A nap, amikor Károly bácsinak keresztüllőtték a torkát
Az egyetlen háborút látott ember, akinek a szemébe belenézhettem, amíg Jugoszlávia létezett, az öreg és beteges Károly bácsi volt. A feleségével, Maris nénivel velünk szemben laktak, és jobban különböztek, mint a Nap meg a Hold. Egyszerű parasztember férjurához képest Maris néni fölvilágosult, mondhatni, művelt, de legalábbis tájékozott volt, mert anyámmal közösen járatta a Magyar Szót. Na nem mindennap, mert ezt a fényűzést nem engedhettük meg, csak szerdán meg szombaton. Hol Maris néni, hol az anyám fizetett az újságosnak, hogy a drágább és vastagabb szombati – ami valójában a hétvégi volt – lapszám váltakozva legyen a miénk vagy az övék. Ha mi részesültünk abban a szerencsében, hogy már kora délelőtt kézhez kaptuk ezt a becses kincset, ebédig tanulmányozhattuk, aztán át kellett vinnünk Maris néninek, aki csak este adta vissza. Így ment ez, szépen, rendben, ahogy az égitestek haladnak a maguk csapásvonalán.
Legjobb tudásom szerint Károly bácsi soha nem olvasott újságot, ami csupán egy megfigyelésen alapuló feltételezés volt, mert az esténként vagy a napközben kialakult utcai beszélgetések, tanyázások témája többnyire a Magyar Szó híreire épült, és Károly bácsi ilyenkor csak hallgatott. Nem állíthatom, hogy máskor viszont szószátyár lett volna, mert a beszélgetés hol erre kanyarodott, hol meg arra, bőven hagyva teret és kibontakozási lehetőséget azoknak is, akik nem járatták az újságot.
Azt is teljesen véletlenül tudtam meg, hogy az öregnek a háborúban keresztüllőtték a torkát. Már nem emlékszem, ki árulta el ezt, de hogy nem a lányok, az biztos. Attól fogva kicsit másként néztem a szomszédunkra. A húgom meg a barátnője ezekről a férfias témákról semmit nem tudva továbbra is kuncogtak az öregen, ha kiült a már régóta nem használt kiskapunkba, és szinte folyamatosan, alig hallhatóan jajgatott. Képtelenség volt megfejteni, hogy a fájdalom vagy a megszokás tette ezt vele, bár egy marék kétdinárost is feltettem volna rá, hogy az utóbbiról lehetett szó, mert amikor társasága akadt, a kényszeres motyogása is megszűnt.
Habókos vénembernek hittük az öreget, és ebben a csapatban sokáig én voltam az egyik zászlóvivő. Az újságjáratás miatt több kötődésem volt hozzá, mint a távolabb lakóknak, bár ez nem jelentette azt, hogy jobban is ismertem. A fordulatot az a leleplezés hozta, hogy keresztüllőtték a torkát. Ha kapok egy irgalmatlanul nagy pofont, jobban az sem térít észhez. Károly bácsi nem az a zörgő csontú, kérges kezű öregember, akinek látszik, hanem maga a megaszalódott, út szélén felejtett, por és időhulladék alá temetett történelem.
Ezután már csak az a vágy hajszolt, hogy kiderítsem, hol és miként történt a sebesülés, és hogy milyen isteni vagy ördögi szerencsével sikerült túlélnie.
Nyugodtan kijelenthetem, hogy katonacsaládból származom: a nagybátyám magas rangú katonaorvos – pisztolya is van, egyszer, amikor náluk nyaraltam, kivette a dobozból és megmutatta –, apám meg a Tito-gárdában szolgált, és mint tartalékos hadnagy szerelt le. Az egyenruhája most is ott hever a nagyszekrény alján, gondosan összehajtogatva, hogy ha kell – például ha északról megtámadnak bennünket a magyar testvéreink –, beöltözve indulhasson elesni a jugoszláv haza szolgálatában.
