A fejben írásról
1. Önmagában nem nagy mutatvány, főleg ha csak hébe-hóba vetemedik rá az ember. Ettől függetlenül nem mindenkinek megy. Sőt, vannak, akik számára egyenesen életveszélyes. Apró jelekkel kezdődik. Az univerzum próbál diszkréten segíteni, hogy talán mégsem kellene erőltetni, de csak kevesen veszik észre. Én közéjük tartoztam. „Elnézést, uram, de ez a bérlet lejárt. Meg kell bírságolnom.” „Valóban?” „Két hónapja.” „Parancsoljon, az okmányaim.” Álltam a villamoson, mint egy holdkóros csinovnyik, akit hamarosan elmegyógyintézetbe zárnak. Legalábbis ezt éreztem, miközben diktáltam az adataimat. Aztán korlátozták a telefonhívásaimat, fizetési elmaradás miatt nem töltött be a Netflix, a közös képviselő pedig felszólítást dobott a postaládánkba. Nem a pénzzel volt problémám. Anyámat sem hívtam fel a születésnapján, nemhogy a villanyóraállást nézegessem. És ez csak a jéghegy csúcsa volt. Az autómat életemben nem ellenőriztem indulás előtt. Le is robbant az autópályán. Füstfelhők úsztak be a motortér felől. Lehúzódtam a szervizsávba. Leengedtem az ablakot, kiszálltam, és életem filmjének lehetséges kameraállásain gondolkodtam. Van, aki ennyi idő alatt megszerelte volna a kocsit az internet segítségével. Biztosan másoknál is hasonlóan kezdődött.
2. Kamaszként kapucnival a fejünkön az életünkért szaladtunk a zsaruk elől, utcai kukákba dobtuk a festékszórókat, aztán a sikátorban kifújtuk magunkat, és büszkén bokszoltunk egymás vállába cigizés közben. Arra gondoltunk, majd ezt is el fogjuk mesélni az unokáknak. Idősebb fejjel rájöttünk, nem mindenkinek lesz unokája, ráadásul a legjobb történeteket senkinek nem meséli el az ember. A legjobb történetek általában titokban maradnak, szigorúan őrzött, időn túli hidakká válnak azok között, akik megélték. De ettől még az elmesélés vágya megmaradt. És ez a vágy úgy repít vissza az emlékek szeméttelepére, mint sirályt az éhség.
3. A rövid távú memóriát jobban zabálja, mint bármely tudatmódosító szer. „Hová az ördögbe tettem a citromfacsarót? Tegnap még itt volt.” Közben folytatod a novellád egyik jelenetét. Fejben. Felbotlasz a saját cipődben, rátaposol a gyerek játékára, belerúgsz a súlyzóba, ágy lábába, először a feleséged látja el a sebed, aztán már restelled jelezni, mert rosszabb vagy, mint egy járni tanuló csecsemő. Amikor felkiáltasz, gyorsan az öklödbe harapsz. „Szóltál, drágám? Minden oké?” Szinte semmire nem emlékszel, amit az elmúlt egy órában megígértél, vagy amire gondosan felhívták a figyelmed, de bármi pontosan felidézhető a gyerekkorodból. Szerelmek, traumák, első játékok, csínytevések és az értük kapott cinkos elismerések, szobafogságok, nagy büdös pofonok, combizmon eltört fakanalak, verekedések, bugyilehúzások. „Szívem, nem láttad a cumisüveget? Nálad volt utoljára.” Levezetsz tíz kilométereket, és nem tudod, hogy kerültél oda, ahova. Robotpilótán vagy, de az őzeket még kiszúrod az út mentén. Meg a csajokat, bárhol, bármikor. Ha a gyerekkel vagy, próbálod ezt a halhatatlanságösztönt, ezt az egész fajfenntartó késztetést kikapcsolni. Elvégre már túl vagy ezen. Most már nem hibázhatsz. Pár perc múlva fordítva adod rá a cipőt, a sapkáját elhagyod. „Nem hiszem el, hogy nincs meg a kismaci! Pedig azt úgy szerette!” Visszamész a parkba, keresed, és találsz egy jó végszót. Egy másik mondatot kijavítasz gondolatban, aztán jeges döbbenettel állsz, és tudod, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie, de már hallod is a feleséged közeledését, mintha a TEK rontana be a nappaliba: „Mi volt az előbb a kezében? Lenyelte? Hova lett? Köpd ki, köpd ki, hallod!?” Menetrendszerű pánikrohamokon esel át, egyre rutinosabban. Szeretnél, de nem tudsz leállni.
