Az előadás
Apuka testvére, Márton bátya szeptembertől egyre többször jött látogatóba. Tőle értesültek arról, hogy a város vezetői félelmükben kereket oldottak, egy felszabadító rendelet nyomán köztörvényes bűnözők lepték el az utcákat, az Otthon kávéházban pedig azt beszélik, hogy az elmeosztályról is kiszabadultak az ápoltak. Nem tanácsos sötétedés után az utcára merészkedni. De másfajta üzenet is érkezett. Egy szeptember végi délutánon, amikor nagy eső mosta a várost, Románia felől aknabecsapódások robaját hozta a viharos szél. Ez volt a háború első igazi figyelmeztetése, és már nem lehetett ábrándokat dédelgetni arról, hogy elkerül bennünket. A mindent átfogó hadművelet az aradi vértanúk napjának hajnalán indult. Mintha csak elfajult volna a tűzijáték valahol, fütyültek a gránátok, robbantak az aknák, kelepeltek a gépfegyverek a határban. Október végéig lehetett hallani az ágyúmorajt, a tűzfegyverek lassan csituló zaját a Körösök irányából. Aztán odébb vonult a front, és az oroszok berendezkedésével a város utcáit újra biztonságosnak nyilvánították.
A lányok akkor már a fiúpolgáriba jártak. Az iskola folytatódott.
A váltás nem ment könnyen. Lottinak hetekkel később is könnyet csalt a szemébe, ha felidézte a szép emlékű lánypolgáriban töltött kevéske időt, de elfogadta, hogy az ott tapasztalt borzalmak után abban az épületben nem mehet tovább ugyanúgy az élet, mint azelőtt. Az amputált végtagok látványa a szívének kedves kémiateremben, a sűrű szag, amely megcsapta az orrát a szertárajtó kinyitásakor, sokáig kísértette. Több lányban csiklandós érzéseket keltett ugyan, hogy átmenetileg a vasútállomáshoz közeli iskolába költöztették őket, Lotti azonban viszolygott a gondolattól, hogy bármiben is fiúkkal kell majd osztoznia. Keserűségének rendszeresen hangot adott otthon is. Anyuka ideig-óráig tűrte a panaszt, aztán leintette, elég a nyafogásból, vegye tudomásul, hogy senki számára nem kedvező a kialakult helyzet, de el kell fogadni, ami van, és reménykedni abban, hogy lesz majd másképp is. Örüljünk, hogy egyáltalán van hol tanulni. Márton bátya is türelemre intett, és azzal nyugtatta őket, hogy úgy fest, az oroszok elsősorban egészségügyi központként számolnak velünk, legalábbis amerre jár, mindenütt vöröskeresztes autókat lát, több épület homlokzatán fehér zászló lobog, sorra nyílnak a kisebb ápolási intézmények, és már a József laktanya is katonai kórházként működik. Azt csak anyukának árulta el, hogy a lánypolgári szertárához hasonlóan a piac mögötti gazos területen is véres végtagokra bukkantak. Kórházváros lettünk.
Lotti belátta, hogy hiába tiltakozik, a körülmények egyhamar nem változnak, és azzal nyugtatta magát, hogy az oroszok bejövetelével talán apuka hazatérésének pillanata is közelebb kerül. Legutóbb nyáron érkezett tőle levél, azóta Márton bátyán kívül az innen-onnan hazaeső sebesültek, szökött bakák beszámolói tartották bennük a lelket, de bármennyire bíztak is a reményt keltő híradásokban, tisztában voltak vele, hogy ezeknek nem föltétlenül lehet hitelt adni.
A fiúiskola az ő polgárijukhoz képest dísztelen, szigorú, de méltóságot sugárzó épület volt, a főutca éke. Szerencsére a fiúkat áthelyezték a tornaterembe, közös óráik nem voltak, az ebédlőbe is külön vonultak le.
Hogy oldja a feszültséget és megkönnyítse a beilleszkedést, Gizike néni mindjárt az első héten verbuvált egy kisebb színjátszókört, amelybe Lotti is jelentkezett. Gizike néni a maga írta kis történetet vitte színpadra. A mese az erdei betolakodókról szólt, akik egy nap csörtetve beállítanak, és feldúlják a közösség rendjét, zaklatják, fenyegetik az állatokat, menekül a nyuszi, lapít a róka, dideregve összebújnak az őzek, de a jóságos medve megvédi övéit a hívatlan vendégektől. Lottit lenyűgözte Gizike néni tartása, aki kimerültnek látszott, a szeme alatt sötétkék árkok húzódtak, de szenvedélyesen vitte, cipelte a terhet, és rikácsoló hangján megalkuvás nélkül trenírozta a lányokat.
A színdarab az idegen katonák szórakoztatására készült, akiknek minden segítséget megadott a város. Továbbra is a kisbíró értesítette a lakosságot a kötelességéről, a megszokottnál többször pergett a dob a templom környékén. Utcáról utcára jártak a begyűjtést végző bizottságok is, amelyeknek a tagjai között anyukáék régi ismerősei is felbukkantak, és siettek megnyugtatni a németvárosiakat, hogy nem kell tartaniuk semmiféle megtorlástól, a nálunk elszállásolt oroszok jó emberek, barátságosak, az eddig tapasztaltak alapján egyetlen céljuk csakugyan a társadalmi igazságtalanságok kiküszöbölése. Új korszak veszi kezdetét, minden okunk megvan a derűlátásra. A bizottságok tagjai leltárba vették a kiporciózott ruhaneműt, körülnéztek az udvarokban, felmérték a jószágállományt, a munkaeszközök állapotát, és a családok tulajdonában lévő földekről érdeklődtek. Átkutatták a kamrát, a fásszínt és a műhelyt, apuka hordói közül mindjárt magukkal is vittek egy tucatot. Lotti igyekezett leplezni a keserűségét. Maga is kivette a részét a szociális munkából, a vasútállomás standjára szánt gyümölcsöt kaskákba gyűjtötte, és kicipelte a ház előtt várakozó furgonhoz.
