Hídváros
(regényrészlet)
Rebeka volt a neve, és gyerekkora óta látta a jövőt, vele együtt pedig számos olyan dolgot, amelyekről joggal hihették egyesek, hogy neki azokról nem lehet tudomása. Őt viszont nemegyszer zavarta, hogy elég ránéznie valakire, és azonnal tudja, hogy az illetőt hová és miféle kanyargós, rázós utakon fogja vezetni a sorsa. Sokszor rejtegette nem csupán mások, ám maga előtt is, hogy mi mindenbe pillant bele. Hiába ment oda hozzá bárki, és könyörgött, hogy mondja el, mi vár reá a jövendőben, Rebeka nem akart, de nem is bírt úgy jósolni, mint mondjuk a cigányok, akik belenéztek az ember tenyerébe, és utána sorolni kezdték a többnyire ijesztő jövőt. Ő leginkább villanásokat látott, képeket, hasonlókat azokhoz, amelyeket a város a keresztényeknek meghagyott egyetlen templomában a falakra pingáltak, és soha nem akaratlagosan látta őket, hanem váratlanul és hirtelen. Éppen csak egy-egy pillanatra nyílt meg előtte a jövendő, de Rebeka olyankor annyira élesen észlelte az elkövetkező eseményeket, amennyire erőteljesen egyébként nem bírta megtapasztalni a valóságot: gyönge szemeivel nem látott túlságosan messzire, közelre is inkább homályosan, a jelent elmosódva érzékelte, a jövőt viszont kristálytisztán.
Az első ilyen megnyilvánulása éppenséggel a másik templom kapcsán történt, amely akkor még dzsámi volt, és lassan másfél évszázada viselte egy hajdani szultán, Törvényhozó Szulejmán nevét. Rebeka apja halászmester volt, a Zagyva jobb partján laktak, a várfalakkal szemben, és Rebeka időnként elkísérte a férfit a várba, ahol egyenesen a Murteza béget és a várnépet kiszolgáló konyhára került a friss fogás. Nem volt még tízéves, amikor az egyik ilyen alkalommal Rebeka megállt a várudvaron, és meredten nézni kezdte a dzsámit, helyesebben a minaretet, és amikor az apja rászólt, hogy ne bámészkodjon, és menjenek már tovább, a lány kinyújtotta bal kezét, és a minaret csúcsára mutatott:
– Oda hamarosan visszateszik a keresztet.
Az apjának földbe gyökerezett a lába a szavak hallatán, jó darabig valahogy egyiküknek sem akaródzott mozdulni, míg végül a várőrségből egy janicsár odament hozzájuk, és rájuk szólt, hogy mit csinálnak itt, miért nem mennek már a dolgukra. Csak azért nem lett baj az esetből, mert Rebeka apját jól ismerték a várban, de a városban is, tudták róla, hogy nem csupán gazdag zsákmányt szokott fogni, ám ahhoz is különösen jó érzéke van – egyesek szerint piszok nagy szerencséje –, hogy a legkövérebb és egyben legízletesebb halak kerüljenek a hálójába. A halászmestert mindenesetre megdöbbentette lánya kijelentése, nem is annyira a jövendőre vonatkozó része, hanem az, hogy Rebeka honnét tudhatta, hogy a minaret egykor templomtorony volt, kereszttel a tetején. Számos más hódoltsági településhez hasonlóan akkor már Szolnokon is viszonylag kevés magyar élt, a város lakóinak többségét a Balkánról idevándorolt, legkülönfélébb nációjú emberek tették ki, arra meg már generációk óta nem emlékezhetett senki, hogy milyen volt az egykori vártemplom, amikor még valóban kereszt ékeskedett rajta.
