A távolság mögött
(Ahol a béka lapul)Távolról még veszélyesebbnek tűnik az, ami közelről halálos. Mert ha valami egyértelmű, akkor leigáz, veszélyt már nem hordoz. Veszélybe akkor kerülünk igazán, ha menekülünk az egyértelműség egysége, értelme, súlya, tisztasága elől. Nem szembesülni valamivel annyit jelent, mint tagadni önmagunk létezését a halálosban – nem lenni jelen a kikerülhetetlenben. Nem lenni.
Az ellenpontok, ha kibékülnek, megejtő harmóniákban oldódhatnak fel. De ne feledjük, hogy ezen összhangzások csupán álbarátságok, melyek a hanghullámok pillanatnyilag helyes viszonyát domborítják ki, miközben megfojtanák egymást egy kanál vízben. A képzavar itt feledhető, mivel a hanghullámok a vízben valóban deformálódnak, és valószínűleg már nem táplálnak tetszetős interferenciákat az őket meghallgatóknak.
A távolság és ami mögötte van, tegyük fel, úgy viszonyul egymáshoz, mint egy, a lövésztől öt kilométerre lapuló béka, mely éppen kimászott egy világnagy sártóból, ami mögötte terül el. Határeset. Mert a távolság mögött csak az lehet, ami sejthető, viszont kísértő, ezért elérhető, ősidők óta fertőző, és az enyészet szagát árasztja. A távolság mögött a jelen idő küszködik valós félelmeinkkel. Egy ilyen lapuló béka szabad szemmel nem látható, ezért leírhatatlan szerencséje van (persze ez a leírhatatlanság itt épp oly meseszerű – hisz leírhatósága mindjárt sorra kerül –, mint a távolsággal való zsonglőrködés), viszont egy távcsöves karabély képes megsemmisíteni még egy ilyen nagy távolságban lapuló állatot is. Költői kérdés, hogy miért kell végezni ezzel a szerencsétlen békával.
Talán azért, mert ott van.
Ahogy a Mount Everest is ott volt, amikor Edmund Hillary 1953-ban először megmászta, és még mindig ott van, miután évente több ezren hódítják meg a csúcsot. Vajon miért kell megmászni a Csomolungmát? Nyilván nem kell, de ezek után ajánlatos. Ha már ott van. És itt jelentkeznek a kimondottan humán jellegű elmebajok: bátrak, bájosak, búsak, bíborak. Arról, hogy meghalok, vagy meghalnak mások, netán mindenki, vajon senki sem tehet? Hiszen a halál csak a távolban arat, nem itt. Itt biztosan nem, mondjuk mert ami közöttünk van az itt- és ottlétben (mi vs. lapuló béka), az egyfajta létjogosultságot jelent. Esélyt egy hátországra.
Szóval, itt ez a béka. Ahol ő lapul, az még idébb van. Jó messze, de idébb. Viszont tőle odébb minden a távolság mögött létezik, amin túl már nem tudunk mérni semmit, és ahonnan ez a semmi pont felénk tart, azért, hogy mérhetővé váljon. Csak jön, jön, és már itt is van. Csupán egy hibás helyzetjelentés, egy fals információ, hogy ott, a lapuló béka mögött létezhet még célpont. A béka mögött, aki azért lapul, mert tudja, hogy bemérhető, és azért hiszi, hogy nem látszik, mert mögötte már csak egy visszafelé közelítő, gyilkos mosollyal menetelő nagy hadsereg vonul. Csak jön, jön, és távolinak már nem nevezhető minőségében hengergeti felénk – mint ganajtúró bogár az ürüléket – az egyre gömbölyödő félelmet.
A hátországok általában völgyben fekszenek, oda könnyen visszagurul minden. A hátországok arrafelé vannak, amerre a lapuló béka néz. A lapuló béka, aki mögött épp most kerekedik fel az a mögöttes, ami a távolság megszűntével kénytelen visszatérni, hogy önmagát jelen idővé tegye, és a világ minden távolságát elérhetővé varázsolja. Varázslatának nem lehet ellenállni. Ezt az elérhetőséget már nem lehet nem érinteni. Vagy mégis lehet?
Sokáig éltem Hátországban. Azóta független lett, és a neve is sokszor változott. Kimondhatatlanná vált, így lakói csak hivatalos papírokon tüntetik fel azt. Földrajzát hegyek, völgyek, szántóföldek, tavak tarkítják, régen tengerek is, éghajlata pedig népességének testhőmérsékletével ellentétesen alakul.
Vannak lázasabb időszakok. Ilyenkor az idő odakinn hidegebbre fordul, hogy alkalmasabbá váljon a menetelésre. A menetelés általában a horizont irányában történik, ameddig a szem ellát, és a pillantás nem verődik vissza a haszontalan hegygerincekről. A hegyeknek ez a haszontalansága azonban olykor hasznossá válik, mivel a távolság mögül érkező, félelmet görgető, idegen hadsereg időszakos megindulásai esetén az ő szerepük hatalmasra nő a védekezésben. A hegyek hatalmasra növekedése geológiai szempontból nem mai keletű dolog, stratégiai szempontból viszont könnyen viszonylagossá tehető.
A nép, aki még mindig itt él, hű maradt hazájához. Nevét mint honi relikviát emlegeti, kiáltja vagy suttogja imáiba foglalva, különös módon formálva a szót, olykor tájszólásban. Itt születtem én, ezen a tájon. A hátország visszavonulása azért elképzelhetetlen, mert ott van, és mindig is ott volt és lesz, ahová a jóisten teremtette. Akár a világ legmagasabb hegycsúcsát, amit megraktak zászlókkal és szeméttel.
Ne legyen így, és mégis, így legyen.
Vissza a tetejére