4. Akkor sem állsz le a fejben írásról, amikor a kollégákkal, szomszédokkal beszélgetsz. Legtöbbször csak mosolyogsz és bólogatsz, esetleg ráncolod a homlokod és csóválod a fejed. Fogalmad sincs, miről beszélnek, de az intonációból kikövetkezteted, mit várhatnak el tőled. Néha jegyzetelsz, de utána elfelejted, hová írtad. A telefonodat, a pénztárcádat, a napszemüvegedet, a kulcsaidat mindennap úgy fedezed fel a lakásban, mint Kolumbusz Amerikát.
5. Amikor elküldöd az írásod egy szerkesztőnek, berúgsz, hogy végre kész, és elengedted. Éjszaka felriadsz, hogy itt-ott mégis át kellene írni. Elintézed. Miután megjelent, jön a kétségbeesés, a szülés utáni depresszió. Félre fogják érteni, nem fogják szeretni, kiközösítenek, hagyni kellett volna a francba. Később, mikor átlapozod a tiszteletpéldányt és a saját írásodhoz érsz, melegség járja át a szíved. Próbálod úgy olvasni, mintha nem te lennél. Ki a legnagyobb név, aki ugyanebbe a lapba írt? Mintha ő olvasná. Megdicséred, szinte helyette is felfedezed magad. Aztán megint ünnepelsz. Magányos tejfakasztókat tartasz. De megint jön a szorongás. Ezt azért mégsem kellett volna kiadatni. Maradtam volna névtelen, fejben író. Végre elindulnak az új narrációk a fejedben, a hétköznapok tálcán kínálják a szinte kész jeleneteket, figurákat. Csak nehogy ezt is megírjam! Megint folytatod. Nem alszol. Egyre karikásabbak a szemeid, de a szemüveg eltakarja, elvégre ez a dolga. Közben megromlott ételeket dobsz ki a hűtőből, a por egyre vastagabb a könyvespolcokon, el nem olvasott kötetek tornyosulnak az éjjeliszekrényen, megválaszolatlan e-mailek nyomasztanak. Filmet nem láttál rég, jó filmet még régebben. Színházba kellene menni, múzeumba, kirándulni a hegyekbe, családtagokat látogatni, jelen lenni. Jelen lenni, és közben titokban írni, írni, írni – fejben.
6. „Fejben ír.” Látod, ahogy a terapeutád próbálja elrejteni előled a mosolyát, miközben a fehér lap tetejére jegyzetel. Védekezőn egyik térdét a másikra helyezi, felveszi a diótörő alakzatot, és közben amellett érvel, biztosan más írók is így vannak ezzel. Véleménye szerint a zsenitudat önmagában nem patologikus, de érdemes lenne felidézni a gyerekkori élményeimet, különös tekintettel az anyámmal és a mostohaapámmal való kapcsolatomra. Nem érti, hogy esszenciális különbség van az író és a fejben író között. Vagy csak úgy tesz.
7. Amikor két fejben író találkozik, beszélgetésük csupa közhely és hallgatás. Mint két zsebtolvaj, akik megpróbálnak túljárni egymás eszén. Mint két diplomata, akik félszavakból is tudják, meddig mehetnek el. Mint két kém, akik egymásról írnak jelentést.
8. A legrosszabb fejben írók néha felolvassák másoknak, amit nem bírtak magukban tartani. Egyszer megkérdeztem egy nálunk vendégeskedő költőt, miért olvasta fel a versét. Nem is értette a kérdést, és valószínűleg máig nem érti. Kár érte. Tehetséges fejben írónak indult.