A szikár tényeket tekintve persze akár azt is mondhatnánk, hogy nincs mit csodálkozni Rebeka jóslatán. Akkorra már két esztendő is eltelt azóta, hogy az Oszmán Birodalom még egyszer, utoljára vett egy nagy levegőt, és fogyatkozó erejét összeszedve ismét nekiment Bécsnek. Ám a janicsárok és a szpáhik nemcsak hogy véres fejjel tántorogtak vissza a császárváros falai alól, hanem a sikeres ellentámadás következményeként a keresztény országok a pápa kezdeményezésére ligába tömörültek, és miután a Habsburgok ellenében régóta a törökökkel kokettáló francia királlyal is sikerült megbeszélni, hogy az nem támadja hátba őket, nekikezdtek annak a háborúnak, amely hosszú távon a magyarországi hódoltsági területek visszaszerzését célozta meg. Természetesen nem a magyarok felszabadítása miatt, hanem azért, hogy a földteke ezen szeglete is Habsburg-tartomány legyen. A fejleményekről persze a Tisza és a Zagyva partján leginkább a hadak folyamatos vonulása nyomán értesülhettek, igaz, utóbbiban nem volt sok újdonság, lévén, hogy a Thököly Imre vezette bujdosók évek óta gondoskodtak arról, hogy puskaporos legyen a levegő. Rebeka apja mindazonáltal tisztában volt vele, hogy egy alig tízéves gyermeknek erről kevés tudomása lehet, így aztán különösen megdöbbentette az akkor még meglehetősen homályosnak és megvalósulhatatlannak látszó jóslat.
Ami néhány héttel később mégis valóra vált. Murteza bég addig még persze elfogyaszthatott pár ízletes halvacsorát, Szolnokra azonban időközben beszökött az ősz, a napsütés egyre bágyadtabb lett, egyre többet volt sötét, a levegő lehűlt, ahogyan a Tisza és a Zagyva vize is, és jobbára kövér felhők borították az eget, amelyekből bőségesen hullott az eső. Bár másfél évszázada birtokolta ezt a vidéket, a török mégse tudta teljesen megszokni az itteni éghajlatot, hamar és könnyen fázni kezdett, a széltől és a csapadéktól egyaránt borzongott, azt meg végképp nem bírta elviselni, hogy ilyenkor, ősz közepén, egyesek képesek háborúzni a sárban is. Márpedig a Szent Liga kötelékébe tartozó hadakat az efféle dolgok korántsem zavarták, sőt kihasználták, hogy a törökök ilyenkor nem igazán vannak elemükben. Szolnok bevétele stratégiai fontosságú kérdésként került a haditerveket készítők asztalára, a térképek mellé: a keresztény csapatok Buda visszavételére készültek, amihez szükséges volt a török utánpótlási vonalak mielőbbi elvágása, és a Tisza-híd ennek lényeges és megkerülhetetlen eleme volt.
– A házunk le fog égni – jelentette ki Rebeka egy októberi napon, amikor megint csak az apját kísérte, hogy Murteza bég asztalán ismét friss és ízletes hal legyen. A lány második jóslatát ezúttal rögtön követte a harmadik, mégpedig mindjárt hátborzongató erővel: – És te csak egyszer látod majd a város pusztulását.
A halászmestert nem olyan fából faragták, hogy féljen: voltak már kemény pillanatok az életében, mint amikor a megáradt Tisza közepén érte egy hirtelen vihar, téli halászat közben beszakadt alatta a Zagyva jege, vagy éhes és vérszomjas pelikánok támadták meg, hogy elvegyék a ladikban illatozó zsákmányt. Rebeka szavaitól és kíméletet nem ismerő hangjától azonban ezúttal annyira megizzadt a tenyere, hogy kis híján elejtette a favödröt, amelyben utolsókat ficánkolt a bég asztalára szánt és egymás kényszerű társaságát nem igazán élvező ponty és keszeg. Azt nem tudta a halászmester eldönteni, hogy baljós vagy örömteli kicsengésű volt-e, ahogyan Rebeka még hozzátette:
– Én viszont egészen addig nem fogok meghalni, amíg nem látom háromszor elpusztulni Szolnokot.
Háborús időkben egy város pusztulását, bármennyire szomorú esemény, korántsem lehet meglepőnek vagy szokatlannak mondani. Ám hogy ez egy emberöltő leforgása alatt háromszor bekövetkezik, az már valóban nem mindennapi.
