Az öregember apja – háborús emlék
Az öregember ott ül a vidéki házában, ahol valamikor az apja is élt, és nézi annak fiatalkori fényképét. Esteledik, villanyt kellene gyújtani. Valahogy nincs ereje megmozdulni. Nem tudja, miért, de mostanában nagyon fáradékony.
Nézi az apja fényképét. Katonai egyenruhába öltöztetett fiatal férfi néz vissza rá. Vékony, érzékeny arca van ennek a fiatal férfinak, így látja az öregember, olyan arc, aki szeretne nyugodtan élni, és aki szomorú félelemmel figyeli maga körül az eseményeket. Nincs agresszivitás ebben az arcban. Nem úgy tűnik, hogy ez az arc ölni szeretne valaha is.
Az öregember gyakran gondol az apjára. Elképzeli az apját, ahogy az a második világháború idején valami harci feladat alkalmából egy lövészárokban bújik meg, kezében géppisztoly. És tudja, hogy az apja félt akkoriban. Hogy utálta azt az egészet.
Gyakran gondol az apjára, mert sokat köszönhet neki. Nem is sokat, hanem mindent. Anyagiakat is. Biztonságot is. Azt, hogy háza, lakása, telke van. És szellemieket is. Vagyis azt, hogy tudása van a világról, hogy könyvek vannak körülötte, hogy van valami olyan plusz az életében, ami csak keveseknek.
Abból a tudásból, amit az öregember az apjától kapott, nem csak ő tudott építkezni. Ő is, de sokkal inkább a lánya. Az öregember lánya. Az unoka. Aki valami elképesztő és lefegyverző természetességgel van jelen a világ legelismertebb egyetemi központjában, és nap mint nap nyűgözi le a körülötte élőket, a kollégáit, a tanítványait. Ez a természetesség és magabiztosság a nagyapának köszönhető. Az öregember apjának. Ez biztos, mondja magában az öregember.
Az öregember tehát az apjára gondol. Hogy mindezeket neki köszönheti a család. És látja az apját, az akkori katonát abban a régenvolt lövészárokban. És tudja, hogy az apja fél. Hogy akkor és ott nagyon fél.
Egyszerű honvédként szolgál az apja. Háború van, második világháború. Védeni kell a hazát. Jönnek az oroszok. Az öregember apja az akkori, horthysta hadsereg katonájaként teljesíti a kötelességét.
Ott áll tehát az öregember apja a lövészárokban, nem is áll, inkább csak lapít, kezében géppisztoly. Az a dolga, hogy ott legyen. Tehát ott van, és a feladatára gondol. Szemben, olyan háromszáz méterre, van egy másik lövészárok. Azon túl pedig már az orosz csapatok.
Azt mondta neki a szakaszparancsnoka, az őrmester, hogy figyelje a szemben levő oldalt. Ha mozgást lát, akkor lőjön. Bárki is van ott. Ha pedig megindulnának az oroszok, akkor pláne lőjön. Ezzel is riadóztassa a társait.
Ott van az öregember apja, és lapul a lövészárokban. Nincs egyedül, vele van az egyik katonatársa. Mindig kettesben vannak az ilyen típusú őrszolgálaton. Néha nézik a szemben levő oldalt. Ahol állítólag ott vannak az oroszok. Van katonai távcsövük. Mármint az öregember apjának és a katonatársának. Azt a távcsövet azért kapták, hogy figyeljék az oroszokat. Mert ők az őrök. Ez a dolguk. Őrködniük kell.
Nem látnak mozgást. Tehát nem lőnek. Nem is akarnak lőni. Az öregember apja biztosan nem. Nem akar embert ölni, és ő sem akar meghalni. Utálja az egészet. Nem igazán tudja, mit keres itt.
Mondták neki, korábban, az eligazításon, hogy védeni kell a hazát. Mert jön az ellenség.
