Nincs visszatérés (Jászberényi Sándor: Mindenki másképp gyászol)
Jászberényi Sándor: Mindenki másképp gyászol. Kalligram Kiadó, Bp., 2023
A hazai kortárs próza egyik legtehetségesebb elbeszélője regénnyel (novellafüzérrel?, kerettörténetbe ágyazott novellákkal?) jelentkezett, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen a Varjúkirály (2020) novelláiból kiolvasható családtörténet már sejtette a nagyobb epikai megvalósulás iránti igényt. A Mindenki másképp gyászol horizontjából tekintve mintha már régóta íródnának a Maros nevű író-elbeszélő világszemléletét feltáró regény vázlatai. Több, az előző kötetekből (Az ördög egy fekete kutya és más történetek, 2013; A lélek legszebb éjszakája, 2016) ismerős helyszín jelenik meg a műben, például a számunkra egzotikus Sínai-félsziget, de a fő színtér napjaink közeli háborús zónája, az orosz–ukrán háború donbaszi frontvonala. Az említett kötetekben akkor volt igazán hiteles a megszólalás, amikor elbeszélője a hazai konfliktusokat a tőlünk távol eső közel-keleti vagy afrikai helyszínek mellé rajzolta. A most tárgyalt elbeszélésekben már minden egybeér, mert ez a háború már a mi háborúnk, és mintha Egyiptom is közelebb került volna. Marosban már nincs semmi idegenség, mindenhol otthon van: maga a háború vált otthonossá. Háborús történetek íródnak hát tovább az ukrán–orosz konfliktus hátterében vagy előterében, miközben az elbeszélő fotóriporter életének újabb epizódjai – gyerekével való együttlét, a válás, egy régi barát temetése – még pontosabban rajzolják ki, hogy miért is vált alkoholfüggő humanista macsóvá Maros: „Egyszer egy kritikus azt mondta a könyvemről, hogy nem tudom ábrázolni az erőszakot. (…) Én nem vagyok katona. Fotós vagyok. (…) A feleségem kiszedte a revolveremből a töltényeket. (…) Mert arról fantáziáltam, hogy megyek, és ábrázolom neki az erőszakot” – meséli szanatóriumbeli társának. Erre rímel az az egyiptomi jelenet, amikor Maros úgy próbál megszabadulni az ital és a drog fogságából, hogy penitenciaként – egy beduin apa és fia vezetésével – körbegyalogolja a Sínai-félsziget sivatagát. Az apának megjelennek a dzsinnek, a gonosz szellemek, és mivel erősen érzi jelenlétüket, megátalkodottan imádkozik. Egy későbbi, terroristákról szóló újságcikkből derül ki, hogy az apa a saját fiában sejtette meg a gonoszt, végső soron a háború jelenlétét. A valóság és szürrealitás egymást erősítő elemei újfent megjelennek, de Maros Dániel fiatalos vagánysága mintha szelídült és öregedett volna. Persze a szenvtelen részvét, a humor, a rémségekről való anekdotázás, a publicisztikus érvelések, illetve a morál és a praktikum önreflektív megkülönböztetése továbbra is sajátossága az elbeszélő Marosnak.
A kerettörténet első szövegében a frontról hazatérő, húsz éve háborús tudósító-elbeszélő poszttraumás stressz szindróma tüneteivel (idegesség, rohamok, félelem, rettegés, pánik – egy műanyag palack durranására földre veti magát) és a kontrollvesztés szégyenével pszichiátriára kerül, illetve a felesége küldi oda. Később a Magok című szövegben válik egyértelművé – ami persze végig sejthető –, hogy azonos Maros Dániellel, aki az egyes szám harmadik személyben írt betétnovelláknak néha (fő)szereplője, máskor a történetek tanúja, és van, amikor fizikailag nincs is jelen. Máshogy közelítve: az elbeszélő a fronton, a szanatóriumban megismert katonák történeteit, illetve a saját élettörténetét írja önálló novellákként is olvasható elbeszélésekké. Maros figyel, szemlél és cselekszik, vagy „csak” megtörténnek vele az események. Ez a kívülállás és belül levés kettősége, illetve a kerettörténet és a betétnovellák szereplőinek közös nagy történetbe kerülése adja a regény lüktetését. Az első történet negyvenes, szőke pszichiáternője, aki a csoportfoglalkozásokat vezeti, az utolsó kerettörténetben már Maros szeretőjeként, lelkileg kiüresedve élvezi a szexpartikat. A közbeeső történetekben a szereplők belső világából rémálmok jelennek meg, folyton hallatszanak az üvöltések, a nyögések, míg kívül harci cselekmények, ostromok és evakuálások zajlanak. A külső és belső világ dialógusában feszülő történetek csattanóval záródnak, és sokszor csak a lezárás révén válnak érzékelhetővé a párbeszédek rejtett tartalmai. Például a Vár a család című novellában Petya, az ukrán mesterlövész őszinte odaadással beszél feleségéről és gyerekeiről, akikről egy bordélylátogatáskor derül ki, hogy már az orosz invázió első napjaiban meghaltak. Vagy a Hilton Avgyijivkában a harcba induló katonák azért imádkoznak, hogy az Isten hátha meggondolja magát, miközben Isten már mindent eldöntött.