Arról nem szólnak a följegyzések, hogy Murteza bég el bírta-e még fogyasztani azt a bizonyos utolsó szolnoki halvacsoráját, vagy olyannyira sietve távozott, hogy erre már se ideje, se étvágya nem maradt. Amikor az elsőként a város közelébe érkezett vértesek főtisztje megadásra szólította föl, a bég úgy nevetett, hogy félő volt, torkán akad a szálka. Máskor is jártak már a gyaurok Szolnok közelében az elmúlt másfél évszázad alatt, ám kárt mégse ők, hanem a különben a szultán szolgálatában lévő tatárok tudtak csak tenni a városban. Hamar kiderült, hogy itt és most nem szokványos portyáról és kardcsörtetésről van szó. Az előhadat sebesen követte a fősereg, báró Ernst Mercy altábornagy és gróf Donath Heissler lovassági tábornok vezetésével. Heves felől érkeztek, egyenesen és célzottan Szolnok alá, és már az első ágyúlövéseknél kiderült, hogy nincsenek tréfálkozó kedvükben. Nem telt még el a megadásra való fölszólítást követően egy nap, és Szolnokot tízezres császári had vette körül, amelyhez menet közben magyar lovasok is csatlakoztak az akkor már egyre inkább bukni látszó kuruckirály, Thököly seregéből.
A szolnoki szandzsák vezetői között akadt pár, akinek szerte a hódoltságban vagy azon is túl félték a nevét. A híres-hírhedt Sasvár bég például többször összeakasztotta a bajuszt zólyomi és egri vitézekkel, de renegát mivolta mellett török módra szintúgy hosszúra növesztett szakállát is. Murteza bég ellenben nem tartozott a bátrak közé. Mercy és Heissler serege még a sátrakat sem bírta fölverni rendesen, az ostrom máris befejeződött anélkül, hogy elkezdődött volna. A császári katonák egyszeriben füstfelhőre és magasba csapó lángokra lettek figyelmesek. Murteza bég sietve távozott, ám volt benne annyi udvariasság, hogy a köszönésről ne feledkezzen meg: a várat és a várost 143 év után föladó törökök búcsúzásképpen fölgyújtották Szolnokot.
Úgy égett a város, ahogyan addig talán soha. Pedig hát a faépületek folytán tombolt már tűzvész benne párszor. Miután az altábornagy és a tábornok egy magyar ezredet küldött a menekülők után – sikerült is utolérni őket, jó néhányat levágtak közülük, és még több foglyot ejtettek –, a Szolnokon maradt katonáikat arra utasították, hogy segítsenek a lakosoknak a tüzet eloltani. Leginkább a hidat igyekeztek menteni, hiszen annak, mint említettük, fontos szerepet szántak a fölszabadító háború során. Az összefogásnak és az erőfeszítésnek köszönhetően az meg is menekült, a lábánál sorakozó házak azonban nem. A lángok végigsöpörtek a Zagyva mentén, fölfalva mindent és mindenkit, aki útjukba került.
Rebekát az apja belelökte a vízbe, amely akkor éppen sekély volt, noha amúgy a lány kiválóan úszott – mindenesetre most a Zagyvában állva próbálta rövidlátó szemeivel figyelni, ahogyan a halászmester a halak szállítására használt vödrökből próbálja menteni a viskójukat. Nem szólt neki, hogy fölösleges, homályos tekintet ide vagy oda, ő tisztán látta előre az egészet. Azt is, amikor az apja megpróbált elugrani egy lezuhanó, lángoló gerenda elől, sikertelenül: a jókora fadarab maga alá temette, és Rebeka füleiben még évekkel később is kísértett a halászmester dobhártyaszaggató halálsikolya.
Hatalmas volt a tűz pusztítása, ám a várost és a várat – na meg persze a hidat is – végül sikerült megmenteni. Szükség is volt rá, elvégre Szolnok innentől fogva megkerülhetetlen és áthághatatlan akadályt jelentett a török utánpótlás számára. Mercy altábornagyot viszont a következő évben a Budát visszafoglalni készülő keresztény fősereghez vezényelték. Vele tartott Petneházy Dávid is, aki – azt követően, hogy korábbi urát, Thököly Imrét elfogatta a váradi pasa, és fejét fölkínálta Lipót császárnak a béke fejében (amaz kegyesen nem fogadta el) – a Mercy–Heissler-féle hadtestben, Szolnokon is szolgált. Rebeka látta nemegyszer a nagy bajuszú, termetes vitézt a Zagyva-parti kocsmában üldögélni. Petneházynak akkor már félelmetes híre volt, nevét országszerte ismerték, törökök, magyarok, németek tisztelték egyaránt. Két és fél évvel korábban még Bécset támadta embereivel a török had egyik alegységeként, most pedig arra készült, hogy a császár parancsának engedelmeskedve sokadmagával visszavegye a másfél évszázada megszállt Budát.