Anyuka naphosszat csak varrt, inget, mellényt, alsóneműt, amire szükség volt. Akkor is a varrógépet hajtotta a konyhai ablaknál, amikor Lotti egy délután beállított a próbáról, és közölte vele, hogy a bemutató előadás, amit Gizike néni zárt körű eseménynek nyilvánított, a kórházban lesz. Lábadozó bakáknak fognak játszani.
Anyuka levette a lábát a pedálról, a gép elhallgatott. Kicsit babrált a toldalékasztalkával, mintha halaszthatatlan dolog volna vele, kihúzta, visszatolta. Aztán megvonta a vállát.
„Ha zárt körű, hát zárt körű. Így jártunk.”
A varrótalp alá tolta az anyagot, és rátaposott a pedálra.
Lotti illedelmesen elköszönt, és kivonult a konyhából. Dühös volt, de uralkodott az indulatain. Mielőtt levetette az iskolatáskát, megállt az előszobai tükör előtt. Kihúzta magát, felfújta az arcát, és elváltoztatott hangon szavalni kezdte az egyik osztálytársa szövegét.
„Én vagyok a barna medve, mondd, hogy nincsen ellenedre! Hol a tücsök? Hegedüljön! Aki bűnös, meneküljön!”
Közel hajolt a tükörhöz. Belecsípett az arcába, és összemorcolta a szemöldökét.
„Én vagyok a medve”, suttogta mély hangon. „Meg vagytok ijedve? Balga népek, kettőt vágok, nem vagyok tekintettel rátok!”
Érezte, hogy döccen a ritmus. Ez eddig nem tűnt fel neki. Újrakezdte. Megint ugrott a sor, mint egyszer a lemezjátszó tűje, amikor Beethovent hallgatták Márton bátyával a nappaliban, az Örömódát, amit annyira szeretett.
„Nem vagyok tekintettel rád”, próbálgatta a rímet, de így meg nem csengtek össze a sorvégek.
„Nem vagyok tekintettel, nem vagyok tekintettel”, ízlelgette a szavakat.
Sóhajtott.
„Nem vagyok tekintettel rád, szép az arcod, szép a ruhád.”
Nézte magát a tükörben. Elmosolyodott.
„Ámen”, mondta végül.
Hálás volt, hogy nem neki kell ide-oda cammogni a kartondíszletek között, miközben egy szedett-vedett szöveget mormol, amihez az égvilágon semmi köze, és csupán annyi lesz a feladata, hogy fölvezető gyanánt elénekel egy gyönyörű orosz dalt. Míg megszabadult az iskolai göncöktől, ezt dúdolgatta magában.
A kórház ebédlőjében ritkásan álltak a székek, de a homályos világításban így is az volt az ember érzése, hogy csordultig telt a helyiség. Ezt a lapos tetejű épületet Lotti már ismerte, nagytatával, aki régebben a kórház kertésze és gondnoka volt, sokszor sétáltak erre terepbejáráskor, nemegyszer menzázni is beültek. Amikor nagytata szálfamagas alakja feltűnt az ebédlőben, a konyhás nénik illetlen tréfákat is megengedtek maguknak.
A jótékonysági estet az ifjúsági fúvósok előadása nyitotta az Internacionálé előadásával, aztán megint zene következett, helyi muzsikusok alkalmi truppja melegítette be a közönséget. Az oldalsó paraván takarásából Lotti csak annyit tudott kivenni, hogy férfiak és nők vegyesen ülnek a nézők között. Lehunyta a szemét, még egyszer megfuttatta magában a dalt, ügyelt a pontos szóhasználatra, a hajlításokra. Amint gondolatban a végére ért, nagy levegőt vett: menni fog. Ebben a pillanatban ébredt rá, hogy a szertáras eset óta egyszer sem fordult meg a fejében, hogy orvosnak áll. Kiskorától erre készült, nagytatát is ezért kísérte a kórházkerti szemléken hétről hétre, és most semmi. Hát történhet olyan, amitől észrevétlenül megváltozik minden, amit az ember eltervezett és kigondolt, amire éveken át készült, amiért dolgozott, tanult?
Felzúgott a taps, egyesek füttyögtek. Kinyitotta a szemét, körbepillantott. Nehezen szokta meg újból a fényt, még ha az halovány volt is. A pódiumot megvilágító sárga fényt műtőslámpák szórták. Elképzelhetetlen volt, hogy leendő kollégáit látja maga körül, fityulás nővéreket, sebészeket lobogó köpenyben, akikkel ezekben a hetekben semmi pénzért nem cserélt volna. A szemközti paraván mögött Gizike néni állt, és hevesen integetett. Ő következett.
Kisétált. Meghajolt.
Az első sorokban kisimult arcú fiúk ültek. Szögletes arcú, kíváncsi tekintetű fiúk. Néhányuknak hiányzott valamelyik végtagja.
Lotti szorítást érzett a mellkasában. Nem tudta levenni a szemét a megcsonkolt katonákról, akik szépek voltak, és szomorúan mosolyogtak. A dalszöveg helyett a csodatévő Jézus szavait hallotta magában: „Kelj föl, fogd ágyadat, és menj haza.”
Menj haza, menj haza, ez zúgott a fejében.
Megszólalt a zene.
Lotti behunyta a szemét. Énekelni kezdett.
Vissza a tetejére