Pocsolyák és altatódalok, csontok és tölgyfák árnyékában; Imák a repedésből; Reggelről reggelre; Örökölt utak
Pocsolyák és altatódalok, csontok és tölgyfák árnyékában
Váratlanul jön február,
nem emlékszem a tegnapi,
még ránctalan arcomra.
Messzi földön,
idegenek csapdájában vagyok,
ahol az esti séták nyugalmát
felváltja a pánik.
Egyévnyi eső sűrűsödik percekbe,
és pocsolyák ragadnak bokán.
Ahol egy anyuka puskalövés hangjára
dúdol altatódalt,
mert szavait ellopták ajkáról.
Messzi földön,
idegenek csapdájában vagyok,
elfelejtem, a világ nem áll meg, amíg elsorvadok.
Elfelejtem, a fogak kihullnak a szájból,
és két kézzel kell ragaszkodnom mindenhez,
míg csontok nem leszünk
az ősi tölgyfa alatt, melyet elődeim
azért ültettek frissen vetett gyepbe,
hogy otthon legyünk,
még árnyékban is.
Imák a repedésből
kezeim fogják
az összetört reggeli égbolt sarkát
imák szavai hullnak
kővé dermedt felhők repedéséből
ma a test megtört vihar kikötője
negyven napig esik
mindennap világvége
Reggelről reggelre
Elnyeli a napot az éjszaka, felhasítja torkát,
emlékezés nélkül temet, reggelről reggelre.
Már csak retrófilmbe zárt fény a nyár.
A februári széltől könnybe lábad a szem,
hiába gondolsz júliusi összeizzadó tenyerek táncára,
isten halkítja le a nyarat, berendezkedik kívül-belül
a télre, ezentúl mindennap ablakot nyit
a hűvös reggelnek, a fémes ízű elmúlásnak.
Örökölt utak
Gyenge fény szűrődik
a koszos fürdőszobai tükörbe.
Nem bízhatok abban,
hogy megmutatja igazi arcom,
mert vonásaim túlságosan hasonlítanak
azokéhoz, akik felneveltek.
Vannak napok, mikor úgy tűnik,
nem bánom, hogy fáj a lábam
a cipőmbe kerülő kavicsoktól,
amelyek korábbi utakról kerültek bele;
én mindig viszem őket a sárral együtt,
bárhová megyek.
Lábaimat vállszélességben széthúzva
próbálok tanulni valamit a bátorságról.
Mikor megkérdezik erőszaktevőim nevét,
olyan, mintha apáimról beszélnék,
akik azt tanították,
ahol búza van, kenyér legyek,
ahol szőlő, ott bor.
Vissza a tetejére