Eső - irodalmi lap impresszum

A frontfeleség


Háború volt.
A várakozásaikkal ellentétben azon az éjszakán vizenyős, teliholdas félhomály fogadta őket a Kercsi-szorosban; ezüst derengésben úszott a tengerpart, a földnyelv ezer kis tava, az egész, dögletes bűzt árasztó lápvidék. Ebben az ezüst fényhálóban idegesítően csillogtak-villogtak a lövészhadosztály deszanthajóinak vasfalai, a lövészkatonák fegyverei, a hajókat összekötő acélláncok.
            A fémbárkák émelyítő bókolással zuhantak hullámvölgybe, aztán emelkedtek a következő hullámhátra; a holdfényben csak a part elmosódott foltja derengett. Harminc kilométeres elaknásított tengersávon kellett áthatolniuk, állandó tüzérségi tűzben, s hogy még nehezebb legyen a dolguk, kisebb vihar szakadt rájuk a sötét fellegekből – de az meg legalább széjjeloszlatta a homályt, mintha lecsavarták volna valahol a tompa fényeket.
            Jevgenyij Mihajlovics Bakunyin behúzott nyakkal tűrte az esőcseppek tűszúrásait az arcán. A sűrűsödő sötétséget a német tüzérség ütegsorainak vörös-sárga felvillanásai tették másodpercekre nappali világossággá; a rőt fénypamacsok azonban hamar szétolvadtak a viharos éjben, mintha ecsettel pöttyentették volna őket vízben úszó, fekete papírra.
            – Felkészülni! Partra, fiúk! Kiszállás!
            A lövészhadosztály deszantalakulatai heves tűzben lábaltak ki; Bakunyin legnagyobb bánatára a saját, újonnan átvett alakulata is közéjük tartozott. Soha nem vágyott ilyen veszedelmes helyre. Amikor az éjszakában szédelegve kiugrott a derékig érő, jéghideg vízbe, és hallotta a feje körül süvítő golyószóró-sorozatok zizegését és süvítését, meg volt róla győződve, hogy nem éri meg a reggelt.
            Maga sem emlékezett rá, hogy vergődött el az első földtúrásig, és hogyan gyűltek köréje kushadva, kúszva a zászlóalj katonái, legalábbis azok, akik túlélték a kemény zárótüzet és a német golyószórók oda-vissza kaszálását.
– És most, főhadnagy elvtárs?
Velük szemben, a tüzérségi tűz villámlásaitól megvilágítva a németek vonalai húzódtak, valószínűtlenül közel.
            Miközben a fövenyt földrengésszerű robajlás rázta meg, és a becsapódó zárótűz robbanásai hideg sarat szórtak a nyakukba, Bakunyin szédelegve feltápászkodott. Tudta, hogy meg kell tennie, noha egyetlen porcikája sem kívánta azt, ami most rájuk várt. Nem tartotta magát különösebben bátornak, de azzal is tisztában volt, hogy nem maradhatnak a bombatölcsérek krátereivel szabdalt földsávon; a lehető legészszerűbbnek az tűnt, ha nekilódulnak, és magukban fohászkodnak, hogy minél többen túléljék az elkövetkező órákat.
            – Katonák! Utánam!
 
Két és fél órával később, a kiszélesített hídfőállás belső peremén lerogyott a földre. Mindene remegett, a fejét belülről mintha acélkalapáccsal ütlegelték volna. Pedig nem sebesült meg, és ezt maga sem értette; voltaképpen egy karcolás nélkül megúszta.
A kötözőhely zsúfolásig megtelt üvöltő, jajgató sebesültekkel. Hajnalodott, és a Krím felett felvöröslő ég egyelőre erőtlen napsugarai nyilvánvalóvá tették, hogy a föld, amit Bakunyin feketének hitt, valójában alvadt vértől bíborvörös és barna. Beletúrt a véres homokba; aztán felnézett – szeme előtt fehér karikák táncoltak.
            Bágyadtan nézte a levágott lábú, kiontott belű katonákat, akik szerteszét hevertek a kötözőhely közelében, némelyek hordágyon, mások saját vérükben fetrengve. Valamivel odébb ápolónők rohangáltak, és néhány fehér köpenyes alak görnyedt az ideiglenes amputációs asztal fölé.
Bakunyin megint felnézett az égre; ugyan, honnan várhatna segítséget az ember ilyenkor? Tudatáig még eljutott, hogy a távolban szakadatlanul dörögtek az ágyúk, de aztán a horizont fölött lebegő, egyre hízó napkorong tüze mintha mindent elnémított volna odakinn és odabenn a fejében egyaránt.
Egyszeriben hányni kezdett. Az oldalán feküdt, és percekig öklendezett.
            Valaki melléje térdelt, átkarolta a vállát.
            – Nincsen semmi baj – érdes, kemény női hang lüktetett a dobhártyáján. – Csak lélegezzen nagyokat, főhadnagy elvtárs!
            Bakunyin négykézláb támolyogva felnézett.
            Mocskos és véres köpenyes nő hajolt fölé. Nem volt különösebben szép, fekete haja a szemébe hullott; de valami megfoghatatlan nyugalom áradt a lényéből. Arca merev volt, a szeme üvegesen csillogott a reggeli fényben; Bakunyin úgy sejtette, hogy alig áll a lábán a kimerültségtől.
            – Ki maga?
            A nő úgy nézett rá, mintha most látná először.
            – Aludjon egy órát, főhadnagy elvtárs, mielőtt megint támadásra indulnak. Most szedik össze a zászlóalj katonáit.
            – Mondja a nevét, kérem!
            A doktornő megtörölte az arcát, széles arccsontja véres és kormos lett, szeme szürkén fénylett.
            Nem mosolygott.
– Irina Szobicseva.
            – Az én nevem Jevgenyij.
            – Úgysem jegyzem meg – felelte a nő, és felhúzta a földről. – Képes a saját lábára állni? Jó lenne, ha összeszedné magát. Nemsokára újra megpróbálunk áttörni a fasiszták vonalain.
            Bakunyin körbepillantott.
            – Megkeresem az embereimet.
            – Vigyázzon magára!
            – A nevem Jevgenyij Mihajlovics Bakunyin.
            – Mondtam már. Úgysem jegyzem meg.
            De persze megjegyezte.
1943. november 1-je volt, amikor partra szálltak a Krímben, és ez volt a nap, amikor először találkoztak.
 
