Isten hozta az Európai Unióban
Hátradőlt az ülésen, cigarettára gyújtott, és a pályaudvar zavaros nyüzsgését figyelte. Az állomás és a környéke bábeli hangulatot árasztott. Az Európa Hadtest legkülönbözőbb nemzetiségű és bőrszínű katonái keveredtek a kormányhadsereg pajzs alakú, Szent Vlagyimir háromágú, sárga színű szigonyával díszített kék felvarrót viselő tagjaival, a szabadcsapatok harcosaival és a fagytól mart arcú, riadt tekintetű menekültekkel, akik az egymásra dobált csomagjaik mellett arra vártak, hogy nyugat felé szállítsák őket.
Prémsapkás rendőrök és kék egyenruhás, vattakabátos vasutasok próbáltak valamiféle rendet tartani ebben a vas és embermassza alkotta káoszban.
A tavasz közeledtével a hőmérséklet valamelyest megenyhült, úgy tűnt, hogy Ukrajna hamarosan fellélegezhet; az őszi esőzésektől átvizesedett, majd télen betonkeményre fagyott föld már készült rá, hogy újra sártengerré változtassa a harctereket. A raszputyica, ahogy Ukrajnában, Belaruszban és Oroszország egy részén nevezik ezt az ősszel és tavasszal jelentkező időszakot, amikor a mezők és a földutak, amelyekből az ukrajnai falvakban még sok akadt, mocsárként nyelnek el katonát és járművet.
Addig viszont gőzerővel tombolt a háború.
A télen erőre kapó oroszok igyekeztek kihasználni, ami még a támadó hadműveletekre alkalmas időszakból nyárig hátra volt; gőzerőre kapcsoltak, és rácáfolva a nyugati elemzésekből és médiából áradó optimizmusra, a maguk fanatikus módján, a veszteségeikkel mit sem törődve Donyeck irányából nyugat felé törtek. Habár a hadijelentések kilométerben már nem, csak méterekben tudták mérni az előrenyomulást, ez minden várakozás és remény ellenére sem állt meg; a maga oroszos, kimért módján folyt tovább rendületlenül, hogy végül a Dnyeper és Kijev előtti utolsó védvonalba szorítsa az ukrán csapatokat és európai szövetségeseiket. Ebben az erődvárosokkal tarkított védrendszernek az orosz tüzérség által lerombolt beton lakótömbjeiben, alagútjaiban, átjáróiban vívtak sokszor véres közelharcot az Európa Hadtest önkéntesei az orkokkal, ahogy az ukránok maguk közt az ellenséget emlegették.
A vonat utasainak többsége lábadozó vagy szabadságos katona volt; a parancsnokaik nagylelkűen szünetet engedélyeztek számukra a háború borzalmaiban, de csak azért, hogy aztán néhány nap vagy hét pihenés után újra a húsdarálóba küldhessék őket. Egy hadtápos tiszt elmesélte neki, hogy a veszteségeik csak ezen a frontvonalon meghaladják a napi egy zászlóaljnyit, és az ukránok még ennél is több embert veszítenek.
Issam el Khadiri hadnagynak nem állt szándékában, hogy a testét – amely egy közeli aknarobbanás okozta néhány friss zúzódástól eltekintve ép és sértetlen volt – újra a mészárlás szolgálatába állítsa, és ezzel kitegye a háború szeszélyeinek.
– Gratulálok, barátom! Őszintén gratulálok! Maga egy igazi hős!
A hadtápos százados, egy alacsony, pocakos, majdnem kopasz, Dupont nevű brüsszeli kedves és udvarias útitársnak bizonyult. Az Ukrajna Hadtest élelmiszer- és hadianyag-ellátmányozási parancsnokságán dolgozott.
Miután kiderült, hogy közös fülkén osztoznak, elkerülhetetlen volt, hogy bemutatkozzanak egymásnak, és néhány udvarias szót váltsanak. Dupont nagy örömére a hadnagyról gyorsan kiderült, hogy tökéletesen beszél franciául, s bár el Khadiri legszívesebben átaludta volna az utat Brüsszelig, nem akart udvariatlannak tűnni egy leendő honfitársa szemében, így kénytelen-kelletlen átadta magát a csevegésnek.
– Köszönöm – hajolt meg ültében el Khadiri, miután röviden elmesélte utazásának okát és célját. – Nagyon kedves öntől, hogy ezt mondja, de csak a kötelességemet teljesítettem.