De más az elmélet és más a gyakorlat. Sem a nagybátyámnak, sem az egyébként jámbor, béketűrő apámnak nem volt köze a háborúhoz, ami óriási szerencse, ha a következményeket nézzük. Elég csak rápillantani Károly bácsira: nem sokban különbözik az elgázolt és út szélén száradni hagyott kutyától. Mondjuk, ő még képes mozogni, de csak annyira, hogy a sámlit ki tudja hozni ide, a kapunk elé, mert itt napközben is hűvös van. Két hold földet tudhat magáénak, és azt még én is ki merem mondani – mert a szintén földműves nagyapámtól hallottam –, hogy öt hold alatt nincs megélhetés, csak nyomor. Mekkora nyomor uralkodhat ebben a kis házban itt velünk szemben, ahová csak addig jutok be, hogy átviszem vagy áthozom Maris nénitől az újságot? Még a konyhába sem hívtak be soha, nem beszélve a titkos és misztikus első szobáról, mert ami nálunk a hátsó, az Károly bácsiéknál az istálló. Furcsa, hogy az is üres, az öregnek már lova sincsen, a fia – aki szintén Károly – szánt-vet vele, tartós kölcsönben.
Amikor anyám és Maris néni azt találgatták, hogy vajon mi lesz ebből a mozgolódásból, ami Csehszlovákiában van, én attól rettegtem, hogy Károly bácsit időnap előtt leteríti a kaszás. Azon a stádiumon már régen túljutottam, hogy nyíltan megkérdeztem, miként történt a sebesülése, mert ilyenkor csak morgott, hogy nem érdekes az, rég volt, elmúlt, ráadásul mindig oda is szemtelenkedett valaki, és kivette a kezemből a beszélgetés gyeplőjét.
Az idő meg csak fogyatkozott, mert Károly bácsi egyre többet és egyre hosszabban jajgatott. Bele kellett volna törődnöm, hogy minden családnak van legalább egy olyan titka, amit elhallgat. A miénk a nagyapám börtönviseltsége volt – az öreget negyvenötben lecsukták egy részegen elejtett rendszerellenes megjegyzésért –, Károly bácsinál pedig ez lehetett a rossz oldalon megharcolt háború.
Képtelen voltam megérteni az ebben rejlő ellentmondást. Az ugye teljesen rendben van, hogy mi szégyelljük nagyapám ostobaságát, főként annak tükrében, hogy a nagybátyám alezredes, apám meg tartalékos hadnagy, na de a hadszíntéren mozgolódni más minőség. Az utca végén egy hajdanvolt brigádharcos lakott, és ő szó szerint kérkedve viselte a kitüntetéseit, amikor az elesett hősök emlékművét koszorúztuk. Az lehetetlen és érthetetlen, hogy Károly bácsi nem kapott legalább egy érdemrendet, ha már ott volt az események sűrűjében, bár apám szerint ennek az a magyarázata, hogy rossz oldalon harcolt, amiről persze nem tehetett, mert a magyarok ideje alatt leginkább a hozzá hasonló szegény parasztokat szedték össze, és vitték el a Don mellé golyófogónak.
Közben teljes hevületével ránk vetette magát a nyár. Az utcabeli gyerekeket elszívta az Adria, én meg arra vártam, hogy a nagybátyám értem jöjjön a nevetségesen csapott hátsójú Ami 6-osával, és elvigyen nyaralni a mesés szépségű Zomborba, a gazdagság és a pompa falusi mércével mért felülmúlhatatlan birodalmába. De mintha valami azt súgta volna, hogy addig se vesztegessem az időt: ha meg akarom tudni a Károly bácsit övező igazságot, tegyem meg ezt még a távozásom előtt. Az is a kezemre játszott, hogy abban a forróságban rajta kívül más nem is merészkedett ki az utcára. Lehet, hogy immunis volt a forróságra, mert a szibériai fagyok kiégették belőle a hőség érzetét? Ember ezt meg nem mondhatja. Az viszont tény, hogy az öreg nyugtalannak tűnt, és mert azt mondják, a vég közeledését érezve nagyon sokan csak úgy találomra elindulnak valahová, lehet, hogy ebben a nyugtalanságban sem a fölfedezés kíváncsisága motoszkált.
Az albán fagyaltosfiú rendszerint dél körül ért a házunk elé, és az árnyékba húzódva egy időre letáborozott. Az otromba fagyistermoszt letéve szuszogott egy kicsit, rázta a csöngőjét, és megigazította az oldalán félrecsúszott táskát a tölcsérekkel, de amíg pihent, jobbra-balra tekingetve várta, hogy kinyíljanak a kapuk, és az alumínium kétdinárosokat szorongató kölkök odafussanak hozzá. A csengő úgy jajongott, ahogy a verembe esett bárány, de senkit nem hatott meg. Aki nem az Adrián nyaralt, órabérre szedte a barackot a konzervgyárnak, vagy csoda tudja, mivel foglalta el magát, tény, hogy az utcán csak az amúgy is vastag nyári por érlelődött, akár a homok az arábiai sivatagban.