Néhány napig nem látták egymást. A hadosztály és az egész Észak-kaukázusi Front rohamtempóban nyomult előre, hogy a többi hadsereggel karöltve megrendítő csapást mérjenek a németekre. Aztán Bakunyin zászlóalját átcsoportosították a 3. Ukrán Front első soraiba; az ott folyó harcok intenzitását össze sem lehetett hasonlítani a krími előrenyomuláséval.
            Bakunyin azt remélte, nyugodtabb hetek, hónapok várnak rájuk, de a sors ezúttal is csupa keserűséget tartogatott számukra. Miközben a front százötven kilométert száguldott előre, felszabadítva Zsitomirt és Kijevet, s úgy tűnt, megállíthatatlanul törnek tovább, üldözve a németeket, azok villámgyors átcsoportosításokkal friss erőket szállítottak keletre Franciaországból. Másfél tucat páncélos-, gépesített és gyalogoshadosztályt vontak össze, hogy aztán elsöprő ellentámadásra induljanak Kijev irányába.
            Csapásuk a Dnyeper jobb partján létesült szovjet hídfőállásra irányult, ahol Bakunyin lövészzászlóalja egy tizenhét kilométeres szakaszt védelmezett. A köd lepte ukrán tájban felsorakozott német erők napokon át készültek a támadásra. Páncélosok, háromezrednyi Wehrmacht-gyalogság és tüzérség várta a parancsot az áttörésre.
 
– Hová valósi? – kérdezte Bakunyin szórakozottan az asszonyt. Így, közelebbről megnézve, látta, hogy nem is olyan fiatalka. Nemcsak az arccsontja volt szokatlanul széles, de a csípője is. Kicsit durván faragottnak, masszívnak tűnt az egész alakja, és a főhadnagy arra gondolt, békében valószínűleg soha nem figyelt volna fel rá. Megpróbálta elképzelni civilben, de nehezen ment. Valószínűleg a mostanában divatos kreppruhát viselné, mint a munkáslányok, elnagyolt virágmintákkal. Rosszul szabott ruhák voltak ezek, kiemelték a nők fenekét, pedig az nem mindegyikőjüknek állt jól. Irinának biztosan nem – a katonaorvosi szoknya diszkrétebb volt, de az övvel és a pufajkával együtt még darabosabb, még férfiasabb jelleget kölcsönzött viselőjének. – Lefogadom, hogy leningrádi.
            – Rosztovi vagyok.
            – Ott is született?
– Igen.
– Én moszkvai vagyok.
            – Tudom. Láttam a kartotékját.
            – Férjnél van, Irina?
            A nő nem válaszolt, idegesen cigarettázott, fújta a füstöt, és a lövészárok peremét bámulta, ahol egy karó meredezett a földből.
            Bakunyin unatkozott, szeretett volna beszélgetni valakivel, de lehetőleg nem valamelyik katonájával, nem a pattanásos arcú, ijedt kadétokkal, a sötét képű, ravasz tekintetű kijevi munkásokkal, akikkel semmiféle közös témát nem talált. Ez a nő – furcsa darabossága és idegesen rebbenő tekintete ellenére is – valamelyest érzékenynek tűnt, noha alig lehetett belőle kihúzni bármit is.
            De legalább nő volt, és a sok hónapos frontszolgálat alatt Bakunyin teljesen elszokott attól, hogy nővel beszélgessen.
            – Miért nem válaszol, Irina kedves? Talán titok?
            – Miért? Maga nős?
            – Igen, nős vagyok.
            – A felesége Moszkvában él?
            – Zongoratanárnő.
            – Az jó. És szép nő a felesége?
            Bakunyin arra gondolt, hogy Tatyjana sem nevezhető igazán szépnek, de törékeny, szinte éteri jelenség, és minden mozdulata arisztokratikus, végtelenül kifinomult. Asszonya pontosan hét évvel volt idősebb nála.
            – Ez ízlés kérdése, gondolom. Nehéz lenne megmondani.
            Irina ráemelte tekintetét, miközben nagyot szívott a büdös mahorkából.
            – Azon gondolkodtam, mit csinál főhadnagy elvtárs civilben.
            Bakunyin elmosolyodott.
            – No, erre kíváncsi vagyok, kitalálja-e. Mire jutott? Mit néz ki belőlem?
            A doktornő furcsa, melankolikus tekintettel újból végigmérte, és arra gondolt, civilben valószínűleg elmenne e mellett az ember mellett. Nem volt benne semmi feltűnő. Középtermetű férfi, majdnem alacsony, kopaszodik, kicsit hájas, de a tekintete, mondjuk, csakugyan megnyerő. Szépek a szemei. Okos szemei vannak. De amúgy semmi különleges.
            – Talán mérnök lehet, azt gondolom.
            Bakunyin halkan nevetett.
            – Nem vagyok én olyan precíz ember.
            – Akkor esetleg tanár. Igen, biztosan iskolai tanító.
            – Miféle?
            – Irodalmat tanít.
            Bakunyin a fejét ingatta. – Nem talált. Sokkal unalmasabb foglalkozásom van.
            Irina elhallgatott. Voltaképpen sokkal jobban érdekelte volna a férfi felesége. Még hogy zongoratanárnő…
            – Maga is zenész? Vagy valami ilyesmi?
            – A moszkvai csatornaműveknél dolgozom. Csatornákat tisztítunk.
            A doktornő csalódottnak tűnt, de igyekezett leplezni. Eldobta a csikket.
            – Mit gondol, főhadnagy elvtárs, nyugodt éjszakánk lesz?
            Bakunyin megigazította vállszíját.
            – Azt nem lehet tudni. Néhány napig remélem, az lesz. Legalább addig, amíg a 18. hadsereg páncélosdandárja megérkezik. Nyugodtabb lennék, ha már itt sorakoznának. Maga mióta szolgál az alakulatnál?
            Irina nem válaszolt, valahová a szürke égboltra bámult, és Bakunyin arra gondolt, vajon igaz lehet-e a híresztelés, amit Rozskovtól, az ezredtörzs írnokától hallott, miszerint a doktornő az előző zászlóaljparancsnok szeretője volt, meg Iszak Bronstein ezredorvosé is. Ennyire kapós lenne? Jobban megnézte magának. Széles a csípője, és nagy mellei vannak. Nem éppen csinos, kicsit öregecskének tűnik.
            – Megkérdezhetem, hány éves, kedves Irina?
            A doktornő arcán kelletlen kifejezés suhant át. – Egy nőtől nem illik ilyesmit kérdezni.
            – A parancsnoka vagyok. Ha akarom, megnézhetem én is a kartotékját.
            – Huszonkilenc.
            Bakunyin meglepődött, és attól tartott, ezt nem is sikerült jól lepleznie.
            – Sokkal többnek gondolt, igaz? – A doktornő felállt; fekete haja a sapka alól bukott széles vállára. Kihúzta magát. A főhadnagy pillantása a kebleire siklott, s egyszeriben belényilallt a vágy. Szerette volna megérinteni, a tenyerébe fogni azokat a melleket.
            – A háború mindannyiunkat öregbít egy kicsit. Ne törődjön vele.
            – Maga is zongorázik?
            – Ahhoz analfabéta vagyok.
            – És a felesége? Ő szépen játszik? Hogy hívják?
            – Lassan a testtel! Maga semmit sem árul el. Van férje, Irina?
            – Mit számít? Háború van. A háború mindenkit elszakít egymástól. Maga például mikor találkozott utoljára a feleségével?
            – Egy éve.
            – Látja… Már régen ez a mi családunk. A zászlóalj.
            Bakunyin arra gondolt, hogy neki ugyan nem családja a zászlóalj. Voltak persze, akiket kedvelt, de a legtöbb tisztje, beosztottja faragatlan és primitív fickó. Nem igazán kedvelte őket, noha el kellett ismernie magában, bizarr módon megszerette a tiszti életet. A csatornaműveknél beosztott senki volt, soha, egyetlen felettesét sem érdekelte a véleménye, és nem voltak beosztottjai. Itt, a zászlóaljnál legalább százak lesték a parancsait.
Itt legalább volt valaki.
            – Volna kedve meginni velem egy kis bort? – kérdezte, de furcsa módon hangja nem tűnt túl lelkesnek. Az asszony szeme mégis felcsillant.
            – Honnan szerzett?
            – Az az én titkom.
            – Szeretem a bort. De itt csak pocsék vodka van.
            – Jöjjön! Iszunk egyet. Mi baj lehet belőle?
            A lövészárok tiszti fedezékében nyirkos hideg fogadta őket, de a kis kályhában rakott tűz hamar ontani kezdte a meleget magából. Két rozoga szék árválkodott a bunkerben, arra telepedtek le. Irina levette a pufajkáját; kicsit koszos, szakadt inge kiemelte nőies felsőtestét. A harmadik pohár után Bakunyin kimondottan kívánatosnak találta, az asszony mosolygott. Kedves, szép mosolya volt.
            A rosztovi éjszakákról mesélt, de a férfi csak nehezen tudta követni a történetet holmi egyetemistákról, egy barátnőről, akinek a férje festészetet tanított, és sűrűn létesített kapcsolatot a tanítványaival, néhány másik lányról, akik mindig furcsa szerelmi kalandokba keveredtek. Nem volt világos az sem, hogy önmagáról beszél-e egyáltalán, vagy sem.
            Élvezte az estét, a csendet, a fritzek csöndben voltak ezen az éjszakán. A kályha melegétől és az alkoholtól eltűntek görcseik, gátlásaik; Irina mozdulatai egyre nőiesebbé váltak, és tekintetük egyre gyakrabban feledkezett egymásba.
            Amikor az asszony indulni akart, Bakunyin kissé átölelte. Irina, mintha csak erre várt volna, hozzásimult, és szenvedélyesen megcsókolta. Ez meglepte a férfit, nem nézte volna ki belőle; a nő nyirkos tenyere a tarkójára tapadt, aztán a mellkasát simogatta. Könnyezve suttogott valamit, amit a férfi nem értett tisztán.
            Pillanatok alatt történt minden.
            Bakunyin kigombolta a nő ingét – csakugyan nagy mellei voltak, de nem kimondottan formásak – ez azonban már nem számított. Irina odaadta magát neki, és reggelig mámoros örömmel szeretkeztek újra meg újra.
 