Miközben szerénykedett, a keze, mint valami csodatevő talizmánt, önkéntelenül is kitapogatta a zubbonyzsebében lapuló parancsot. „El Khadiri törzsőrmester osztaga élén nemcsak megakadályozta, hogy a stratégiailag fontos toronyház orosz kézre kerüljön, hanem bátor elszántsággal megsemmisített három ellenséges harcjárművet, majd ellentámadást vezetve jelentős veszteséget okozott az ellenségnek, és kivetette az állásából. Tettével hozzájárult ahhoz, hogy az arcvonal keleti irányban ötven métert módosuljon, és csapataink kedvezőbb pozícióból folytassák az agresszor elleni harcot”, foglalta össze a dandár napiparancsa a maga száraz katonanyelvén mindazt, amit arról a napról és el Khadiri hadnaggyá való előléptetésének indokáról az utókornak hivatalosan tudnia érdemes.
– Kérem, ne szerénykedjen! Én például egy fegyvert sem tudnék elsütni – kötötte az ebet a karóhoz a százados. – De… – és egy pillanatra elgondolkozott – azért én is megteszem a magamét a demokrácia védelmében – húzta ki magát ültében –, már ami szerény képességeimből telik. Megpróbálok minél több élelmiszert és hadianyagot eljuttatni az olyan bátor katonákhoz, mint maga és a társai.
– A társaim nevében is nagyon köszönöm – hajolt meg ismét a hadnagy, hogy felegyenesedve azonmód témát váltson; elege volt a háborúból, a halálból és a veszteségekből. Arra kérte Dupont-t, hogy meséljen Brüsszelről. Szerette volna megismerni a várost; úgy tervezte, hogy a leszerelését követően a családjával együtt ott telepedik majd le. Élt ott egy unokatestvére, aki megígérte, hogy átsegíti a kezdeti nehézségeken. Úgy sejtette, hogy egy szír franciatanárra nem lesz szüksége Belgiumnak, de taxizni még taxizhat.
Még sosem járt Brüsszelben, és máshol sem az unióban. Amint Lampedusa szigetén a feleségével és két gyerekével partot ért, azonnal táborba zárták őket, hogy néhány hét várakozás és kihallgatások sora után választás elé állítsák: vagy visszatoloncolják őket oda, ahonnan jöttek, vagy, mint sok más hozzá hasonló sorsú férfi, ő is önként belép az akkoriban felállított Ukrajna Hadtestbe. „Öt év szolgálat után mindenki automatikusan uniós állampolgárrá válik”, közölte vele és a társaival a rövid tájékoztatót tartó toborzótiszt. „És ha nem éljük túl, mi lesz a családunkkal?”, kérdezte valaki. „Ők ebben az esetben is megkapják az állampolgárságot. Ezt az unió szerződésben garantálja önöknek.”
Egy napot kaptak a feleségével a gondolkodásra. Sem a káoszba fulladt Líbiába, sem a romokban heverő szülőföldjükre nem vágytak vissza. Így jutott el Khadirinek Ukrajna, az asszonynak meg a gyerekeknek Uganda. A menekülteknek és a katonacsaládoknak ebben az afrikai országban kellett várakozniuk a kérelmük elbírálására a férj, testvér, fiú szolgálati idejének lejártáig, rosszabb esetben hősi haláláig.
– Jó reggelt! – Dupont hangja ébresztette.
Megint rosszul aludt; úgy érezte, hogy a földnek ezen a tájékán másképp nem is lehet. Pedig a belga specialitásnak tartott, zsírban kétszer kisütött, belül puha, kívül ropogós, majonézes mártásban megforgatott sült krumpli ízével a szájában ringatta el a vonat, hogy aztán egy fékezés fémes csikorgása vágja félbe az álmát, és rángassa ki a brüsszeli utcák békés forgatagából, ahol Dupont rögtönzött idegenvezetését élvezhette. Ebben a már több napja tartó ködös szundikálásban összekeveredtek az unió fővárosának utcái az erődvárosok romjaival, a kibelezett, gránát csonkolta emberek a gondtalan járókelőkkel. Szorongva, fáradtan ébredt.
– Jó reggelt – vette el a műanyag pohárban felé nyújtott kávét. – Hol vagyunk? – hunyorgott a mocskos ablakon keresztül beszűrődő reggeli fényben.
– Brüsszelben.
A kopott pályaudvar és a környéke hervasztó benyomást keltett. Látványuk a rakétacsapások tépázta Kijev valamelyik keleti külvárosát idézte. Mindent belepett a por és a mocsok, az épületek egy része romokban állt, leégve.
Ennek ellenére akkora volt a forgalom az úton, hogy szinte lehetetlennek tűnt átkelni rajta az egyik oldalról a másikra. Biciklisek cikáztak a teherautók, kisbuszok között, mindent beborított az ázsiai tuktukokhoz hasonló ócska tákolmányok füstje; teljes volt a káosz.