A fagylaltárus végül feladta és elvonult, de hatalmas szolgálatot tett nekem azzal, hogy előcsalogatta Károly bácsit. Az öreg frontharcos résnyire kinyitotta a nagykaput, majd mint a kerítés lécei közt átsurranó macska, óvatos lassúsággal és körülményes nézelődéssel átjött a mi oldalunkra, a hűvösbe. A kapu mögött, a gangban füleltem, hogy folyamatos, halk jajgatása, mint a légyzümmögés, felvegye önmaga ritmusát, aztán – mintha véletlenül lenne, vagy mintha érkezőt várnék – társultam hozzá.
Nem nagyon volt miről beszélgetnünk. A csehszlovákiai válságot az öreg egy kézlegyintéssel elintézte, egyéb témákban pedig, mint mondjuk az űrutazás, nem volt jártas. Csak ahhoz érthetett, amiről sohasem beszélt, vagy ha mégis, akkor bántóan szűkszavúan.
Az unokája, aki hozzá hasonlóan a Károly nevet viselte, és tőlem négy évvel volt idősebb, jobban értette ezt a helyzetet, és mert látta rajtam az érdeklődést, volt olyan kegyes, hogy beavatott a titok általa ismert részébe. Azt mondta, az igazi katona arról ismerhető fel, hogy nem kérkedik a kalandjaival. Eszembe jutott, hogy Pista sógorom ugyanezt mondta az apámnak a nőkről, amikor kibukott, hogy megcsalta a feleségét, és emiatt több oldalról is számonkérték. Véletlenül hallgattam ki a beszélgetésüket, és azonnal megállapítottam, hogy Pista sógor védekezése erősen rímel arra, amit Karcsi a katonalélekről mondott.
Ilyen értelemben az öreg, rozoga, folyamatosan jajgató Károly bácsi sokkal inkább volt katona, mint a nagybátyám és az apám, akik nem vagy csak ímmel-ámmal szagoltak puskaport. A keresztüllőtt torokhoz képest szó szerint nevetséges volt az a kaland, amivel apám, ha egy kissé kapatos volt, folyton büszkélkedett. Az egyik gyakorlaton, amikor Kalasnyikovval lőttek, a fegyver által kivetett forró hűzni beleesett a kabátgallérja mögötti résbe, és úgy megsütötte a tarkóját, hogy az egész sorozatot a lába elé, a földre eresztette. Károly bácsinak pedig a doni harcok során egy 7,62-es golyó keresztülszáguldott a torkán, és erről egy árva szót sem méltóztatott beszélni.
Az albán fagylaltosfiú tehát bevonszolta a sarok mögé a termetéhez képest irdatlanul nagy termoszt, és helyet adott annak a súlyos, zizegős falusi csöndnek, amelyben azért ott lobog a hamu alá szorított parázs izzása. Amilyen érdekes, legalább olyan furcsa tapasztalat volt az a megfigyelés, hogy ha társasága akad, Károly bácsi rögtön abbahagyja a jajgatást. Megesett, hogy kérdezett is ezt-azt, például azt, hogy mi történt az iskolában, vagy hogy nálunk is eszik-e az orgonafát a cserebogarak. Bármit válaszoltam, elfogadta. Hazudhattam például, hogy az iskolában minden príma, mert az öreg nem tudott a nyári szünetről. A cserebogarak szezonja pedig régen véget ért. Most a medveszövőlepke dívott, de nekik nem volt eperfájuk.
Aztán egyszer csak minden rákészülés és körülményeskedés nélkül kiböktem, hogy ugyan, mesélje már el, milyen volt az a nap, amikor megsebesült.
És ebben a pillanatban, mintha egy kapcsolót átfordítottak volna, hogy a fényből sötétség vagy a sötétségből fény teremtődjön, az öreg átvedlett katonává. Nem legyintett, hogy ugyan, hagyjuk már ezt, hiszen ezerszer elmondta, hanem hunyorogva maga elé nézett, ahogy az ember belebámul a semmibe, mert nem azt látja, amit mi, hanem azt, ami a fejében van.