Hetekkel később, kisebb-nagyobb csetepaték után Bakunyin megbetegedett; lázas volt, kiverte a hideg veríték, és úgy legyengült, hogy talpra sem tudott állni. Irina Szobicseva elkéredzkedett a zászlóaljorvostól, és beköltözött a tiszti állásba, hogy folyamatosan ápolni tudja a főhadnagyot. Pirulákkal tömte, és folyamatosan cserélte homlokán a priznicet, gondoskodott Bakunyinról, forró levessel etette, a karját simogatta, és szóval tartotta.
            Apránként mindent elmeséltek egymásnak a gyerekkorukról, szerelmeikről, kapcsolataikról. Jevgenyij részletesen felidézte, hogyan ismerkedett meg Tatyjana Kuzminával, hogyan udvarolt neki, és miért döntött úgy, hogy végül elveszi feleségül, ha ugyan az ő döntése volt ez csakugyan. Beszélt a munkájáról, a nyomasztóan sötét és titokzatos moszkvai csatornarendszerről, míg az asszony rendre olyan történeteket osztott meg vele, melyekből jószerivel nem derült ki, hogy róla szólnak-e egyáltalán vagy valamelyik ismerőséről. E történetekben rendre visszatért egy idős festészettanár, akiről mindenki tudta, hogy gimnazista korú tanítványait csábítja el, és soha nem válik el a feleségétől, a szigorú zsidó pártfunkcionáriustól. Irináról szóltak vajon ezek a történetek? Ha bármit kérdezett, Irina nem felelt, csak mesélt tovább, mintha egy Solohov-regényből olvasott volna fel.
            Bakunyin lassan lábadozott, de ahogy kicsit jobban lett, maga mellé hívta az átizzadt fekhelyre Irinát. Az asszony gyöngéden és figyelmesen teljesítette minden kimondott és kimondatlan vágyát, amitől azonban a férfiban az a kellemetlen gondolat fogalmazódott meg, hogy az asszony túlontúl jártas a szerelem művészetében.
            – Aztán sok szeretőd volt-e, galambom?
            Irina cigarettázott, és a fedezék gerendamennyezetét bámulta.
            – Mi számít soknak?
            Bakunyin vállat vont. – Nekem eddig csak négy-öt nővel volt dolgom. Ez az igazság.
            – A házasságod előtt?
– Persze.
– Soha nem csaltad meg a feleséged?
            – Soha.
            – Régóta éltek együtt?
            – Tíz éve.
            – Azt akarod mondani, hogy tíz éve nem volt más nővel dolgod, csak Tatyjanával?
            – Talán baj? Kellett volna, hogy legyen?
            – Dehogy. Csak csodálkozom. A férfiak nem ilyenek általában.
            – Hanem milyenek?
Irina nem felelt. Szomorúvá, réveteggé vált a pillantása. Széles arcán ráncok mélyültek, mégis, görnyedten és gondterhelten is kívánatos volt. Selyem hálóruha feszült rajta – Bakunyin ajándéka –, sárga, kellemes tapintású darab.
– És te, kedvesem? – kérdezte a férfi.
            – Az én életem bonyolultabb, Jevgenyij. Mondtam már neked.
            – Van férjed, igaz?
            – Ne faggass!
            – Együtt szenvedünk, összezárva, itt a fronton. Miért titkolóznál előttem, Irina? Van férjed?
– Van. Ha ugyan él még. Nem tudom, mi van vele.
– A háború?
– Egy nő. Lelépett vele 38-ban. Azóta nem láttam. Nem is érdekel már.
            – Gyerek? Valakihez csak lesz hazamenned, amikor véget ér ez az átkozott háború?
            – Haza? – Irina szemében könnycsepp jelent meg. – Elhiszed nekem, ha azt mondom, nem akarom, hogy véget érjen a háború?
            Bakunyin meglepődött.
            – Hát ilyet meg hogy mondhatsz?
            – Ilyen egyszerűen. Nekem csak te vagy. Ha vége lesz a háborúnak, te hazamész. És nekem nem marad senkim.
            A férfi arcán egy pillanatra gúnyos kifejezés suhant át. Nem állta meg, kibukott a száján: – Azért úgy hallottam, nem csak én voltam neked… Akadt korábban sok más is.
            A nő fájdalmas pillantást vetett rá.
            – Miért mondod ezt?
            – Semmi. Nem érdekes.
            – Miért foglalkozol ezzel? Szóbeszéddel, pletykákkal.
            – Azok lennének?
            – Te ezt nem értheted. Nem értesz semmit. Nekem csak te vagy. Nekem nincs senkim. Nekem csak a zászlóalj van, ez az otthonom, ez a családom. És mindenekelőtt te! Te vagy az életem, Jevgenyij.
            Bakunyin mélán bámult rá, lázas szeme csillogott az olajlámpa fényében. Nem hitte el, amit az asszony mond.
            – Alig ismerjük egymást, Irina.
            Az asszony hozzábújt.
            – Nem is kell, hogy elhidd, amit mondok. Nekem csak te vagy. Ez ilyen egyszerű. És addig vagy az enyém, amíg itt vagyunk. Itt, a fronton.
           
