Zöld vadászkalap
A teherkocsin áztak a bútorok. Fújta a szél a rájuk kötözött ponyvákat, átlátszó műanyag huzatokat, recsegve lobogtak.
A fiú érezte, hogy a nyakába csurog az eső. Csiklandós patakok indultak meg a gerincén lefelé, az alsónadrág irányába. Jó konstrukció az emberi test: erre a célra függőleges csatornát rendszeresítettek rá, hátul, középen.
A lány – hosszú haja nedves csomókba ugrott, kilógott a kendő alól – rohangált a lépcsőkön, föl a lakásba, le az utcára, röpködött a hórukkos emberek körül. Neki ez volt a feladata. A fiú pedig lent a kocsinál álldogált, így beszélték meg, jó előre.
Szekrény, ágy, asztal, székek, polcok, zsákok, bőröndök, összespárgázott könyvkupacok vonultak fölfelé, mint egy karaván. Lassan kiürült a teherautó. A fiú úgy érezte, mindjárt őt is fölkapja valamelyik munkás, és viszi.
Akár egy raktár, ahol részeges a raktárnok, olyan lett a lakás. Amikor magukra maradtak, leültek az ágyneműtartóra. Az eső elállt, a felhők résein kibújt a nap, besütött a szobába. „Déli fekvés!” – gondolta a fiú boldogan. Átkarolta a lányt, s egy nevetős, fölszabadult mondat készülődött benne.
Tizenegy óra tájt tetőzött a rumli, a csomagok már nyitva, minden szanaszét. A lány a konyhában, a fiú a nagyszobában próbált némi rendet teremteni, egyelőre eredménytelenül.
Csöngettek. Három feszes, erőszakos zrrr.
– Ki a fene lehet?
A lány átmászott az előszobában torlaszkodó bőröndökön, kinyitotta a kisablakot. Idős hölgy állt az ajtó előtt. Furcsa kalapban.
– Kit tetszik keresni?
Addigra a fiú is odaküzdötte magát:
– Vilmuska! – mondta csodálkozva. Nyitotta volna az ajtót, de csak félig sikerült, megakadt egy könyvcsomóban.
Az idős hölgy nem zavartatta magát, szó nélkül benyomakodott a résen.
– Drága Vilmuska – kezdte a fiú –, nagyon örülök, hogy el tetszett jönni… micsoda meglepetés!
A hölgy kalapján rezegtek a tollak:
– Bemutathatnál a feleségednek!
Az idős hölgy nem várt, kezet fogott a lánnyal.
– Én vagyok az egyetlen nagynénje ennek a kölyöknek – közölte vele. – A többiek meghaltak – sejtelmesen mosolygott.
– Örülök, hogy megismerhettem – udvariaskodott a lány. Aztán háziasszonyi mozdulattal: – Menjünk beljebb!
– Tegyétek félre – intett a hölgy. – A kijárathoz vezető utat mindig szabadon kell hagyni!
A fiú és a lány kapkodva tologatta odébb a csomagokat. A hölgy belépett a nagyszobába, ők utána.
– Üljünk le! – ajánlotta a fiú.
– Hová, te nagyokos? – szólt rá a lány. Próbálta kiszabadítani a székeket.
– Hagyjad! – a hölgy az ablakkilincsre akasztotta a kalapját, leült az egyik zsákra. Fekete táskájából selyempapírba burkolt üveget halászott elő, s a középen álló hajóbőröndre állította: – Ezt nektek hoztam. Az új lakás örömére.
A fiú nagy levegőt vett:
– Ejnye, Vilmuska, minek…
– Tudom – vágta el a hölgy –, minek vertem magam költségbe. Szegény apád is mindig ezt mondta.
A fiú hallgatott, lábával egy rongyot piszkált a padlón.
– Gizustól megtudtam, hogy lakást kaptatok, hát idejöttem. Remélem, nem zavarok?
– Dehogyis! – hazudta a fiú.
A hölgy fölállt, tett egy kört:
– Barátságos kis szoba!
– Egyáltalán nem kicsi – tiltakozott a lány. – Négyszer négyes!
– Négyszer négyes – bólogatott a hölgy. A falakat nézte. Aztán hirtelen: – Miből van a ház?
– Hogyan?