Rendszerint rozsdavörös süveget, farkasprémből készült kacagányt, zöld dolmányt és pantallót viselt. Miközben itta borát, a mordályt maga mellé, az asztalra tette, fokosát pedig az asztal lábához támasztotta. A kocsmában lévők tisztes távolságból, áhítattal figyelték, addig nem is mertek szólni hozzá, amíg Petneházy meg nem szólította őket. Onnantól fogva viszont itták minden szavát, akár a homoki bort. A vitéz kérés nélkül is sok mindenről mesélt. Azt sem szégyellte, hogy nem is olyan régen még egy egészen másik úrnak szolgált. Elvégre nemcsak a hadiszerencse forgandó, hanem a nézőpont is változik: amit az ember egy ideig feketének látott, arról idővel kiderülhet, hogy fehér, mint ahogy az ellenkezője is igaz.
– Mit lesel, kislány? – kérdezte Petneházy, miután hangos koppanással letette a ragacsos és egyenetlen asztallapra a fakupát.
Rebeka összehúzta gyönge szemeit a kocsma félhomályában.
– Te leszel a csata hőse. Elsőként fogsz falra mászni. Nem sokkal később szörnyű betegségben meghalsz.
Petneházy fölhördült, és ha nem kislányról van szó, talán meg is ütötte volna:
– Mit hadoválsz?
– Hagyd, Petneházy uram – szólt oda valaki a szomszéd asztaltól. – Ez az ebadta kölke bolondságokat beszél. Ne is törődj vele. Ostoba fecsegés az egész. Teljesen árva és nincstelen, az utcán lakik, azt eszi, amivel megszánják. Az apja odaveszett a tűzben, amikor a török fölgyújtotta a várost. Talán az vette el az eszét.
Rebeka összeszorította ajkait, és úgy döntött, nem világosít föl senkit arról, hogy tisztán és világosan látta a félhomályban is Petneházy Dávid hősies cselekedetét, amint elsőként hág föl Buda ormára, majd nem sokkal később áldozatául esik az ostromot követően a városban pusztító és ilyenkor szokványosnak számító járványnak. A vitézt mindenesetre később sűrűn emlegették Szolnokon, de az országban másutt is. Akkor is emlékeztek reá, amikor tizennyolc esztendővel a török elmenekülése után Rákóczi kurucai vették be Szolnokot.
A fejedelem nem sokkal korábban bontotta ki Pro Libertate feliratú lobogóját, a felkelés megkezdődött, és sorra álltak a vármegyék és a települések Rákóczi oldalára. Amelyik netán nem akart önszántából így cselekedni, azt rábírták máshogy. A kurucok mellé állt a hadiszerencse abban is, hogy Lipót császár haderejének többségét lekötötte a spanyol örökösödési háború és a franciák elleni küzdelem, a török kiűzését követően amúgy is rozoga állapotban lévő – ha egyáltalán meglévő – magyarországi várakra csupán kis létszámú helyőrség maradt. Persze a kurucok sem festettek eleinte jobban. A várfalakról nézvést szedett-vedett népségnek tűntek, legalábbis a fehér egyenruhás, rendezett felszerelésű császári katonákhoz képest mindenképpen: akár ruházatukban, akár fegyverzetükben bajosan lehetett volna bármiféle szabályozottságot és rendezőelvet fölfedezni. A legkülönfélébb színű és formájú öltözéket viselték, fegyverzetük pedig részben parasztszerszámokból és a török háborúkból megmaradt mordályokból, karabélyokból, szablyákból állt. Rákóczinak azért is volt sürgős minél több vármegyét meghódoltatni, hogy a kivetett adóból rendesen fölszereltesse szabadságharcos hadseregét.
– A sóra vágynak. Azt akarják a kurafik megkaparintani.