A zászlóalj katonái sokat gúnyolódtak a parancsnokukon; akadt az egészségügyi részlegnél csinosabb, fiatalabb és kezesebb ápolónő is, mint amilyen Irina Szobicseva volt, nem is egy. A legények kikapós nővérkéket adtak kézről kézre, némelyik egyszerre tucatnyi katona babája volt, és még csak különösebb titkot sem csinált belőle. Élvezd, amíg teheted, ez volt a jelszavuk, s ez itt, a halál árnyékában különösen indokolt filozófiának bizonyult. A tizenhét-húsz éves paraszt- és munkásleányok kezei közt naponta tucatjával haltak a sebesült katonák, a szemük láttára fűrészelték le a csonkolt végtagokat, egyvégtében fülükben csengett szegény fiúk iszonytató üvöltése. A kínlódók szenvedését sokszor nem tudták egyébbel csillapítani, mint pocsék vodkával és gyengéd simogatással. Amikor aztán eljött az este, örömmel vetették magukat az életerős, a halálról tudni nem akaró kölykök karjaiba. Semmiféle erkölcs nem tartotta vissza őket – amit megtehettek, azt meg is tették, a férfiak pedig bajtársias testvériséggel adták őket tovább egymásnak, miután kiélvezték fiatal, éretlen testüket, ahogy utolsó falat kenyerüket is megosztották volna társaikkal.
            Irina doktornő ezzel szemben nem volt különösebben kedvelt tagja az egészségügyi osztagnak. Általában félrehúzódott, mintha láthatatlan sebeit nyalogatná – mégis hamar céltáblájává vált a szóbeszédnek. Miatta aztán Bakunyin is gúny tárgyává lett – a széles csípőjű, lógó mellű doktornő szeretője, aki ahelyett, hogy a csinos ápolónőkkel szűrné össze a levet, ezzel a kellemetlen perszónával tölti az éjszakáit. Málészájú moszkvai ficsúr, de hát, ha neki ez kell, hát csak élvezze!
Különben sem szerették a főhadnagyot, igaz, ellenszenvesnek sem találták. Nem foglalkozott sokat a katonáival, de amikor csak lehetséges volt, megfelelően gondoskodott élelmezésükről és pihenésükről – a hadseregben sokkal kíméletlenebb parancsnokok sokasága basáskodott –, akinek volt összehasonlítási alapja, az megbecsülte Bakunyint. Idővel persze a többiek is elfogadták a tényt, hogy Irina minden szabad percét a főhadnaggyal tölti. Na és? Fene a gusztusát!
            Amikor december 11-ről 12-re virradó éjjel Szolovejkin alezredes, a hadseregtörzs hadműveleti osztályának parancsnokhelyettese telefonon értesítette Bakunyint, hogy a németek áttörték a szovjet vonalakat Sztaviscse falu körzetében, a főhadnagy csaknem kiejtette kezéből a telefont.
            – Itt vannak! – suttogta maga elé.
            Irina Szobicseva önkéntelenül is maga elé húzta az ócska lepedőt; anyaszült mezítelen volt, a kályha mellett csináltak maguknak fészket a nyirkos földön.
            – És most mi lesz?
            Jevgenyij ránézett.
            – Azonnal indulj az egységedhez! Nagyon sok sebesült várható!
            A nő öltözködni kezdett, nem pánikban, inkább fásultan és zsibbadt, szögletes mozdulatokkal.
            – Megígéred, hogy vigyázol magadra?
            Bakunyin nem tudott mit mondani. Remegett a gyomra, mert sejtette, hamarosan elszabadul a pokol. Valahol a messzeségben mintha máris ott dübörögtek volna a német Tigris harckocsik nagy teljesítményű motorjai.
            – Irina! Ha végképp összeomlik a front, megpróbálok üzenni neked. Akkor menekülj hátra, ne törődj a sebesültekkel, ne törődj az orvos parancsaival, mert nem sok idő marad a futásra.
            – Nem tehetem…
            A doktornő meghúzta övét a pufajka fölött. Bakunyin most különösen öregnek és csúnyának találta, mégis úgy érezte, soha, senki nem adott számára több szeretetet, mint ez a megtört tekintetű asszony.
            Közelebb lépett, hogy megölelje, de aztán csak intett neki.
            – Ég veled, Irina! Mennem kell! – Aztán még visszafordult a fedezék bejáratától. – Szeretlek.
            Az asszony nem felelt.
 
