Terék Anna

A sziréna légzése; Földet érés

A sziréna légzése
 
Vészjóslóan
ismétlődtek a napok.
Május lett, és mi
visszaköltöztünk, mert
a háború pocsék, de
végtelen volt.
 
Menekülni nehezebb,
mint visszafordulni.
Úgy tűnt, a bombák
maguktól tudják,
hová kell leesni,
egyszerűbbnek látszott
visszamenni alájuk,
mint új országban
új életet kezdeni.
 
A folyónál feküdtünk,
arcom előtt ezer kis bogár
repdesett, a szívemben
aludt John, a lányokkal
unatkoztunk a parton.
A távolban a sziréna,
mintha csak lélegezne,
fújta ki sikítva
a fekete égből a gépeket.
 
Maradtunk fekve,
hosszú bombázáskor
beletanul az ember,
hogy hiába sikít
az ég, mindent
folytatni kell,
tovább kell menni,
bármerre indultál előtte.
A sziréna lélegzése
alatt mozgott,
nyüzsgött folyton
egész Jugoszlávia.
 
A nyugtalanság végül
mégis belémkarolt,
amikor
zúgni kezdett az ég.
 
És láttam, hogy
ég a levegő
a híd fölött,
felkelt egy nap, ami
húzza magához
a folyót,
úszik felfelé
a Duna,
6000 °C volt
a híd alatt,
és megállt az
égben a vasbeton
egy pillanatra.
 
A levegő ég,
folyóba mártja
az utat, és
annyi vizet
ad ki magából
a Duna,
hogy az égés közepén
keletkezett napsárga lyuk
beleférjen ebbe
a világba.
 
Nyüszített a vas,
és a vízbe térdelt
előttem a híd,
én meg
az anyaföldön fekve
jéggé fagytam,
szép csöndben,
a 6000 fokban.

 
Földet érés
 
Fémszál a szívben,
golyó a tüdőben.
Mi lesz végül ezzel a sok
akarattal?
Szurok folyt az emberekből,
felperzseltem apám földjét
magam alatt.
 
A hús és csontok közt
remegett a szívem,
zuhantam, mögöttem
kilőtt golyók siettek
a hátam felé.
 
Azt mondták, ne remegj Johnny,
csak lenyeled a tablettát,
és megindul belül a dobogás,
a szíved felcsúszik a torkodba,
onnan a füledbe,
dobog a szíved a fejedben, és
az a tabletta lecsúszik a szíved helyére.
Már tudsz járni, Johnny, szaladsz, szaladsz.
 
Csukva a szemem és futok,
látom magam előtt, ahogy
vermekben egymáshoz szorulva
emberek állnak, odalenn
negyven arc egyszerre remeg.
Látom, ahogy kitárva ott áll előttük 
Isten tenyere, hát ráborulnak
véresen, az ujjak közt 
kicsorog a halál.
 
Üresek az ereim,
összetapad mindegyik fala.
Gyomromban tizenhat
tabletta egyszerre olvad,
és én nem tudok több
tátott szájba belebámulni.
 
Reszketek, mióta földet értem,
nem mozdul a lábam.
Ismétlem magamban
az összes kiképzést,
de ránk van kötve ez a test, amit
annyiféleképpen lehet
simogatni és kínozni.
 
Tenyereddel nyomsz a földhöz,
és én nagyon félek, mert itt 
magas hegyek vannak,
fel fogok szúródni rájuk.
Látod, nincs, ami közénk férne,
mi felfogná, Istenem, a súlyodat.
Ahogy rám tenyerelsz,
érezlek téged is a nyomásban.
Úszol véremben,
gázolsz bennem
a szívem felé,
a tüdőmből
nem tudom kifújni
lélegzetedet.
 
Istenem, a bőröd
felissza-e majd a könnyeket,
vagy csak lecsorognak rólad?

Vissza a tetejére