Ahogy közeledtek a város központja felé, úgy nőtt a tumultus. Hullámzott a tömeg. Lefátyolozott, hidzsábos nők, kezükben kosárral, tyúkkal a hónuk alatt ballagtak ráérősen; férfiak vízipipáztak a kávézók teraszán, alkudoztak a házak földszintjén kialakított üzletek előtt; gyerekek futottak a busz mellett, pénzt, cukrot kunyerálva. Annyira ismerős volt minden, hogy egy pillanatra elfogta a pánik: lehet, hogy rossz vonatra szállt?! De aztán az utcát egykedvű beletörődéssel szemlélő Dupont-ra pillantott, és megnyugodott.
Az útjukat időnként ellenőrző pontok szakították meg. A kora tavaszi Belgiumban hordókból és homokzsákokból épített mellvédek mögött, szinte már szürreális látomásként, sivatagi egyenruhás, világosbarna bőrű közel-keleti férfiak ácsorogtak, és csak igazoltatás után engedték útjukra őket.
– Néhány hete történt egy komolyabb incidens – magyarázata Dupont a fegyveresek jelenlétét.
– Ork támadás?
Az oroszok, válaszul az Ukrajna Hadtest bevetésére, a külföldön élő diaszpórák és iszlám vallási fanatikusok felhasználásával, terrorakciókkal próbáltak zavart kelteni Európa nagyvárosaiban, és a közvéleményt a háború ellen hangolni.
– Nem – rázta meg a fejét a százados. – Ezúttal nem erről volt szó. Sajnos lázadás tört ki – folytatta komoran. – Tudja, néhány adót és bizonyos szolgáltatások árát meg kellett emelnünk, hogy tovább tudjuk finanszírozni a háborút.
– És ez némelyeknek nem tetszett – vonta le a következtetést el Khadiri.
– De, mint látja, már úrrá lettünk a helyzeten.
– Az ő segítségükkel? – bökött el Khadiri az egyik ellenőrző pont homokzsákjain üldögélő, a közelmúltjának rossz emlékeit idéző fegyveresekre.
– Helyi, törvénytisztelő polgárokból alakult milícia – magyarázta Dupont. – De nemsokára leszereljük őket – tette hozzá magabiztosan, majd egy kézlegyintéssel jelezte útitársának, hogy a továbbiakban kár szót pazarolni rájuk.
Hamarosan szemmel láthatólag rendezettebb környékre értek. Itt nyugalom honolt, és ellenőrző pontok sem voltak. A paloták és a szobrok díszítette házak által közrefogott terek, rézkupolás, színes üvegablakos templomok, szökőkutak és pompás parkok láttán el Khadiri egyik ámulatból a másikba esett. Itt szállítja majd az utasait, az elegáns nőket és férfiakat, akik, épp reggel lévén, munkába menet ellepték a tiszta utcákat; és itt eszik majd annyi sült krumplit, amennyi belefér – tervezte meglehetősen profán módon a jövőjét, és mire eljött az idő, hogy búcsút vegyen Dupont-tól, már teljesen el is felejtette a külváros dzsungelét.
Egy ezredes felsorakoztatta őket, majd egy kétszárnyú ajtóra szegezte a tekintetét.
– Kedveskéim!
Összerezzent a váratlan hangra.
Miközben, társaihoz hasonlóan, a házkapunak is beillő szárnyas ajtóra sandítva arra várt, hogy felbukkanjon a főbiztos, nem vette észre, hogy egy másik bejáraton valaki belépett a terembe. Hamarosan a látókörébe került a hang gazdája. Harminc körüli, vékony, lányos arcú férfi volt; dús, hullámos szőke haja a vállát verdeste; az ünnepi alkalomhoz illő, elegáns megjelenését – diplomatakék öltönyt viselt, fehér inggel és fekete cipővel – csupán a rózsaszín nyakkendő árnyalta.
– Azért jöttem, hogy egy kicsit rendbe szedjem a megjelenésüket, mielőtt a főbiztos szeme elé kerülnek – közölte pipiskedő, magas, selypítő hangon jövetele okát a férfi, majd neki is látott a feladatnak.
Hol több, hol kevesebb időt szánva az illetőre, mindenki ruházatán igazított valamit. El Khadirira az a néhány másodperc jutott, amíg a zubbonya gallérját lesimította. A mellette álló fekete szudáni óriásra jóval több időt fordított. Hosszasan elbíbelődött vele; a sapka alól kibukkanó kósza hajfürttől kezdve az apró kis piszokfoltig a bakancson minden részletre gondja volt. És ki tudja, meddig barangolt volna a keze ezen az eleven szobortesten, ha az ezredes gyilkos szemvillanása véget nem vet a már-már kínossá váló közjátéknak.