A lövészárkok felett gyéren hullott a hó, földet érve sárrá, jégdarává kásásodva. A lövészkatonák idegesen foglalták el állásaikat a peremnél, s közben idegesen tekingettek körbe. Kapnak vajon tüzérségi támogatást? Hol késnek Katukov páncélosai? Ilyen esetben nekik kell feltartóztatni az ellenséges támadó éket, mielőtt azok elérik a zsitomiri országutat.
            Bakunyin nyugalmat erőltetett magára.
            – Géppuskások! Felkészülni!
            A tárban benne volt már a töltényszalag, de a pelyhedző bajszú legény, aki kezelte, alig bírt megmaradni a helyén.
            – Főhadnagy elvtárs, gondolja, hogy erre jönnek?
            – Erre jönnek! – Bakunyin előhúzta fegyverét a pisztolytáskából. – Aki megfutamodik, magam lövöm keresztül! Nem hátrálunk egy tapodtat sem! Világos?
            A katonák némán kushadtak, dideregve bámultak kifelé a sötétbe.
            Odakint mind közelebbről dübörögtek a német páncélosok – néha már az ellenséges gyalogság torokhangú kiáltásait is hallani lehetett.
            Bakunyin lehasalt a géppuska mellé, és Irinára gondolt. Ha a németek áttörnek, hamarosan elérik a kötözőhelyet, és akkor… Az eddigi tapasztalatok szerint csak az orvosokat hagyják életben. A nővérkékre és az orvosnőkre igen sanyarú sors vár…
            Nem akart most erre gondolni.
            Hevert a szállingózó hóban, egész testét átjárta a fagy, és remélte, nem ez lesz az utolsó éjszakája.
 
A visszavonulási parancs másnap reggel hat előtt érkezett meg, de voltaképpen már feleslegesen; a németek több hullámban érték el a védelmi vonalat, és páncélosokkal és gyalogsági ezredekkel valósággal a földbe taposták a lövészárkokban kushadó vöröskatonákat.
            Bakunyin nem tudott úrrá lenni a káoszon – voltaképpen senki sem lett volna rá képes; a fejvesztett menekülés közben is csak az foglalkoztatta, hogy megmentse Irina Szobicsevát.
            Összeszedett annyi lövészt, amennyit csak tudott – kivégzéssel való fenyegetéssel, hízelkedéssel, ígérgetéssel, hogy a kötözőhely felé vezesse őket. Immár sűrűn hullott a hó, s a terepet aknatalálatok és páncéloslövedékek robbanásai szabdalták holdbéli tájjá.
            Jevgenyij Bakunyin nem tartotta magát különösebben bátor embernek, de amikor maradék embereivel átvágott a németek hullámzó sorain, olyasfajta vakmerőségről és ügyességről tett tanúbizonyságot, melyek létezéséről sejtelme sem volt. Később ezért kapta meg a Szovjetunió Hőse érdemrendet, a hivatalos indoklás szerint az ezredtörzs iratainak és az egészségügyi alakulat személyzetének megmentéséért.
            Valójában csak nem akarta, hogy Irina Szobicsevát a fasiszta hordák halálra erőszakolják.
 
A német hadsereg elkeseredetten nyomult előre, fogcsikorgatva, dacolva mindennel. A vöröskatonák újabb és újabb védvonalakat hoztak létre, de hiába; a Tigris harckocsik és az összevont német tüzérség tűztengerré változtatta a havas tájat, vér- és húsmasszává tiporta lánctalpaival a földbe ásott állásokat, a benne lapuló katonákkal együtt.
            Lidércnyomásos napok és éjszakák voltak.
            Késett a tüzérségi támogatás, Katukov tankjai sem mutatkoztak még sehol. A lövészzászlóalj állománya napról napra pusztult, apadt, ahogy maguk mögött hagyták széttépett, eltaposott, szitává lyuggatott bajtársaikat, s ahogy hátráltak, és a parancs szerint újabb és újabb védvonalat létesítettek, beásva magukat, hogy aztán megint rájuk zúduljon a végítélet.
            Azokon az éjszakákon, amikor a német nehéztüzérség szakadatlanul lőtte állásaikat, Jevgenyij és Irina összebújva lapultak a tiszti fedezék hevenyészve összetákolt gerendái alatt. Robajlott alattuk a föld, robajlott az ég, reszketett, rázkódott körülöttük minden, a gyomruk mélyére hatolt a robbanások dübörgése, belemarkolt beleikbe, és megcsavarta gyomornyúlványaikat, vért és gázokat pumpálva szét testük minden zugába. A deszkák eresztékein por és füst ömlött be rájuk, eltakarta őket.
            Órákon át hullott az égi áldás, de az idő megszűnt számukra, mert egymást ölelték. Az olajlámpa kialudt, vaksötétben hevertek a földön, összetapadt testtel, görcsösen egymást szorító, remegő karokkal. Arcukat összepréselték, beleolvadtak a másik testébe, s a csontig hatoló sivítás, a robbanások idegtépő robaja még közelebb lökte őket egymáshoz. Mintha sejtjeik is összeolvadtak volna, szorították, markolták, tépték egymást, és sírtak, zokogtak, aztán elernyedtek, mert már nem volt erejük félni sem. De a tüzérségi lövedékek egyre csak hullottak, széjjeltépték a felszínen a húst, a fát, az acélt, rázták az egész világot, és ők összebújva hevertek, mint két riadt állat.
            Amikor aztán órákkal később alábbhagyott a zárótűz, és a német gyalogsági rohamok előtt néhány percig kísérteties csend támadt, Jevgenyij ernyedten bámult az asszony riadt szemébe, fásultan, mint a kielégülés után.
Vége volt.
Együtt élték túl, egymásba tapadva, egymásba olvadva.
Aztán elszakadtak egymástól, de mintha összenőtt ikreket tépett volna el a sebészkés, eleven húst marcangolva. Ahogy vonakodva, fájdalmasan elengedték a másik testét, vacogtak, és addig nem érezték biztonságban magukat újra, míg nem ölelhették egymást.
           