9. „Meséljen még, milyen az igazán profi fejben író! Attól profi, hogy pénzt kap érte?” A terapeutám elég hihetően hozza a kíváncsi riporterfigurát. A fejben írás áfamentes, de Magyarországon tudtommal még senkinek nem sikerült kertes házat vennie belőle. A fekete öves fejben író nem osztja meg publikációit a közösségi médiában. Nem az ismerőseinek ír. Azt szeretné, ha a tudtán kívül olvasnák. Mint amikor meghal egy közeli hozzátartozónk, és nem akarjuk, hogy sajnáljanak bennünket, de belül vágyunk rá, hogy a dolog valahogy kitudódjon, és kicsit megértőbbek legyenek velünk.
10. A fejben írás egyik legnagyobb kísértése: többször megírni ugyanazt. Ilyenkor nem szégyen külső segítséghez folyamodni. Egyesek végső elkeseredettségükben legépelik, papírra vetik rögeszméiket. Itt különösen óvatosnak kell lenni! A legépelt kézirat olyan, mintha máris könyvet írtunk volna. Ha egy mód van rá, kerülni kell.
11. A politikai újságíróról csak szőrmentén. Főállású újságíróként mondom, higgyék el: lényegesen kevesebb a hír, mint a hírnök. A hírnök funkciója a dráma műfajában évezredek óta a költséghatékonyság. Kevesebb változást kell a valóságban bemutatni a nézőnek, ha az események elmesélhetők pár szavas jelenetbe beküldött segédszínésszel. A politikai újságíró nem más, mint a hírnököt alakító segédszínész és az önmagát eláruló fejben író találkozása a közélet színpadán.
12. A felnőttek számára készülő mesék után megvizsgáltam a gyermekeknek szánt irodalmat is. A zavarba ejtően bőséges kínálat láttán arra jutottam, az író és a fejben író nem szükségképp olvasó. Különben a gyerekkönyvtárakban nem lenne több száz azonos tartalmú kiadvány, amelyből az emberfia megtudhatja, milyen hangot ad ki a kacsa, a kiscica és a tehén. Lassan több a könyv, mint fejben író.
13. Az autentikus fejben írás legközelebbi rokona a jazz. Folyamatos nyomdakész improvizáció, amelynek legnagyobb része nyomtalanul tűnik el a semmibe. Bár sokan úgy vélik, a kéziratok legbiztonságosabb tárolása a publikáció, végül hasonló eltűnés vár az irodalmi lapok és könyvkiadványok garmadájára is, csak ott valamivel több hulladék keletkezik. A fejben írás politikailag korrekt és ökotudatos választás.
14. Nem szabad megrettenni a fejben írás örömétől. Ebben a műfajban bármelyik nap meg lehet írni egy-egy provokatív és szórakoztató könyvet anélkül, hogy kitagadna a családod, elveszítenéd az állásod vagy a kiadó bizalmát. Unalmas könyvet írni nagyobb bűn, mint nem megírni. Ennél csak az nagyobb, ha valaki még el is olvassa. A bűnök legmélyebb bugyra pedig azé a kritikusé, aki a rossz könyvekről ír elmarasztaló, tehát rossz kritikát.
15. A jó kritika mint aktus nem más, mint a fejben író rituális öngyilkossága a nyilvánosság előtt. Egy nála nagyobb ügy érdekében önmaga által megfeszül, mint a zseniális íróhoz valóban méltó és igazságos zseniális olvasó (ergo kivételes tehetségű fejben író), aki marketingszakemberként harmadnapra feltámad az irodalmi lapok könyvismertető hasábjain.
16. A cenzúra eltörlése, a szólásszabadság, a különböző ösztöndíjak, a rengeteg olvasó, egyszóval a modern könyvipar tönkreteszi a fejben írás több évezredes kultúráját, és a legígéretesebb gondolkodókat is a hivatás elhagyására csábítja.
17. Ismeretlen szerzőtől származó sírfelirat, amelyet minden igazán nagy tépelődő megérdemelne: „Fejben írt. Fejben összetépett.”
18. A pszichiátriai zárójelentésem konklúziója is hasonló: „Azt hiszi, fejben ír. A társadalomra veszélytelen. Évente kontroll javasolt.”
Vissza a tetejére