Átugrottam egy árkot, mondta, és előkotorta a zsebéből a dózniját. Azt hittem, majd folytatja a mesét, de csak rágyújtott, és hiába unszoltam a nézésemmel, úgy tűnt, ennyivel be is fejezte. Jól van, átugrott egy árkot, de attól még nem lövik keresztül az ember torkát, mondogattam magamban, arra gondolva, hogy én naponta ugrok át ilyen meg olyan árkokat, és sértetlen vagyok. Mi történt még azon a napon? Támadtak az oroszok, vagy Károly bácsiék támadták az oroszokat? Egyáltalán tél volt vagy nyár? Mert az sem mindegy. A télről tudjuk, milyen arrafelé, de a nyár ugyanilyen forró? Mi a különbség?
Csak átugrottam az árkot, és mintha az állam beleakadt volna egy ágba. Semmi különös, tudod, amikor egy gally az utadba kerül. Megcsap és kész.
Jól van, Károly bácsi, ezt értem. Átugrotta az árkot, maga tudja, miért, és jött az a golyó. De mi volt a tágabb körülmény? Bárcsak értené ezt, amit gondolok, mert így nehéz lesz. Az még hagyján, hogy maga fiatalon, erősen ott van Oroszországban, és megvan a harctéri tapasztalata, de velem mi lesz? Guggoljak úgy azon a képzeletbeli parton, mint itt, a kiskapu mellett, és várjak türelemmel, vagy mit tanácsol? Elvégre harctéren vagyunk, a golyók csak úgy röpködnek, és szaporán robbannak az aknák meg a gránátok. Ha ezt vesszük alapul, magának könnyű, mert azt hiszi, hogy csak egy ág csapta meg a nyakát, és amikor odanyúl, észreveszi a kezén a vért, amitől tán meg is szédül, vagy lehet, hogy el is ájul, de mert itt ül mellettem, biztosan megúszta. Hogyan történt meg ez, Károly bácsi?
Kemény hideg volt aznap, mondja, harminc fok körül mínuszban. A lovakon ilyenkor rajta maradt a pokróc, de muszáj volt befogni, pedig úgy reszkettek, ahogy az ember szokott. A lovak bírják a hideget, de amikor fáznak, szánalom nézni őket. Két lovam volt, két pej nóniusz. Velük hoztam-vittem, ami a konyhának kellett.
Várjunk csak! Szóval maga ott is csak egy paraszt volt?! Nem igaz semmi a rohamozásból meg az ellenséges tankok megállításából? Az unokája ezt egy szóval sem említette, mármint hogy a fronton is paraszt volt. Remélem, puskát azért kapott. Ott tartotta a lábánál, ahogy a cowboyos filmekben a kocsikísérő a sörétest? Nagy kár, hogy nem szólhatok közbe, és nem leplezhetem le ezen a módon, mert az olyan lenne, mint amikor páros lábbal ugrunk rá a földön heverő pillangóra. Az a nap így semmisülne meg, így válna porhóval kevert csillámfénnyé, Károly bácsi pedig ezt a lidérces ragyogást maga után húzva hazamenne, és fütyülne az egészre.
Átugrottam az árkot, mert az út nem látszott a hóban, villanykarók meg nem voltak. Csak hó és jég meg a sok nyírfa. Abból volt a legtöbb. Tavasszal az ember levág egy ágat, a csonkra ráakasztja a kulacsát, és másnap lesz benne néhány korty nyírfalé. Olyan, mint a víz, de tisztább. Ittuk is, amíg lehetett, aztán októberben leesett az első hó, és minden rosszra fordult.
Ez még mindig nem az a nap, Károly bácsi, de bánja a fene, engem nem érdekel, beszéljen arról, ami eszébe jut. Ott tartottunk, hogy a lovak megálltak, maga meg leszállt a bakról, hogy körülnézhessen. Ha nem így volt, maga tehet róla, mert nem elég világosan mondta el, de azt nem tagadja, hogy tél volt, kőkemény hideg, a lovak reszkettek, és a front sehol. Ment a szekérrel, hozta vagy vitte az ellátmányt. Mínusz harminc fok volt, ami megmagyarázza, miért nem támadtak nagyobb sereggel az oroszok. De honnan jött az a golyó?