A német áttörés után három hétre hátravonták őket egy szanatóriumba. Természetesen nem kaptak külön szobát, de a kórház parkjában sokat sétáltak együtt, és éjszakánként alkalmat találtak az együttlétekre is; Bakunyin lefizetett egy fiatal orvos hadnagyot, aki készséggel átengedte szobáját nekik, de hajnalban mindig vissza kellett lopakodniuk saját kórtermükbe.
            Közeledett az idő, amikor újra a frontra vezényelték őket, és furcsamód a férfi és az asszony is alig várta ezt a napot. Ott lehettek igazán együtt, ott szükség volt rájuk. Irina a férfi társa lett; két elveszett ember kapaszkodott össze az apokalipszis villámlásában.
            Végre visszakerültek a lövészhadosztályhoz, bár először külön zászlóaljhoz vezényelték őket; Bakunyin azonban addig járt az ezredtörzs nyakára, amíg Irina Szobicsevát vissza nem helyezték az ő alakulatához. Szolovejkin alezredes egy inspekció alkalmából megjegyezte ugyan, hogy nem szerencsés az ilyen erős ragaszkodás a női személyzet egyetlen, kiválasztott tagjához, mert ez esetleg kivételezéshez vezet, de Bakunyin úgy tett, mintha nem is értené, mit mond, és az alezredes sem erőltette a dolgot.
            Az elkövetkező évet együtt töltötték. A zászlóalj végigharcolta a keleti frontot, kivette részét Románia és Magyarország megszállásából, a helyi haderő és a német hadosztályok szétzúzásából.
            Bakunyin háromszor sebesült meg, Irina Szobicseva mindvégig kitartott mellette, ápolta, támogatta.
 
1945 áprilisában valahol Bécs környékén beszéltek először arról, hogyan lesz tovább; bár akkor még úgy remélték, hosszú hónapokba telik még, talán egy-két évbe is, amíg a háború mindenütt befejeződik. Akárhogy gondolták is ők ketten, mégis, valahogy mindenütt érezni lehetett a türelmetlen várakozást. A hadosztály valamennyi katonája hazavágyott.
            – Az ezredtörzs komisszárja szerint lehetőség van továbbszolgálni – mondta Bakunyin, mikor kettesben sétáltak egy elegáns osztrák kastély kertjében. – A Németországot megszálló hadosztályokat sem szerelik le még jó sokáig. És a Távol-Keleten is folytatódik még a harc, talán Japán ellen, de az is lehet, hogy megtámadjuk Kínát. Mehetnénk mind a ketten.
            – Te meg én?
            – Akkor együtt maradhatnánk.
            Irina szomorúan figyelte a fák tavaszi rügyeit. Illatosak voltak a kertek itt Ausztriában, elnyomták a hullaszagot, ami akkoriban egész Európára rátelepedett.
            – Velem maradsz, Jevgenyij?
            – Veled maradok. Nem tudok már visszamenni oda, ahol csak egy senki vagyok.
            – És a feleséged?
            Bakunyin legyintett.
            – Már alig emlékszem az arcára. De az sokszor eszembe jut, hogy mellette mindig senkinek éreztem magam. Ő zongoratanárnő, németül és franciául is anyanyelvi szinten beszél kislánykora óta. Sokat törtem rajta a fejem, hogy miért engem választott.
            Irina figyelmesen nézte a férfi arcát.
            – És rájöttél?
            – Már semmi jelentősége. Már csak te vagy nekem.
            Ennél persze többről volt szó; amikor Jevgenyij Bakunyin megpróbálta elképzelni közös életüket Irinával, ugyanolyan falakba ütközött képzelete, mint amikor azt próbálta felidézni, milyen lesz megint a moszkvai csatornák alagútrendszereiben botorkálni havi húsz rubelért, és milyen lesz hazatérni a háromszobás, Nyevszkij proszpektbéli lakásba.
            Irina a vállára hajtotta a fejét. Az utóbbi hetekben megszépült; igyekezett tisztítani pórusait, ápolta a haját, és időnként kifestette a szemét is. Tetszeni akart Jevgenyijnek, és ebbéli fáradozásait rendre siker koronázta. Magyarországon nagyon sok divatos női ruhát talált az üresen hagyott lakásokban, s ezek egy részét magával hozta. Amikor kicsinosította magát, bepúderezte arcát, és elegáns kosztümöt húzott, egészen vonzó látványt nyújtott – és Bakunyin hálás volt ezért. A zászlóalj katonái látták őket időnként a megszállt Bécs utcáin, és néhányan elismerően csettintettek; igazán belevaló nő ez az Irina Szobicseva, talán nem is olyan tökkelütött Jevgenyij Mihajlovics, mint aminek eddig hitték.
            Bakunyin büszkén sétált az asszonnyal, aki a karjába csimpaszkodott, és mellére hajtotta a fejét, és az sem zavarta, hogy a frissen odatűzött vörös csillagos érdemérem szúrja a halántékát.
            Élvezték, hogy süt a nap, és valahol legbelül ujjongtak, hogy győztek, s hogy vége lesz a háborúnak, még ha a következő pillanatban kétségbe is estek ugyanettől a ténytől.
            Május elején, néhány nappal a hitleri Németország kapitulációja előtt Bakunyin levelet kapott Moszkvából; felesége beteg. A levéllel együtt megjött a rendkívüli szabadságolási engedélye is.
            – Ideje, hogy megmondjam neki – mondta komoran a férfi, a levelet gyűrögetve.
            – És visszajössz hozzám?
            – Persze hogy visszajövök. Összetartozunk…
            – Itt igen… De majd akkor is összetartozunk, amikor vége lesz a háborúnak? Odahaza is?
            Bakunyin idegesen bólogatott.
            – Akkor is. És mindig…
 
Irina Szobicseva hetekig nem hallott Jevgenyijről, aztán hogy nyár lett, még mindig nem jött hír. Se levél, se üzenet. Érdeklődött az ezredtörzs irodájában, de ott csak annyit mondtak, hogy Bakunyin főhadnagyot várhatóan előléptetik, és már nem helyezik vissza a zászlóaljhoz.
            Teltek a hetek, eljött a nyár vége. A 318. „Novorosszijszk” lövészhadosztály állományának java része végre hazautazhatott a Szovjetunióba; csak a megszálló haderő kötelékébe beosztott egységek maradtak Németországban. Új zászlóaljparancsnok érkezett, és Irina kiköltözött Jevgenyij szállásáról, vissza az egészségügyi osztag barakkjába, a többiekhez.
            De még maradt.
            Várta a híreket.
            Már javában az őszben jártak, amikor levél érkezett a nevére Moszkvából. A feladó egy bizonyos Tatyjana Kuzmina volt, és Irina először fel sem fogta, hogy ki lehet az; csak pillanatokkal később, mikor szíve hatalmasat dobbant az ijedségtől, csak akkor tudatosult benne, hogy Jevgenyij felesége írta a levelet.
            Remegő kézzel bontotta fel.
            Udvarias, hűvös hangú meghívó volt.
            A Bakunyin házaspár vendégségbe várta őt Moszkvába. 
           