Johann harmincadosként szolgált a császár seregében, s az ő feladata volt a helyőrség élelmezésének megszervezése, amiben fontos szerepet játszott az Erdélyből a Tiszán ideúsztatott só, amelynek kereskedelme a török kiűzése után újra föllendült, a vámolás feladata pedig a szolnoki sótisztekre maradt. Azt is lehetett városszerte hallani, hogy a kurucok rendre megdézsmálják a sószállítmányokat, a sótiszteket meg mindenki gyűlölte, holott csak a munkájukat végezték, amikor a király nevében beszedték, ami jár.
– A sóba fognak téged belefullasztani – jelentette ki Rebeka.
Ez volt az első alkalom, hogy a férfinak jósolt. Már elég régen a szeretője volt, és egy ideje tudta, hogy Johann hogyan fog meghalni. Kétszer is látta ugyanazt a képet, azonban úgy döntött, ahogy másoknak, neki se mondja el. Most azonban valamiért a szokottnál is jobban idegesítette a férfi rátartisága. Amúgy se volt már fontos jóban lenni vele, hiszen Johann hamarosan halott lesz. Más módon kell majd megoldania az élelemszerzést.
A halászmester Zagyva parti viskójának pusztulása óta Rebeka az utcán élt, az utca nevelte föl, az utca tartotta el. Vagyis mostanában a helyőrség, azon belül Johann, aki az egyik élelemraktárba szokta beparancsolni Rebekát. Az aktus soha nem tartott sokáig, de utána a harmincados bőkezűen ellátta élelemmel a nőt.
– Miket fecsegsz itt összevissza? Miért nem mész a dolgodra inkább?
Rebeka megvonta a vállát, és távozott.
Legközelebb akkor látta volt szeretőjét, amikor Johann véres testtel az egyik sóházban jókora sókupacon feküdt.
Lehet, hogy tévedett, talán előbb megölték a harmincadost, és utána dobták tetemét a sóra. Bár az értékes kincs, kár összevérezni, igaz, a kurucoknak most jutott végre belőle bőven.
A Tisza menti fákból ácsoltak létrákat, azokon szaladtak föl – akár a kora őszi, langymeleg napsütésben a gyíkok – a várfalakra. Akkora lendülettel és erővel jöttek, hogy a meglepett őrségnek sem ideje, sem lehetősége nem volt a menekülésre. A támadók iszonyatos vérfürdőt rendeztek, kardélre hánytak a várban mindenkit, aki elébük került, nem kímélték a sótiszteket és azok beosztottjait sem a sóházakban és azok körül. A városban később azt rebesgették, hogy a várőrség valamennyi tagjának feleségét és gyerekekeit is lemészárolták, de ezt Rebeka nem nagyon hitte el. Őt végtére is életben hagyták, amikor ráakadtak az élete utolsó perceiben egyébként nyúlként reszkető Johann teteme mellett. Rebeka csak azért ment oda, mert a menekülésnél jobban érdekelte, mi válik valóra abból, amit előre látott. Igaz, többen megerőszakolták, viszont az életét nem vették el a diadaltól megmámorosodott szabadságharcosok.
– Ti fogjátok másodjára elpusztítani a várost – dünnyögte Rebeka, amikor az egyik part menti fa takarásában beleereszkedett a Tiszába, hogy lüktető altestét lehűtse kicsit.
Három évig volt Szolnok Rákóczi kezén. A fejedelem többször elhatározta, hogy a lerobbant és lelakott várat fölújíttatja, elvégre a várost és környékét csak egy jól megerősített erődítménnyel és megfelelő létszámú helyőrséggel lehetett tartósan a kuruc állam részének megőrizni – nem beszélve arról, hogy Szolnok feladata lett volna a Duna–Tisza közének, illetve a Körösök alsó folyásának védelmét biztosítani. Nem a város hibája volt, hogy a feladatot nem sikerült végrehajtani. A kuruc állam folyamatosan pénzhiányban szenvedett. Bár időnként érkezett a Tiszán vámolható só, annak mennyisége az erdélyi hadiszerencse függvényében változott. A rézből vert poltura értéke amúgy is gyorsan devalválódott, hiába pompázott azon is a Pro Libertate felirat, a kereskedők jobban szerették inkább a Lipót után trónra lépő József császár ezüstkrajcárjait és -garasait elfogadni.