Tudom, hogy mire gondolsz, mondja felém fordulva: hogy honnan jött az a golyó. Nyugodt minden, és akkora a csönd, hogy beteríti az egész sztyeppét, és akkor az embert megüti valami. Ahogy téged az ág, amikor rosszul számolod ki az ugrást, és beleakadsz az árok fölé hajoló bodzafába. De ott, az út közepén nem volt semmilyen ág. Rögtön tudtam, hogy eltaláltak.
A cigarettája füstje megköhögtet, de mintha ott se lennék, most már viszi a lendület át az árkon, ahová páros lábbal érkezik. Aztán megtörik a lendület. Az ember nem hallja a lövést, ha eltalálják. A golyó süvöltését is csak akkor, ha húsz centinél közelebb megy el a fejétől.
Eltaláltak! Érzem a torkomban a fájást, ami sokkal élesebb, mint amikor hideg vizet iszunk, és a mandulánk begyullad. Érzem és látom is a kezemen a vért, ami a közhiedelemmel ellentétben nem vörös, vagy legalábbis nem élénkpiros, hanem bordó. Hinnem kell Károly bácsinak, aki persze nem méltóztatik beszélni a részletekről. Még mindig annál az egyetlen, árva kijelentésénél tartunk, hogy átugrott egy árok fölött, ahol az álla mintha beleakadt volna egy láthatatlan ágba. A hideg, a didergő lovak, a gyengeség, a kezemet beborító bordópiros máz az én kalandom és emlékem meg persze a reményem, hogy az egybevág Károly bácsi emlékeivel.
Türelmesen kivárom az újabb cigarettát, mert időnk van bőven. Az albán fagyis elvonult, más pedig nem mutatkozik az utcán. Az árnyék rövid, de a nap nem bombázhat ki bennünket a fedezékünkből, ezt tapasztalatból tudom. Ha nem volt harc, akkor ki támadta meg?, kérdezem izgatottan. Egy partizán? Azok a legnagyobb fagyban is képesek támadni, pedig az ember keze ilyenkor ráfagy a puskára.
Akárki volt, elég messze lehetett, mert nem talált telibe. Lejjebb célozhatott, de rosszul mérte föl a távolságot, és ez lett a vége, mondja az öreg. Átlőtte a torkomat.
A nagybátyám – aki fül-orr-gégész katonaorvos – a tanú rá, hogy egy ilyen lövés az esetek többségében halálos. Ott kellett volna maradnia Károly bácsinak az árok partján, vérbe fagyva, és engem most nem zsenírozna az, hogyan úszta meg ezt a horrort. Habár, és ezt halkan gondolom, nehogy a mellettem pöfékelő öreg megneszelje: éppen a nagybátyám fejtette ki, amikor erre terelődött a téma, hogy igenis van egy pont, vagy inkább egy olyan rész a nyak amúgy rettentően bonyolult szövethálózata között, ahol a golyó viszonylag csekély sérülést okozva áthaladhat. Ám ehhez az kell, hogy a lövés rézsút felülről, például egy fáról vagy valamilyen magaslatról érkezzen.
Nem szekírozom ezzel Károly bácsit, mert a második cigaretta nála olyan, mint a második tekercs a moziban. Kicsit bosszant, hogy a tájról nem mond szinte semmit, inkább csak sejtem, hogy az a vidék sík lehetett, alacsony dombokkal megtűzdelve, de hogy a környéken erdők is húzódtak, azt megerősítette. Onnét jöhetett a lövés. Az pedig szintén a nagybátyám tudományos magyarázata, hogy ez a csoda csak úgy és akkor történhet meg, ha a körülmények ideálisak. Például ha nagyon hideg van, mert akkor a seb gyakorlatilag befagy. És az sem mindegy, hogy milyen lövedékről van szó. A tompa hegyű pisztolygolyó szinte biztos halál, de a 7,62-es katonai lövedék, mondhatni, humánus. Szándékosan olyan a kialakítása, hogy ha nem talál eret vagy csontot, viszonylag csekély roncsolással távozik a testből. No, nem a genfi egyezmény miatt, hanem mert taktikai szempontból a sebesült katona sokkal fontosabb, mint az elesett. A magyarázat az, hogy a halott nem igényel figyelmet, de a sebesült elszállításához, biztonságba helyezéséhez, ellátásához legalább két ember szükséges, így ezek is kiesnek a csatasorból. És hát a cudarul hideg orosz télben a fertőzésveszély is csekélyebb, vagyis az öreg simán túlélhette azt a – mondjuk ki – szerencsés sebesülést. Az is érthető, hogy nem hajlandó róla beszélni, mert utána biztosan elájulhatott, érvelt a nagybátyám, aki látta, hogy engem a tudomány nem hoz lázba. A kalandot lestem és vártam, mert ha Károly bácsi valóban ott járt a Donnál, akkor átélte azokat a harcokat, amelyekről az unokája sokkal többet tudott, mint amit az iskolában hallottunk, mert az egyenlő volt a semmivel, szóval ott kellett lennie az események sűrűjében.