– Miből? Azt kérdezem, miből van. Mi az alapanyaga?
– Hát… – a fiú a lányra nézett: – Beton.
– Panel?
– Olyasmi.
A hölgy biccentett, de látszott az arcán, hogy nincs megelégedve a válasszal. – Ahhoz képest elég masszívnak látszik – dünnyögte. – Figyeltem, ahogy jöttem, szép nagy villámhárító van a tetején.
– Mi?
– Villámhárító. Az fontos! Nagyon fontos.
A fiú vállat vont.
– Tessék jönni, megmutatom a konyhát – hívta a lány.
– Inkább a másik szobára lennék kíváncsi! – mondta a hölgy. Indult az ajtóhoz.
Ez olyan hurkaforma helyiség volt, hivatalosan csak félszoba. Az idős hölgy körülnézett, rágyújtott egy cigarettára.
– Szép! Nagyon szép! – a falnak vetette a hátát. – De… – habozott. – Miért nincs rács a kisablakon?
– Milyen kisablakon? – a lány ütődött arcot vágott.
– Odakint. A bejárati ajtó kisablakán. Rácsot kell rá csináltatni.
– Minek?
– Rács kell – jelentette ki az idős hölgy. – De nem arra az ajtóra.
– Hát melyikre? – kérdezte a lány összezavarodva.
– Természetesen ki kell cseréltetni – mondta a hölgy. A plafon felé fújta a füstöt.
– Kicseréltetni? Minek?
– Minek, minek – az idős hölgy türelmetlen mozdulatot tett –, hát mert túl vékony.
– Az ajtó? Vékony??? – ismételte a fiú, mint aki nem hisz a fülének.
– Igen, vékony! – emelte föl a hangját a hölgy. – Süketek vagytok?
Csönd lett. Az idős hölgy ellökte magát a faltól, körbesétált a félszobában. Pak, pak, pak, a léptei. Lóbálta a táskáját. Aztán megállt előttük:
– Mi baj? Mért vágtok olyan fancsali képet? – táskájából fedeles fém hamutartót vett elő, a csikket gondosan szétmorzsolta rajta, belenyomta.
– Én… – a fiú zavarban volt.
– Na? – a hölgy megszagolta a fémkasznit, aztán visszadugta a helyére. – Mondjad!
– Hát…
– Ne hápogj, Péterke! – a hölgy megsimogatta a fiú arcát. – Nagy dolog ám az, hogy két ilyen taknyosnak lakása van. Becsüljétek meg!
– Igyekezni fogunk – mondta a lány csöppnyi gúnnyal. De az idős hölgy azt nem vette észre:
– Helyes, helyeeees – énekelte. Az ablakhoz lépett, összeszorított szemmel nézte a keretet. – Redőny? – kérdezte. – Redőny nincs?
– Tetszik tudni, ez modern ház, itt elsötétítő függöny van redőny helyett.
– Elsötétítő? – kapta föl a fejét a hölgy.
– Bizony – mondta a lány.
– Baj. Nagy baj.
– De miért, drága Vilmuska? – kérdezte a fiú.
– A redőny sokkal jobb. Minden szempontból.
– Szerintem a függöny praktikusabb – vetette ellen a fiú.
– Mit tudsz te? Semmit se tudsz – legyintett a hölgy. A körmével megkocogtatta az üveget: – És ez a tessauerablak… – csóválta a fejét.
– Mi van a tessauerablakkal? – kérdezte a lány ellenségesen. „Ennek semmi se jó” – gondolta.
– Nem lehet leakasztani külön a belső szárnyakat – mondta a hölgy.
– Miért kéne külön leakasztani?
– Hogy ne törjön ki egyszerre mind a kettő.
– De az ég szerelmére – a lány kezdett ideges lenni –, miért törne ki egyszerre mind a kettő?
– A légnyomástól.
A lány a fiúra nézett. Találkozott a tekintetük.
– Ráadásul túl nagyok – folytatta a hölgy.
– Tessék?
– Én nem értem – fakadt ki –, poros a fületek? Túl nagyok az ab-la-kok!
– Az is baj?
– Hát persze!
– Elnézést kérek, drága Vilmuska, de én úgy gondolom, az a jó, ha az ablak minél nagyobb.
– Nem, fiacskám. Az a jó, ha az ablak kicsi.