Az öregember apja ekkoriban húszéves. Talán huszonegy. Élni szeretne, tanulni, egyetemre járni. Szeretne családot. És nem akar senkit sem lelőni. Azt sem tudja, hogyan kell célozni azzal a géppisztollyal, ami a kezében van. Néha nézi a másik oldalt. Néha halkan beszél a társával. A katonai távcső hol az ő kezében, hol a társa kezében.
Azt mondta nekik az őrmester, hogy figyelniük kell az oroszokat. Figyelik. Ez a dolguk. Nincs-e valami mozgás.
Hogy aztán hogyan is került az a négy orosz gyerek az ő lövészárkukba, azt az öregember apja soha nem tudta megmondani a fiának, az öregembernek. Egyszer csak ott voltak. És körbevették őket. Őt és a katonatársát.
Az öregember társa tett valami váratlan mozdulatot. Mint aki használni akarja a géppisztolyát. Az egyik orosz gyerek abban a pillanatban lőtt. Csak egyet lőtt, de az öregember apjának a társa azonnal holtan esett össze.
Az öregember apja később úgy magyarázta a fiának, az öregembernek, aki akkor még – amikor az apja ilyeneket mesélt neki – egyáltalában nem volt öreg, hanem csak kamasz, olyan kamasz, aki tudni akarja, milyen is az a háború, szóval, az öregember apja úgy magyarázta, hogy akkor ott nem lehetett mit tenni. Isteni csoda, mondta a fiának az öregember apja, hogy őt nem lőtték agyon. És ma sem érti, miért nem. Tény, hogy az a lövészárok, ami elvileg az ő harci egységük ellenőrzése alatt állt, és az lett volna a funkciója, hogy onnan figyeljék az orosz csapatok mozgását, nos, az a lövészárok rögtön megtelt ellenséges katonákkal. Vele, az öregember apjával, viszont alig foglalkoztak. Megkötözték a kezét, és elvitték valami harckocsihoz, helyesebben teherautóhoz. Annak a platójára kellett felszállnia. Ott rajta kívül már vagy húsz magyar honvéd volt. Nem végezték ki őket.
Isteni csoda, mondta újra és újra az öregember apja sok évvel később a fiának, az öregembernek.
A hadifoglyokat, mert ez lett az öregember apjából huszonegy évesen, később vagonokba rakták. Hogy a fogság éveit hogyan lehetett túlélni, nem nagyon tudta meg soha az öregember. Nem beszélt erről soha neki az apja.
Az öregember tehát ott ül a vidéki házában, ahol valamikor az apja lakott, és nézi annak fiatalkori fényképét. Vékony arca van az apjának, érzékeny arc, így látja az öregember. Nem úgy tűnik, hogy ez az arc képes lenne bárkit is megölni.
Szóval, arról a napról az apja mindig azt mondta neki, a fiának, az öregembernek, hogy máig sem érti, hogyan tudott akkor életben maradni. És hogy hogyan is kerültek oda a lövészárokba azok az orosz katonák.
– Tudod, fiam – ismételte ilyenkor az öregember apja –, ott, abban a pillanatban, amikor lelőtték a katonatársamat, akkor én is meghaltam vele együtt. De volt egy fiatal gyerek. Egy orosz katona, az annyira fiatal volt, szerintem még tizennyolc éves sem lehetett. És valahogy találkozott a tekintetünk. Miközben fegyvert fogott rám. És amikor találkozott a tekintetünk, hirtelen odaszólt annak az orosznak, aki lelőtte a társamat. Persze, nem tudom, mit mondott. Emlékszem, néztük egymást azzal a fiatal fiúval. És akkor leengedte a fegyvert, miközben néztük egymást. Aztán megkötözték a kezem. Sokszor gondoltam később is rá. Az orosz katonára. A tekintete, valahogy, nagyon bennem maradt. Soha többet nem találkoztunk.
– Esteledik – suttogja az öregember félhangosan, mintegy magamagának, hiszen egyedül él. – Már alig látok.
Aztán megmozdul nagy nehezen. Gyertyát gyújt. A villanyt nem kapcsolja fel. Maga sem tudja, miért is nem.
Vissza a tetejére