A Zagyva-parti, tabáni kocsma gazdája pedig egyre azon mérgelődött, hogy a fejedelem személyes utasítására az ivó bevételének tetemes részét szintén át kellett adni a várőrség parancsnokának, aki abból fizette a katonák zsoldját.
– Előbb-utóbb koldusboltra fogok jutni.
– Már nem lesznek itt sokáig – válaszolta Rebeka a kocsmáros panaszára, miközben megszokott helyén, Petneházy Dávid hajdani székében üldögélt a kocsma azon sarkában, ahol ő több mint húsz esztendővel korábban megjósolta a neves vitéz dicsőségét és közeli vesztét.
Pedig arról Rebeka elvileg nem tudhatott, hogy a császári hadak, élükön a híres-hírhedt Rabutin tábornokkal, elindultak az Alföld felé. Ő csak azt látta, amit laterna magicaként vetítettek a szemei elé, pontosabban ez esetben a kocsma falára az eljövendőt formáló mágikus-misztikus erők.
Rabutin közeledtének hírére Rákóczi két generálisát, Bercsényi Miklóst és Károlyi Sándort vezényelte Szolnokra. A város egyszeriben végképp tele lett kuruccal. A fejedelem még áprilisban fegyverszünetet kötött a császáriakkal, hogy lélegzetvételnyi szünethez jusson, és feltöltethesse az egyre inkább kiürülő tárakat. Száz nap alatt bajosan lehet megváltani a világot, ezzel Rákóczi is tisztában volt, arra azonban elegendőnek bizonyult ez az idő, hogy a csapatok kifújhassák magukat, és nem mellesleg a lehetőségek szerint megfelelő minőségű és minél teljesebb ellátást kapjanak. Olyan volt a Szolnokra érkezett friss kuruc erő is, mintha a katonák egyenesen valamelyik későbbi romantikus történelmi festmény vásznáról léptek volna le. Még nem szakadt és nem feslett el rajtuk sehol a török földről frissen és olcsón hozatott és az egyenruhák alapanyagaként használt posztó, szablyáikat szépen kikalapálták a szorgos fegyverkovácsok, akik megjavították az elromlott, besült, rozsdásodásnak indult mordályokat és karabélyokat is. A külcsínre tehát nem lehetett panasz. A morált azonban nagyban rontotta, hogy a zsold továbbra is akadozva és fogyatkozva csordogált. Hiába varratott a fejedelem a csatákban elszakadtak helyett újabb és újabb Pro Libertate feliratú zászlókat, és azokat hiába csattogtatta a Tisza menti szél, a szabadságért folytatott háborúban is előbb-utóbb eljön az az idő, amikor a függetlenség eszméje önmagában nem lesz elég a hasak betömésére és az éhes szájak elhallgattatására.
Rebeka másik szokott helyén, a Zagyva partján, apjának egykori halászviskója helyénél álldogálva látta, amint a két generális kíséretével egyetemben többször körbejárja a várat. Nem jött át a túlpartról a hangjuk, az azonban tisztán látszott – ha gyönge szemei körül nem oszlott a homály, megmutatták Rebekának a mágikus erők –, ahogyan vitatkoznak, mutogatnak, gesztikulálnak, és nincs egyetértés közöttük. Rebeka azt is megállapította magában, hogy egyikük igen szép ember, öles termettel, lobogó tincsekkel, kackiás bajusszal és markáns vonásokkal, ám mellette a másik ritkás haja, vézna termete és szétfolyónak tűnő arca nyomán kifejezetten rútnak tűnt. Azt ellenben nem tudhatta, hogy bensőt és gondolkodást tekintve ugyancsak van különbség közöttük: a szebbik, azaz Bercsényi teszetosza volt és képtelen a döntésre, miközben a rútabb, azaz Károlyi amellett kardoskodott, hogy Szolnokot föl kell adni – nincs értelme áldozatot hozni érte, ugyanis amennyiben Rabutin el is foglalja, nem megy semmire vele. A várat ebben az állapotában nem lehet sokáig megtartani, a falak és a bástyák omladoznak, a laktanyaépületeken pusztán az égiek jóindulata tartja rajta a tetőt, és a még a törökök által ácsolt híd is olyannyira megkopott az elmúlt másfél évszázad alatt, hogy amint az ember ránéz, rögtön arra gondol, hogy jobb volna inkább keríteni egy kompot, mielőtt a korhadt gerendák beszakadnak a lovak lábai és az ágyúk kerekei alatt. Az elmúlt három évben többször szóba került Szolnok megerősítése, fejedelmi parancs is született róla, ám végül mindig, úgymond, fontosabb dolgokra kellett a pénz – jobb hát inkább hagyni az egészet a nagy büdös francba.
