Eső - irodalmi lap impresszum

Fogak


– Gyűjjék már, doktor úr, gyűjjék! – kiabáltak a tornácról.
Csillag doktor összekapkodta a felszerelését, és kilépett a vakító, júliusi ragyogásba.
– Szül valaki? Leesett a szekérről? Mondják gyorsan!
A szekér tetején Barta bácsi a tenyerébe temette az arcát.
– Gyűjjék gyorsan! Az utolsó megmaradt fiam!
A fojtogató napsütésben kiszekereztek a Csipes-szántóra.
Barta bácsit, az összeroskadt parasztembert sok szép gyerekkel áldotta meg a sors. De a két nagyobbik fia elesett Doberdónál, a legidősebb lánya – micsoda szégyen! – megszökött egy szerb hadifogollyal, és hónapok óta nincs hír róla. Most pedig itt van az Andris, aki hazavánszorgott az Isonzótól, és kísértetként teng-leng a faluban.
– Ő az utolsó fiam – nyöszörgött Barta bácsi.
Barta Andris kiterítve feküdt a Csipes-szántón egy akácfa árnyékában.
– Csodát én sem tudok tenni. Ez szívroham – mondta az öreg doktor, miután megvizsgálta. A döngicsélő méhek közt ingujjával törölgette a homlokáról az izzadságot.
Mellette fekete ruhás, kiszáradt öregasszony ütötte öklével a földet.
– Hát ezért jött haza az én Andrisom? Egy karcolás nélkül, hiszen láttátok. Hogy az Úristen a bolondját járassa mivelünk! Milyen igazság az ilyen?
A többi asszony is rázendített. Csillag doktor félrevonta a legidősebb bérest.
– Most először jött ki a határba az Andris gyerek. Anyja-apja eddig nagyon kímélte. Kijött velünk, de itt is csak szédelgett.
– Nem mulatni volt tegnap ez az Andris?
– Nem járt az mulatni – kotyogott közbe Rozika, Bartáék kisebbik lánya. – Szégyellte, hogy büdös a szája. Szegény Andris! Csak otthon ült, mert szégyellte, hogy fájnak a fogai.
Még nem állt be a hullamerevség. Csillag doktor letérdelt, könnyedén kifeszítette a halott száját, és a ragyogó napfényben vizsgálgatta az elgennyesedett, fekete csonkokat. Közben fintorgott a bűztől, a gyulladás szagától.