 A legelegánsabb ruháját vette fel, de nem festette ki magát. Napok óta alig aludt, mert sehogy sem tudott kapcsolatba lépni Jevgenyijjel. Vagy nem volt otthon telefonjuk, vagy titkosnak minősítették a számukat. Arra is gondolt, hogy egy-két nappal a megadott időpont előtt elmegy arra a bizonyos címre, és megnézi magának a házat, esetleg, ha egy kis szerencséje lesz, talán még meg is pillantja Jevgenyijt, és beszélni tud vele.
De persze ehhez nem volt bátorsága.
A villamosmegállótól gyalog ment, legalább három megállóval korábban szállva le. Szíve a torkában dobogott. Szerette volna még egyszer megnézni magát egy kirakatban, de ezen a környéken nyoma sem volt ilyesminek; csupa beton és acél, új emeletes házak mindenütt.
A lakáshoz érve becsöngetett.
Néhány pillanatig teljes csend, aztán egy mélykék estélyit viselő asszony nyitott ajtót. Rögtön tudták egymásról, hogy kivel állnak szemben; Tatyjana Kuzmina halvány mosollyal végigmérte – volt valami csöndes megnyugvás, valami felsőbbrendű higgadtság ebben a mosolyban. Irina összehúzta magát; kreppruhája egyszeriben nevetségesnek és korához nem illőnek tűnt, csakúgy, mint fiatalosan oldalra fésült frizurája. Úgy érezte magát, mint egy falusi liba a vurstliban; Jevgenyij felesége született eleganciával és kimértséggel nyújtotta felé a kezét.
 – Maga biztosan Irina Szobicseva.
– Én vagyok – felelte, és érezte, hogy fülig pirul. Nem tudta, miért jött el, de titkon talán bízott benne, hogy azért kell ma itt lennie, hogy civilizált emberek módjára megbeszéljék a válás feltételeit, és talán mert Jevgenyij felesége látni akarta, kinek a kedvéért hagyja ott a férje.
Irina belépett a lakásba.
Hűvös volt, a meglepően nagy szobában abrosszal takart, dúsan terített asztal várt rájuk, kristálypoharakkal, ezüst evőeszközökkel. Három személyre terítettek. A falakon mennyezetig könyvespolcok, rajtuk régi, még a cári időkben kiadott, díszes gerincű kötetek sorakoztak, meg angol és francia kötetek. A hatalmas erkély mellett fekete zongora állt, a kottatartón kézzel jegyzett, bonyolultnak tűnő partitúra.
– Jevgenyij sokat mesélt magáról – mondta hűvösen Tatyjana Kuzmina.
Irina nem tudott mit mondani, tekintete a férfiét kereste.
– Mindjárt jön! – mosolygott az asszony. – Csak bort hoz fel a kamrából.
Bakunyin hamarosan felbukkant a lépcsőn, ziláltan, kezében egy flaska francia borral. Amikor megpillantotta Irinát, megtorpant, elsápadt; arca petyhüdt volt, és valahogy egészében jelentéktelennek, szürkének tűnt.
– Jó napot! – mondta nagy nehezen.
Irina úgy érezte, menten összeesik.
– Itt a bor – mutatta Jevgenyij a feleségének. – Nem ezt akartam felhozni, de talán ez is megteszi.
– Nem hiszem, hogy a vendégünk válogatós volna – jegyezte meg Tatyjana Kuzmina, és az asztal felé mutatott. – Foglaljon helyet, kérem!
            Irina tehetetlenül nézte a férfit, de az kerülte a tekintetét. Szakavatottnak tűnő mozdulatokkal kihúzta a dugót, és töltött egy kortyot a feleségének; szemlátomást a házban ő döntött arról, mi iható és mi nem.
            – Pompás – csettintett elégedetten az asszony. – Hozom az ebédet.
            Ketten maradtak.
            Irina némán nézte Jevgenyijt, aki először hosszan az abrosz szélével babrált, aztán lassan felemelte a tekintetét.
            – Jól vagy? – kérdezte.
            – Köszönöm, jól.
            – Sokat gondoltam rád.
            Tatyjana Kuzmina gőzölgő levessel tért vissza; Irina megismerte a porcelán levesestálat; ő találta egy budapesti lakás pincéjében a tényárokkal együtt. Most ebben szervírozták az ebédet.
            – Jevgenyij sokat mesélt a fronton átélt borzalmakról – jegyezte meg a háziasszony, miután mindannyian szedtek. – Bizonyára iszonyatos lehetett mindent átélni. A háború szörnyű.
            – Együtt éltük meg a háborút – felelte tompán Irina.
            Ettek, némán, kifinomult eleganciával. Irinának eszébe jutott a sok lövészárokban, gerendafedezékben elköltött közös vacsora, amelyen retkes körömmel, koszos kézzel tömték magukba, habzsolták a nyomorúságos frontkosztot.
            – Elárulja, kedvesem, mivel foglalkozik civilben? – kérdezte Tatyjana Kuzmina.
            – Irina orvosnő – előzte meg a válasszal Jevgenyij, de Irina felemelte a kezét.
            – Kérem, én valójában óvónő voltam a háború előtt. Nincs orvosi képesítésem.
            – Ezt sem tudtad róla? – fordult férje felé Tatyjana gúnyos árnyalattal a hangjában. – De persze tökéletesen érthető. A háború mindent megváltoztatott. Minden szabály felborult. Szerencsére már ismét béke van.
            Irina letette a kanalat.
            – Visszamentél dolgozni a csatornaművekhez? – kérdezte Jevgenyijt.
            A férfi nem nézett fel, csöndesen kanalazta a levest, és maga elé bámult.
            – Jevgenyij magas állami kitüntetést kapott, és így jobbnak láttuk, ha hivatalt vállal a vízügyi minisztériumban – felelte helyette mosolyogva Tatyjana Kuzmina. – Nemsokára özönlenek haza a frontról a férfiak, és egyre nehezebb lesz jól fizető állást találni. Megvannak a kapcsolataink szerencsére, ezért úgy láttuk jobbnak, ha…
            – Leszereltél? – kérdezte elhaló hangon Irina, tudomást sem véve az asszony szóáradatáról. – Azt mondtad, tovább akarsz szolgálni. Hogy együtt maradunk… Azt mondtad…
