylő arcú, csüngő bajszú kínai megfigyelők, akik örökké úgy mosolyognak, mint a túlérett narancs, kora hajnalban, kíséretükkel együtt és ajándékokkal felpakolva elhagyták a várost.
– Azt akarod elhitetni velem, Lobsang, hogy sejtelmed sincs róla, mit mondott nekem az orákulum? Ha ez igaz, azonnal el kell csapjalak. Kérlek, barátom, áruld el nekem, hogy mennyit tudsz.
– Mindig annyit tudok, Kundun, amennyit tudnom kell, és amennyit tudnom szabad.
– És most mennyit kell és mennyit szabad? Mit jósoltak a csontok?
– Kundun, játszol velem. Tszan Raptan nem égetett csontokat.
– Hát? Talán belekből jövendölt? Vagy álmokból? Az egerek futásából?
– Úgy hallottam, Kundun, hogy a sasok röptéből.
– Úgy hallottad? – mosolyog Dzsampal Gyaco. – Jó a füled. Jól hallottad.
A Potala legfelső teraszán állnak, éppen ott, ahonnan a láma távcsővel szokta figyelni a Söl utcácskáit és a börtön udvarát. A nap még alacsonyan áll, a laposan tűző fény sugaraiban vörösen izzanak a távoli, kopár hegyek, és a sárga fövenyre hosszú árnyékot vetnek a folyóparton árválkodó fűzfák. Dzsampal Gyaco a mellvédnek támaszkodik, elgondolkodva mered maga elé. Az embere jól ismeri, tudja, hogy most nem kell szólnia, tisztelettudóan hallgat és vár.
– A szenvedés az élet velejárója – mondja a dalai láma. Halkan beszél, nem a másiknak szánja, inkább csak magának. – Szenvedés nélkül nincs emberi létezés. Boldogság sem. De nem lehet örökké szenvedni. Vajon ő is tudja ezt?
A titkosszolga hallgat, nem neki szól a kérdés, amire különben sincs kielégítő válasz. Állnak csöndben, az élő isten és a szolga, fejük fölött, fenn a sziporkázóan tiszta ég vakító magasában hatalmas sas lebeg mozdulatlanul és némán. Amikor a láma megmozdul, és az embere felé fordul, arcán már ismét ott a mosoly.
– Nem csaplak el, Lobsang – mondja. – Megtartalak. De ha már ilyen alaposan kifaggattál, most mesélj te. Halljam, milyen híreket hoztál? Kezdd a fontosakkal.
Lobsang beszámol a kínaiak távozásának néhány látszólag jelentéktelen körülményéről. Hogy kiktől búcsúztak látványosan, és kiktől lopva, figyelő szemek elől bújva. Hogy melyik miniszter fogadott el olyan ajándékot, amit elfogadnia nem illett volna. Összefoglal néhány ügyet, afféle intézendőket, amikről sem az udvar tiszteletre méltó és hatalmas tisztviselői, sem a láma szolgálatára rendelt belső udvarnokok nem feltétlenül tudnak. Végül néhány kurta mondatban beszámol a fehér farkas tegnapi feltűntének körülményeiről is. Amikor befejezi, kicsit vár, majd mivel Dzsampal Gyaco nem szól semmit, engedélyt kér rá, hogy a dolgai után nézzen.
– Köszönöm, barátom – mondja a láma. – Eredj. Tedd, amit kell. De várj csak. Ha mindent tudsz, miért kérded tőlem, hogy Tszan Raptan mit jövendölt a farkasról?
Lobsang megáll, visszafordul.
– Bocsásd meg nekem, oroszlántrónus ura, hogy kimondom: amit tőled tudok, arról már nem csak tudnom kell, hanem tudnom is szabad.
Aztán még hozzáteszi.
– És időről időre ellenőriznem kell a hírforrásaimat is.
Harmincegy
Éjszaka van. Összebújva fekszenek az ágyban. A nő feje a férfi mellkasán. Szeme még mindig könnyes: a szeretkezés csúcspontján mindig sírva fakad. A férfi átöleli a vállát.
– Egész életemben magányos voltam.
Nem azon lepődik meg, hogy magyarul mondja, arról talán nem is tud. Érzi, hogy a nő mosolyog, és tényleg mosolyog, aztán suttogva megkéri, hogy fordítsa le, mit mondott. Megpróbálja, de nem megy: nincs rá szó a tibetiben. A hold besüt az ablakon, alattuk, a ház földszintjén, az istállóban az öreg szamár néha prüszköl egyet, a távolban pásztorkutya vonít. Mi a magány? Egyedüllét? Félelem? Szorongás? Meg közöny. Innen próbálja megközelíteni, de egyszer csak ráébred, hogy nem fog menni. Rádöbben, hogy a nő, akinek a feje a mellén nyugszik, akinek a keze az ágyékán pihen, az valószínűleg soha életében nem érezte magát magányosnak, mert soha nem szorongott, és soha nem érdekelte, hogy mit gondolnak róla az emberek.
(A befejező rész következik)
Vissza a tetejére