Nem Barta Andris volt az egyetlen, aki otthagyta a fogát a háborúban. Így járt a Molnárék legkisebb fia is. Nem volt a Lackónak semmi baja, csak a bal felső fogát fájlalta, mesélte az édesanyja. Csillag doktor elkezdte összeírni a környéken a fogfájásban elhunytakat, és a fejében már kész is volt a magyarázattal: a frontkatonák a nagy idegfeszültségben, a folytonos ágyúdörgésben nem veszik észre, hogy elrohad a foguk, még csak nem is jelentik a tábori felcsernek, de közben a gyulladás ráhúzódik a szívükre, és végez velük, mikor hazaérnek. És még ha csak a fogak lettek volna veszélyben! Mintha mindenki valami titkos betegséget hozott volna haza! Szebeni Karcsi karcolás nélkül túlélte Caporettót, aztán kicsit megvágta magát az apja bugylibicskájával, és másnapra egy hang nélkül kiszenvedett.
No de milyen sérülése vagy fogfájása volt Varga Pistának, aki hazavánszorogva Lengyelországból, rágyújtotta a szüleire a házat? Vagy Istenes Karcsinak, aki nem gyújtogatott, nem vágta meg magát, a fogára sem panaszkodott, hanem részegen nekiment a Dunának.
Mennyi, de mennyi fiatal férfi! Csillag doktor járta a Nagymegyer környéki falvakat, és közben hálát adott Istennek – akiben már nem is hitt igazán –, hogy két lánya van. A nőket nem falta fel a háború.
– Jól elfoglalod magad a parasztjaiddal – jegyezte meg csípősen Vilma, a felesége. – Neked aztán semmi fontos dolog nem jut eszedbe. Csak a parasztok, a Józsi, a Feri, a Jancsi. Az sem érdekel, hogy a Csallóközbe bevonultak a csehek. Hogy Pozsonyt már csak Wilson Mestónak emlegetik.
Ahogy bevonultak, úgy majd kivonulnak, gondolta Csillag doktor a jegyzetei fölé hajolva. No de Józsi, Feri, Jancsi? Ők mikor térnek vissza? Hisz ennek a háborúnak nincsenek túlélői.
De Csillag doktor tévedett. Döme Sanyi mindenkinél később, francia fogságból tért haza, és peckesen dicsekedett, hogy a háború csinált belőle embert.
– Hogy érted ezt, Sanyi fiam? – kérdezte a doktor megrökönyödve.
Sanyi csak vigyorgott. Olyan hatalmas kapafogai voltak, hogy azokat egy gránát nem téphette volna ki a szájából.
– Úgy van, ahogy mondom – nevetett Sanyi azzal a rengeteg fogával.
Sok falubeli egyetértett vele. Két nagyobb bátyja már a háború elején elesett, Sanyié lett az egész gazdaság. Vagy mégsem? Döméné, az anyja néhány csallóközi asszonyhoz hasonlóan kalapot, nadrágot öltött, a részeges férjét bezárta, és egymaga irányította a gazdaságot. Az egész szomszédság elhűlt a szorgalma, tettrekészsége láttán. Mire aláírták a békét Trianonban, Döménének volt a legtöbb földje a faluban.
Sanyinak az útból már csak az anyját kellett eltakarítania.
– Bizony isten, anyám, ha nem viselkedik tisztességgel, ha nem öltözik asszonymódra, bevitetem a bolondok közé, Nyitrára.
Döméné a fia arcába vágott az ostorral.
Sanyi ezek után Csillag doktort kérte, adjon egy papírt arról, az anyja veszélyes a környezetére és önmagára, ráadásul kalapot hord, illetlenül öltözködik, „botrányt szít”.
Már mért szítana botrányt?, gondolta Csillag doktor. Helyén az esze, ügyes, ravasz asszony. És mért illetlenebb, ha egy idős nő nadrágot hord, mintha a bokáját vagy a lábszárát mutogatja, mint manapság a városi hölgyek, akik rövid szoknyákban parádéznak?
De Döme Sanyit az égadta világon semmi sem állíthatta meg. Az igazolást megkapta a cseh hatóságoktól, és sok utánajárás után elvitette az anyját a bolondokházába. Ezek után, ha meglátta Csillag doktort az utcán, kiköpött utána.
– Hiába töröd magad a parasztokért, úgysem szeretnek – jegyezte meg epésen Vilma, a doktor felesége.
A doktorné azt szerette volna, ha ők is szedik a sátorfájukat, mint a jegyző, a patikus, az igazgató-tanító. Hiszen ők vannak a legjobb helyzetben! Mind a két lányuk Pestre ment férjhez, és a körülményeikre nem panaszkodhatnak. De Csillag doktor nem szerette Budapestet. A kommün időszakában meglátogatta a lányait, és Pestet még Wilson Mestónál, vagy ahogy akkortájt már nevezték, Bratislavánál is utálatosabb helynek találta. Idősebb veje, sebész főorvos az István Kórházban, elnézően mosolygott, mikor feltárta előtte az akkut gyulladások és a háborús izgalmak összefüggéseit. Csillag doktor lelkesen mutogatta a táblázatait, a statisztikáit, vitatkozott, érvelt, de a vő csak egy hóbortos, falusi doktort illető lenézéssel bámult rá: – Jaj, apuska! Meg kéne tanítani a betegeinek a fogmosást! Higgye el, nem a háború, hanem a higiénia miatt halnak bele egy kis fogfájásba a betegei.
Másik veje sem volt sokkal különb nála. Népszerű újságíróként eszméje volt a nemek egyenlősége, az emberek mielőbbi átnevelése. Mikor Csillag doktor felemlegette, hogy a falujában egynémely asszonyok, ahogy arrafelé mondják, a Bözsi bácsik nadrágot, kalapot hordanak, bezárják a férjeiket, és egymaguk igazgatják a földjeiket, az újságíró vő hitetlenkedve rámeredt. Ugye, apuska, csak viccelni tetszik, kérdezte a tekintetével.
Ráadásul a két család, ámbár nyíllövésnyire laktak egymástól, nem állhatta egymást.
Hát miféle élet lenne ez?, kérdezte magától dohogva Csillag doktor. Olgiék előtt titkolni, hogy Liliéket is látogatjuk? Liliék előtt elhallgatni, hogy Olgiéknál vendégeskedünk?
De legjobban nem a vejei viszályától, hanem a folytonos lépcsőmászástól félt a doktor. Talán cserélje el a felesége hozományából vett tornácos úriházat egy Üllői úti lakásra? Vagy valami rossz vityillóra Pest határában? A korlátba fogódzkodva mindennap másszon fel a másodikra vagy a harmadikra, vagy órákon át villamosozzon szegény, roskatag Vilmával?
Mióta betöltötte a hetvenet, Csillag doktor is csoszogva járt. És a falusi főutcán senki nem nógatta, szedd a lábad, öreg, elállod az utat. Úgyhogy Vilma szemrehányásaival mit sem törődve ott maradtak Nagymegyeren.
Csillag doktort még az sem bántotta, hogy a csehszlovák hatóságok három évvel a háború lezárása után egy fiatal cseh doktort neveztek ki a faluba. Holák doktor neje magyar volt, de így is elkélt az öreg magyar orvos segítsége, aki összeismertette őt a parasztokkal. Csak rendben, szépen sorjában, ahogy Csillag doktor mondogatta.
Mindenki meglepetésére a cseh és a magyar doktor nagyon jó barátok lettek. Az öreg orvos annyira a bizalmába avatta a fiatalt, hogy egy szép nyári este, poharazgatás után előkerültek a háború után készített statisztikák, Csillag doktor Holák elé tárta a gyöngybetűkkel írt, azóta többször tisztázott feljegyzéseit. Milyen banális betegségekben is haltak meg a frontról hazatért katonák, milyen összefüggés mutatható ki a „harctéri izgalmak” és a későbbi gyulladások között?
Holák doktor mosolyogva félretolta a papírokat: – Ezek mind idejétmúlt dolgok, Béla bátyám. Hiszen soha többé nem lesz háború! Pár év múlva már úgy fogunk beszélni a harctéri izgalmakról, mint a lepráról. Vége van, elmúlt.
Bár Holák doktor volt a nagyközség körorvosa, azért Csillagék tornácán is sokszor felhangzott: gyűjjék már, doktor, gyűjjék, az Isten áldja meg! Mert gyógyulni a nagymegyeriek Holák doktor felügyelete mellett akartak, de haldokolni csak Csillag doktor színe előtt tudtak.
– Összekevernek téged a pappal – morgolódott Vilma. De azért tetszett neki, micsoda respektus övezi őket a faluban.
Csak Döme Sanyi, a falu első nagygazdája nem adta meg Csillag doktornak a köteles tiszteletet. Ha meglátta az utcán, ránevetett a rengeteg fogával, de nem emelt kalapot előtte. Ha nem, hát nem, gondolta az öreg doktor békésen. Minden közösségnek vannak farkasai, nekünk ez a Sanyi jutott.
Amúgy meg fél Csallóköz irigyelte Döme Sanyit, a rettenthetetlen vállalkozót, aki az utóbbi két évben már nem is nevezte magát parasztnak. Malmot bérelt, pálinkát főzött, utat épített, átvette a dunaszerdahelyi mozit Kohn Mórictól. Ám Döme Sanyi mégsem lehetett felhőtlenül boldog. Négy gyereke közül három meghalt, pedig Döme úr – mert manapság így szerette hívni magát –, mivel a fiatal Holák doktorban sem bízott, Pozsonyból, Selmecbányáról hívott orvosokat. Már csak egyetlen gyereke maradt, egy sápadt, beteges, szőke kisfiú.
Hét esztendeje csalhatatlan üzleti érzékkel feleségül vette Bartáék egyetlen megmaradt gyerekét, a kis Rozikát. A Barta szülők hamar a fiaik után haltak, Rozikára maradt száztizenhét hold és a szép, úrias Barta-porta. De az asszonynak nem volt becsülete az arany ember előtt. – Valami van ennek a Rozinak a vérében, ami megrontja a gyerekeimet – mondogatta Döme Sanyi.
Úgy hírlett, Rozika, Döme Sándorné Pozsonyba szökött a mozigépésszel a rá zúduló szemrehányások, az örökös haddelhadd elől.
– Szerencsére nekünk nincs sok dolgunk velük – mondta Csillag doktor a feleségének.