A hölgy megint a falat vizsgálta. A lány viszont egyik lábáról a másikra állt, türelmetlenül tipródott. A fiú kicsit várt, aztán nekirugaszkodott:
– Hát akkor nagyon szépen köszönjük a látogatást, kedves Vilma néni, de nekünk most…
– Hol a kályhalyuk? – akasztotta meg az idős hölgy.
– Kályhalyuk? Vilmuska, kérem, itt gázfűtés van – mondta a fiú az ujjait tördelve –, minek kellene kályhalyuk?
– És ha egyszer csak kikapcsolják a gázt? Akkor mi lesz?
– Akkor… – a fiú elakadt. – Akkor majd villannyal fűtünk. Van egy légmelegítőnk.
– Micsoda marhaság! – a lány már nem bírta tovább: – Miért kapcsolnák ki a gázt?
A hölgy mintha meg se hallotta volna:
– És ha a villanyt is kikapcsolják? Mert az is megtörténhet. Mindenre gondolni kell.
– Kályhalyuk nincs, és kész – mondta a lány. – Bízzunk benne, hogy senki semmit nem kapcsol ki.
A hölgy föl-alá járkált. A sarka hűvösen kopogott a meztelen parkettán. Három lépés ide, három oda. Egyre gyorsabb tempóban: pak, pak, pak – pak, pak, pak.
„Megkergült” – gondolta a lány.
A hölgy hirtelen lefékezett az ablaknál.
„Ha most megint a redőnnyel jön…” – a lány beharapta az ajkát.
– Mi ez itt szemben? – bökött előre a hölgy.
– Nem tudom – a fiú vállat vont. Nem vette észre, hogy a lány integet, kibökte: – Valami gyár.
– Úgy! Szóval gyár. Egy gyár! És ezt csak így mondod?
– De Vilmuska, hát hogy mondjam?
– Egy gyár mellé költöztetek?
– Úgy van! – bólintott a lány jókedvűen. – Nagy baj, ugye?
– Veszélyben az életed! – mondta a hölgy rekedten.
– Mi? – a fiú rémülten nézett rá.
– Először mindig a gyárakat bombázzák. Géppuskafészek lesz a tetején. Egész biztos. Odanézz!
A fiú és a lány dermedten bámult a hölgy reszkető ujja irányába.
– Ott, a kémény mellett. Az a kúpos micsoda!
A gyár tetején, két koszladt kémény között egy apró, de jól kivehető, szürke bunkerszerűség. Az innenső oldalán vékony, vízszintes lőrés.
– Hát aztán! – a lány hangja élesen, idegenül csengett. – Kit zavar?
– Az meg a légvédelmi sziréna! Hát persze! Minden gyáron van sziréna! – otthagyta az ablakot, járkálni kezdett, oda-vissza, akár az előbb. Mint egy gyorsított felvétel. Táskája széles ívben lengett a karján.
A gyár tetején – a bunker mögött – másfél méteres vasrúdon négy egymásra borított fekete cintányér. A sziréna.
– Nem baj – dünnyögte a hölgy menet közben –, ez nem baj. Legalább azonnal meghalljátok, ha valami lenne…
– Mi lenne? – kiáltotta a lány. – Mi lenne??
Az idős hölgy akkor már nem volt ott, útja az előszobába vitte. Kint folytatta dühödt körsétáját, a kövön még hangosabban kopogtak a léptei.
– Mindenre gondolni kell. Mindenre gondolni kell!!!
Enyhe visszhang volt a lakásban, fölerősítette a szavakat.
– Vilma néni… – suttogta a fiú.
A hölgy lerogyott a kőre, eszelősen, vinnyogva sírt. Odarohantak hozzá, betámogatták a szobába. Ledobálták a rekamiéról a holmikat, ráfektették. A lány hozott vizet, az idős hölgy ivott egy kortyot, gyógyszert vett be. Táncolt a kezében a pohár.
– Semmi baj… Semmi baj…
Dél lett, mire elment, szóltak a harangok. Bimm, bamm.
Valamit itt hagyott.
– Nézd, milyen muris! – mondta a lány. – Fölpróbálom!
De aztán mégse nyúlt hozzá.
A kilincsen – akár egy fáradt zászló – a zöld vadászkalap.
Vissza a tetejére