Egyetlen kérdésem maradt, mert láttam, hogy az öreggel ennél többre nem megyek. Úgy élte meg azt a napot, ahogy rá emlékezett. Átugrott egy árkot, és mintha beleakadt volna az álla egy ágba, ami persze nem létezett, de attól még megüthette. És az ütés ereje szétáradt benne, megszédítette, úgyhogy szépen ledőlt az árok mellé. Nem úgy, mint a partizános filmekben a tigrisbukfencet vető németek, hanem ahogy a fáradtság földre viszi az embert. Csak egy kicsit pihenek, aztán továbbindulok. A tábori konyha várja az ellátmányt, és a lovaknak sem tesz jót az ácsorgás. Még rájuk fagy a pára. Ledőlt hát, és megérezte a furcsa melegséget a gallérja mögött. Odanyúlt, és az ujjai rögvest bordók lettek a rájuk fagyott vértől.
Ha nem dől el, az a partizán biztosan odaereszt még egyet, mondta Karcsi, de mivel azt hitte, hogy a magyar katona meghalt, elhajthatta a szekeret az ellátmánnyal. Károly bácsit aztán magához térítette a fájdalom, és mint egy ködös, bepárásodott tükör üvegében, meglátta önmagát, ahogy az árok szélén fekszik. Ezt csak én gondolom, mert így olvastam valahol, és az ilyesmit könnyű elhinni, pedig az ember tudja, hogy egy szó sem igaz belőle.
Az volt a szerencsém, mondja Károly bácsi egészen váratlanul, hogy volt egy selyemsálam, amit még az anyámtól kaptam. Ezt tekertem a nyakam köré, pedig nem sokat védett a hideg ellen, de úgy voltam vele, jobb, mint a semmi. Na, ez a selyem tompította le a golyó erejét, mert akár hiszed, akár nem, a selyem jobb golyófogó, mint a páncél.
Menni készül, elég volt neki mára, de ha már lendületbe jött, talán nem sértődik meg, ha megkérdezem: hogyan élte túl ezzel a sebbel a fogságot, amikor az erős, egészséges katonák úgy hullottak, mint a legyek?
Tényleg különleges nap ez a mai, mert bár legyint – ez a másik szokása a folyamatos jajgatás mellett –, visszaül a küszöbre. Azt mondja, a seb miatt gyengélkedőbe került, és amikor jött az áttörés, úgy esett fogságba, hogy a puskáját sem kellett elsütnie. Gyalog terelték őket valahová a hátországba egy cukorgyárig. Hozott melaszból készítettek cukrot a seregnek, de szigorú felügyelet mellett. Akit rajtakaptak, hogy evett a cukorból, ott helyben lelőtték, aki meg a zsebébe dugott egy marékkal, azt a tábor bejárata előtt a motozásnál. Ám ha egy kevés cukor rátapadt a nadrág szárára, azt nem vették észre. Ezzel a huncut módszerrel szerzett cukrot, amit vízben feloldva naponta megivott. Ez tartotta életben, úgyhogy mind a mai napig a reggeli előtt megiszik egy nagy pohár cukros vizet.
Elmegy, becsukja maga után a kaput, én meg csalódott vagyok. Egy árva szóval sem említette, hogy látta a Don folyót, vagy hogy belepisált legalább egyszer. De a cukros víz megfontolandó. A fényűző zombori nyaralás után, az ínségesebb időkben majd kipróbálom.
Vissza a tetejére