Egyik hajnalban éktelen kiabálás rázta meg Csillagék portáját.
– Gyűjjék már, doktor úr, gyűjjék, az Isten szerelmére!
Az öreg Csillag doktor kikászálódott az ágyából, keservesen, a cselédre támaszkodva kivánszorgott a tornácára, és belenézett Döme Sanyi vörös, bánattól összekaszabolt arcába.
– A kisfiú, ugye?
– Tudom, hogy anyám miatt neheztel rám a doktor. Talán igaza is van. De gyűjjék most gyorsan, a jóisten áldja meg.
A fiúcska, az utolsó megmaradt gyerek a Döme-ház legszebb szobájában feküdt, lázasan, felduzzadt kezekkel és lábakkal. A homlokát egy kiszolgált cseléd, az öreg Veres Magdi borogatta.
Hát mégis igaz a dolog a mozigépésszel, gondolta Csillag doktor szomorúan.
Gyengéden lehúzta a borogatást a gyerek homlokáról, és megsimogatta a lázban égő arcocskát.
– Itt vagyok, rügyecském, mondd, mi a baj!
Csak meg akarta nyugtatni a kis Sanyikát, de a gyerek ajkai megmozdultak. A doktor közelebb hajolt, hogy jobban hallja.
– Mmmmm – nyögte a kisfiú, majd kitátott szájjal zihálni kezdett.
Csillag doktor majdnem hátrahőkölt a gyerek csúnya szájszagától.
Fehér zsebkendővel kitörölte a gyerek száját, amit utána sokáig szagolgatott. Bűzlött a gennytől.
– Látta már fogorvos ezt a szerencsétlen gyereket? – fordult az apához. – Szerintem ugyanaz a baja, mint szegény Barta Andrisnak, a maga sógorának. Háborús emlék. Van egy csúnya tályog a fogai alatt, az állkapcsában.
– Tudtam – mondta Döme Sanyi kisírt szemekkel, maga elé révedve. – A legelső nem érte meg az egy hónapot sem. Az egyik kislányom megfulladt egy szem szilvától. A másik belehalt egy karcolásba. Ez meg egy rossz fog miatt akar meghalni. Mintha a gyerekek testébe lenne írva a háború. Micsoda keserves dolog! Hát már sehogy sem fogjuk túlélni?
 

Vissza a tetejére