            – Na jó! – Tatyjana Kuzmina megtörölte apró, rúzsozott száját egy vászonkendővel. – Azt hittem, várhat az ebéd végéig, de igaza van, kedves. Hisz ezért hívtam meg magát.
            – Én azt hittem…
            – Mit hitt? – az asszony váratlanul kinyúlt, és megfogta Irina kezét. Nem tűnt ez a mozdulat ellenségesnek, sokkal inkább vigasztalónak és barátinak. – Nézze, Irina Szergejevna… A férjem mindent elmondott a maguk liaisonjáról. Én pedig nagyon hálás vagyok magának, tudja? Jevgenyij elveszett ember. Mindig is az volt. Azt gondolom, maga nélkül talán életben sem maradt volna. Látja, nem vagyok hisztérikus típus. Belátó vagyok. Tudom, mivel jár a háború, a nagyapám cári tiszt volt, a nagybátyám most is a hadügyminisztériumban szolgál.
            – De én…
            – Nem haragszom magára. Ellenkezőleg. Köszönetet szeretnék mondani. Miért, mit képzelt? Hogy jelenetet rendezek? Ugyan, kérem… – Tatyjana Kuzmina fáradtan nevetett. – Ez méltatlan lenne hozzánk és önhöz is. Kérem… Irina Szergejevna… csak azt szeretném, hogy tudja, nem haragszom magára.
            – Köszönöm – csúszott ki Irina száján, pedig nagyon nem akarta ezt mondani.
            – Ugyanakkor – Tatyjana Kuzmina elengedte a kezét, és az asztalon átnyúlva megfogta Jevgenyij jobbját. A férfi verejtékezett, lesütötte a szemét. – Ugyanakkor a háborúnak vége. És szerettem volna, hogy ezt civilizáltan, nyugodtan vegyük mindannyian tudomásul. Egyetért velem, kedves Irina Szergejevna?
            – Kérem, én… – Irina szemét elöntötték a könnyek, és ezért a gyengeségért különösen gyűlölte magát. – Mit mondott? Hogy ami köztünk volt, az pusztán egy liaison?
            – Irina! – szólt rá fásultan Jevgenyij, de ügyet sem vetett rá.
            – Liaison? Tudja maga, hogy mit beszél?
            – Tudom. Higgye el, tisztában vagyok vele. Voltaképpen évekig tartott ez a maguk… kapcsolata. De hát háború volt. Mindketten a hazát szolgálták, embertelen körülmények között. Azt hiszi, nem vagyok vele tisztában? Bocsásson meg, ha rossz kifejezést használtam, de higgye el, mindannyiunknak kellemetlen ez az egész.
            – Akkor miért?
            – Mert azt akarom, hogy barátként váljunk el egymástól. Mi erre, maga arra. A háborúnak vége. És ha véletlenül bármikor, bárhol összesodor minket a sors, udvariasan, civilizáltan azt fogom mondani magának, szép jó napot, Irina Szergejevna. Remélem, boldog.
            Irina mosolyogni próbált, de nehéz volt sírva mosolyogni.
            – Ezért hívott ide?
            – Hálás vagyok magának. Ezt el akartam mondani.
            – Hálás?
            – Gondoskodott Jevgenyijről.
            – Gondoskodtam?
            – Kérlek… – mondta halkan a férfi, de felesége egyetlen pillantása beléfagyasztotta a szót.
            – Igen. Így nevezem. Tudom, hogy ez a szó sem tetszik magának. De nem érdekel. Higgye el, el tudom képzelni, mivel jár egy frontkapcsolat. Két és fél éven át… De nem akarok erre gondolni. Most beszélünk róla utoljára. Utána elfelejtjük. Reméltem, hogy magában is lesz annyi nagyvonalúság, mint amennyi bennem van.
            Irina letette a vászonkendőt. A levese szinte érintetlen volt, máris sárga, hideg zsírfoltok úszkáltak a tetején. 
            – Ne haragudjon, Tatyjana Ivanovna… De én nem vagyok nagyvonalú. Engem mindig, mindenki elhagyott.
            – Hát nagyon sajnálom. Azt hiszem, itt az ideje a búcsúnak.
            Irina riadtan Jevgenyijre nézett.
            – Tőled akarom hallani! Te is így gondolod?
            Bakunyin a torkát köszörülte.
            – Idehaza a hátországban minden más, Irina… Majd te is megtapasztalod.
            – Más?
            – Más.
            – Értem – Irina szédelegve felállt. Most végtelenül csúnyának, kövérnek érezte magát, ahogy ott állt, az ezüstkanalakkal és -villákkal, kristálypoharakkal megterített asztal mellett, ócskának tűnő kreppruhájában. – Jobb lett volna, ha ezért nem hívnak ide.
            – Tartottam tőle, hogy így véli majd. – A háziasszony fáradtan lehajtotta a fejét. – De mindenkinek jobb lesz így. Higgye el.
            Kikísérte az ajtóig. Ott együttérzőn a vállára tette a kezét.
            – Megölelhetem? Soha többet nem találkozunk.
            Irina fájdalmában mosolygott.
            – Meg akar ölelni? Minek? Maga meg én soha nem éltünk meg együtt semmit. Én Jevgenyij Mihajlovicsot szeretném még utoljára megölelni, mert ő tartotta bennem a lelket két és fél éven át, és én benne. Együtt voltunk minden éjjel, és együtt ébredtünk reggelente a német ágyúk robajára. Megmentettem az életét. És ő is az enyémet. Maga engem ne akarjon megölelni.
            – Sajnálom.
            – Jevgenyij?
            A férfi az ebédlő ajtajában állt, és maga elé bámult.
            Nem mondott semmit.
            Irina fájdalmasan elmosolyodott, lenyomta a kilincset.
            – Viszontlátásra – mondta alig hallhatóan.
            – Vigyázzon magára, Irina Szergejevna! És szívből kívánom magának, hogy legyen boldog… Azt hiszem, mindenki megérdemli a boldogságot…
            Irina lassan, a korlátot görcsösen markolva ment le a lépcsőn.
            Odakint sütött a nap.
            Béke volt.
 

Vissza a tetejére