– Jól van, kedveskéim – nézett végig rajtuk a szőke férfi, amikor az utolsó emberrel is végzett. – Most már mind szépek vagyunk! – csapta össze lelkendezve a tenyerét.
Már nem kellett sokat várniuk; néhány pillanat múlva az ajtó szárnyai kitárultak.
A főbiztos magas, széles vállú férfi volt. Borotvált, szép, egyenletesre barnult kopasz feje csillogott az olajtól. Grafitszürke öltönyében úgy festett az őt kísérő tucatnyi színes, merészen kivágott női ruhába öltözött, selyemharisnyás, erősen sminkelt, csillámporral beszórt arcú, mindenféle formájú tollas fejdíszt viselő férfi körében, mint a tojó a pávakakasok között. De minden egyszerűsége ellenére még ő is tudott el Khadiri számára meglepetést okozni. A testére kifogástalanul feszülő zakó térdig érő ceruzaszoknyában folytatódott; a lábán magassarkút viselt.
Ám nem maradt idő a látottakon merengeni. A tiszt már az ő nevét mondta.
– Szálem alejkum! – villantott rá hollywoodi mosolyt a főbiztos szögletes angolszász állkapcsa.
– Keresztény vagyok – hőkölt hátra, mintha az ördög szólt volna hozzá. – Szíriából jöttem.
– Ó, pardon! – kapta a szája elé a kezét a főbiztos. – Nem is tudtam, hogy Szíriában élnek keresztények.
– Már nem.
– És mi történt velük? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.
– Kiirtották őket a dzsihádisták, vagy elmenekültek, mint én.
– Drága barátom, annyira sajnálom – veregette meg a vállát a főbiztos. – Tudnia kell, hogy ön és a családja immár az unió állampolgárai. És itt biztonságban lesznek, mert az unióban nincsenek dzsihádisták. Ugye, Claude?! – fordult az ezredes felé.
– Természetesen nincsenek – felelte gépies hangon az ezredes, elnézve a
főbiztos és el Khadiri válla felett.
– Itt szabadság, testvériség és egyenlőség uralkodik – fordult vissza el Khadirihez a főbiztos, hogy a mellére tűzze a rendjelet.
Már dél körül járt az idő, amikor a kitüntetéssel a zubbonyán, a saját és a felesége meg a gyermekei állampolgárságát igazoló okiratokkal a zsebében kilépett a főbiztosság épületéből a bágyadt, kora tavaszi napsütésbe.
Úgy döntött, hogy előbb sétál egy nagyot, az izgalmak után kiszellőzteti a fejét, rendezi a gondolatait, majd keres egy nyugodt helyet, és onnan hívja fel a feleségét, hogy megbeszéljék a költözéssel járó teendőket. Maga sem tudta, merre jár; az épületek, a boltok bősége, a nyugalommal párosuló derű, amely a gondtalanul sétálgató gazdag és jól táplált helyiekből áradt, szinte elkábította.
Végül a középkori városkapu mögött húzódó körgyűrűn hömpölygő autóáradat parancsolt megálljt neki. Ha van épület ebben a csoda szép városban, amely kifejezi a múltját és a gazdagságát, akkor ez az, adott igazat az erődhöz hasonló, patkó alaprajzú Porte de Hal oldalán elhelyezett ismertető szerzőjének. Nekidőlt az épület meleg kőfalának, és már éppen tárcsázta volna a felesége számát, amikor az út túloldalán ismerősnek tűnő, ám ebbe a környezetbe egyáltalán nem illő egyenruhás alakokra lett figyelmes. Valamin szorgoskodtak. Azonnal feltámadt benne a katona ébersége. Olyan közel merészkedett a körút széléhez, hogy az arcán érezte az elsuhanó autók menetszelét. Ebből a távolságból a szinte szünet nélkül áramló, morajló forgalmon keresztül is felismerte a külvárosban látott milicisták egyenruháját. Homokzsákokból, hordókból ellenőrző pontot építettek.
Két percbe és néhány gombnyomásba került, hogy törölje a Brüsszelbe szóló jegyeket, és beikszelve a csak oda rovatot, megvásárolja a sajátját Kampalába. Csak miután mindezt elrendezte, hívta fel a feleségét, hogy tájékoztassa érkezésének időpontjáról.
Vissza a tetejére