– Csinálj, amit akarsz, gróf uram – jelentette ki végül sértődötten Bercsényi, és a seregével elvonult Hatvan felé, Károlyira hagyva a piszkos munkát, aki kiadta az övéinek a parancsot, hogy gyújtsák föl a várost.
Rebeka állt a Zagyva-parton, és könnyezett. Csípte a szemét a füst, na meg az, hogy ezúttal nem a jövőbe, hanem a múltba látott. Az apját nézte, ahogy visszamegy még egyszer az égő halászviskóba, ahonnan többé nem jött elő.
Károlyi csapata épp időben távozott: két nappal azt követően, hogy maguk mögött hagyták a lángba borult Szolnokot, és elnyargaltak Bercsényiék után, megérkezett Rabutin hada. A sok színes öltözékű katonát követően most fehér egyenruhások lepték el a várost, olyanok voltak, akár a szárnyashangyák a fölpiszkált bolyok körül. Valójában nem nagyon találtak az üszkös romokon kívül semmit: itt-ott még lobogtak a lángok, a házak helyén jobbára törmelékkupacok sorakoztak, a város fölött sűrű, csípős, fekete füst gomolygott, a hidat meg már tényleg nem tudták használni, azzal is sok idő elment, hogy sebtében ácsolt kompokon és sajkákon átkeltek a Tiszán.
A vár félig összeomlott kapujában Rebeka fogadta őket. Tudta, hogy ezek a bevonuló katonák nem fogják megerőszakolni: nem föltétlenül azért, mert fegyelmezettebbek a három évvel korábban érkezetteknél, hanem mert mindnyájan úgy néztek rá, mintha kísértetet látnának. Némelyik még keresztet is vetett. Szó se róla, Rebeka valóban nem e világi lénynek tűnt, ahogyan egy szál magában ácsorgott a várnak a városra néző kapuja előtt, ruha helyett inkább rongyokba öltözve, derékig érő hajjal, beesett, leginkább koponyáéra emlékeztető arccal, csontvázhoz hasonló testtel, mélyen ülő, örvénylő szemekkel, egyedüliként ott maradva Szolnoknak az évek folyamán amúgy is megfogyatkozott lakosai közül.
– Ez mit keres itt megint? – kérdezte napokkal később is újra meg újra a Rabutin által kinevezett várparancsnok, Degano a várfal többé-kevésbé ép részének mellvértjéről, miközben tisztjeivel a Zagyva túlpartján bóklászó Rebekát figyelte. De ezt nem bírta megválaszolni senki. Elvégre azt sem tudták pontosan, a rövidülő őszi napokban ki ez az egyre inkább árnyékra emlékeztető különös és ijesztő nő, aki egyetlen lakója volt a romos pusztasággá változott városnak, rendre fölbukkant a torkolat körül, de nemigen jött a vár maradványaihoz közelebb, nem kéregetett, nem koldult, csak messziről nézte a megszállókat a távolból is rémisztő fekete tekintetével.
Az is lehet, hogy nem ember, hanem Szolnok lakóinak kísértete.
Annak a Szolnoknak, amelyről leginkább múlt időben lehetett beszélni.
Rabutin eleinte még hadifoglyokat vezényelt a várhoz, hogy azokkal építtesse újra az elpusztult falakat és épületeket. Aztán az ügyek másfelé szólították. A hadiszerencse – emlegettük eleget – köztudomásúlag forgandó, alkalmasint ott még inkább érvényes az „egyszer fent, egyszer lent” közhelyszerű igazsága. A száznapos tűzszünet alatt a kurucok ténylegesen erőt nyertek, és noha változatlanul a császáriak léptek föl kezdeményezően és támadóan, Rákóczi hadai sikeresen tartották az állásokat. Miután Rabutin sikertelenül ostromolta Kassát, mérgében ámokfutásba kezdett. Az ilyesmi amúgy sem állt távol tőle: annak idején, alig húszesztendős korában azért kellett elhagynia szülőhazáját, a francia megszállás alatt álló Lotaringiát, mert gúnyos röpiratot adott ki a Napkirály szeretőjéről. A másik francia illetőségű hadfihoz, Savoyai Eugénhoz hasonlóan akkor átállt az ősellenség, a Habsburgok oldalára, ám vele ellentétben Rabutin nem vett részt a török kiűzésében, hanem csapataival a felszabadító háborúk idején mindvégig Erdélyben állomásozott, hogy megfegyelmezze a hol ide, hol amoda kacsintgató Thökölyt. Amikor aztán a Rákóczi-szabadságharc idején Erdélyben is föllángoltak a harcok, Rabutin végre kijöhetett évtizedes oroszlánbarlangjából, és onnantól kezdve vénségére úgy viselkedett, akár egy láncáról elengedett veszett kutya.
Rabutin járása – így emlegették azokat az őszi hónapokat, mikor is a fehér egyenruhás labancok lovassági tábornoka a Kassa alatt elszenvedett kudarc hatására végigjárta a magyar Alföldet, és porig zúzott, tört, égetett mindent, ami az útjába került, a kuruc csapatokkal való megütközés helyett pedig nemegyszer a lakosságon állt bosszút, és halomra gyilkoltatta a fegyvertelen embereket.
Elmúlt már a véres karácsony is, beköszöntött az új esztendő, amikor hosszas debreceni tartózkodásból ismét Szolnokra ette a fene.
Amikor Rebeka meglátta a kopasz fején hófehér parókát viselő, felfúvódott képű, gyalogszerrel magát nehezen vonszoló, ezért az alváson és az étkezésen kívül szinte folyamatosan lovon ülő aggastyánt ismét a vár romjaihoz érkezni, tudta, hogy bekövetkezett a vég. Hiába hajbókolt Degano várparancsnok, hiába tördelte a kezét, hiába fogadkozott, és hiába hivatkozott a háborúk örökös vesszőparipájára, a pénzhiányra, Rabutin neki sem tudta megbocsátani, hogy pár héttel korábban menlevelet adott a tiszakürtieknek a környéken garázdálkodó császári csapatokkal szemben. Történetesen Rabutin menetelésben megfáradt és részben meg is fogyatkozott serege ellenében.
– Maga képtelen ellátni a feladatát! Alkalmatlan arra a szolgálatra, amire rendelték! Merde! Tüntessék el ezt a koszfészket a föld színéről, látni se akarom! Maga pedig, Degano, hadbíróság előtt felel majd!
Rabutin rossz jósnak bizonyult: a várparancsnokot végül senki nem vonta felelősségre. A tél egyre harapósabbá vált, és miután a kémek jelentése szerint a környéken megint kuruc csapatok ólálkodtak, Rabutin fölrobbantatta a szolnoki várat. Magát a várost csak azért nem, mert az a legutóbbi pusztítást követően amúgy is egyfajta Pompejivé változott, egyetlen lakója sem maradt.
Leszámítva Rebekát, aki talán maga sem tudta eldönteni, élő-e vagy holt. Mindenesetre látta Szolnok rövid időn belül következett harmadik pusztulását, és azt is tudta, hogy hiába készíti a terveket Károlyi Sándor a vár és a város újjáépítésére, itt jó darabig nem lesz más semmi, csak csend és hó és halál.
Miután a császári csapatok a Zagyva jegén átkelve sietve elvonultak Buda felé a vár füstölgő romjai közül, Rebeka a hajdani török híd helyén bement a Tiszába. Helyesebben először a Tisza jegére, amely a Zagyváéval ellentétben még nem szilárdult meg teljesen, jégtáblákból és rianásokból állt. Rebeka ezzel pontosan tisztában volt. Mint ahogy azzal is, hogy nem fog átérni a folyó túloldalára. Valahol a Tisza közepén merült el és tűnt el a jeges vízben mindörökre. De ezt a varjakon kívül senki nem látta.
Vissza a tetejére