A betétnovellák (a kurzivált egyes szám első személyű kerettörténetbe ékelődnek az egyes szám harmadik személyű, álló betűvel szedett darabok) mindegyike hordozza a jól megcsinált novella (csattanó, elhallgatások, kihagyások, feszes párbeszédek, sűrítés) sajátosságait, miközben az egymáshoz hol gyengébben, hol erősebben kötődő szálak elegánsan formálják regényszerű szövegtestté a térben (ukrajnai front, Egyiptom, Magyarország, Amszterdam, Németország) és időben (talán 2014-től 2022-ig datálhatók az események) változatos szövegeket. Az egybeszövés legsikerültebb példája egy Anton nevű sorkatona, Maros szanatóriumi szobatársának, a donbaszi harcok túlélőjének története, akinek megjelenik egy fekete szárnyú angyal. A kerettörténetben éjszakai látomásként kelt félelmet a betegek és az ápolók körében, míg az Angyal című elbeszélésben Abbadonként, a halál pusztító angyalaként jelzi társai pusztulását.
A már említett Magok című novellában egy közel évtizede harcoló ukrán katona minden éjszaka zokog álmában, de nem a harctéri kegyetlenkedések miatt sír, hanem azért, mert az „őrült” öregasszony neki is ad a halált hozó napraforgómagból („hogy nőjön ki belőletek, amikor meghaltok Ukrajnában”), ami eddig az orosz hódítóknak járt. A Hosszú az út a szerelemig című darabban a valószínűleg AIDS-es férj önkéntelenül áll bosszút az őt tönkretevő feleségén – kifizeti a nő által követelt pénzt, majd lefekszik vele. A Kegyelemben a jó útra térni igyekvő, börtönből szabadult drogdíler bűnözőt a véletlen, maga az „isteni kegyelem” menti meg a lebukástól. És közben az olvasó is a „rossz” oldalra kerül. A Farkasok között című szövegben az ölés humánus eszközként jelenik meg a kegyetlenkedéssel szemben. Az apa elteszi láb alól a részeg szomszéd által folyamatosan kínzott kutyát, miközben azt hazudja fiának, hogy az a farkasok közé állt. De kik is az igazi farkasok? Mit jelent az erőszak a hétköznapokban? Mi a szabadság?
Jászberényi szerint ott a háború mindenhol: a mondatainkban, a mozdulatainkban, a zsigereinkben. A halál, a pusztulás magvait már mindenhol elvetették, nemcsak ellenségek között zajlik a háború, hanem egy nemzeten, városon és falun belül – barátok, iskolatársak és házastársak között is. Mintha mindenki háborúban állna, ahogy ezt a bevezető szövegben (Kincugi) az elbeszélő kétértelmű mondata sugallja: „Lesz egy háború, amiből egyszerűen nem jövök majd vissza.” Terápiás társa pedig így szól: „El kell fogadnod, hogy nincs visszatérés”, amit a jelen valóságában zajló háborúra fókuszálva Maros be is lát: „Nincs visszatérés. Ukrajnában éppen egy egész nemzedék nyomorodik meg. Azoknak sem lesz részük a normális életben, akik egyébként életben maradnak.” A nincs visszatérés gondolatára utal a könyv borítóján látható kincugiszobor, ami a törött cserépedény arannyal összeragasztásának japán művészetét idézi, és amit a kerettörténet pszichiáternője terápiás módszerük elnevezésére használ. Az „eltöröttek” defektusait ki lehet javítani, vagyis lehetséges valamilyen terápia, de az összeillesztések mindig látszani fognak, sőt fénylenek, mint az arany. A Hosszú az út hazáig című novellában az elbeszélő pszichiáter szeretője egy elképzelt beszélgetésben a személyiség teljes átalakulását konstatálja: „Aki sokat táncol az ördöggel, az hasonlítani kezd hozzá. (…) Senki sem jut haza egy háborúból. Nem azok jönnek vissza, akik elmentek.” Az ember természete a háború, antropológiailag kódolt állapot, ami nem jelenti azt, hogy nem létezne az életnek másik perspektívája, hiszen a végállapotot ábrázolni képes regény már önmagában egy másik nézőpont. Egy olyan perspektíva, ami felveti a kérdést: lehet-e esztétikailag érvényesen beszélni a háborúról? Válasz nincs, vagy talán mégis: egy elbeszélésen belül képtelenség.
Jászberényi regényében az a legfeltűnőbb, hogy létezik benne egy nehezen artikulálható moralitás. Vannak hősök, akik „el vannak törve”. Hősök, akik a hazájukat védik. (A mű képvisel egy olyan ukrán szempontot, ami szerint már nyolc éve tart az orosz szeparatisták Ukrajna elleni háborúja.) Nincs igazság, de nincs relativizmus sem. Annak, akit megtámadtak, akinek megölték a családját, akinek lerombolták az otthonait, annak igaza van. Van részvét és van részvéttelenség. Van vállalható nézőpont. A Mars-mentőakció két film – Ridley Scott Mentőexpedíció és Brian de Palma Mars-mentőakció – kontextusában mutatja fel a morált, a végállapotban is megmutatkozó emberséget. A bombák fenyegetésében egy fiatal anyuka szeretne eljutni a kórházba, mert már elment a teje, és így nem képes megszoptatni négyhetes gyerekét. A képzeletében megjelenő filmhősök segítenek neki az akadályok legyőzésében, mígnem egy tankban szolgáló katonák viszik el a célig. Az ukránok „igazságát” Maros nézőpontjából ki is mondja: „Ukrajnában éppen új nemzet született, új mítoszokkal. Az ukránok egy birodalomnak álltak ellen, és a birodalom recsegni kezdett. Kibaszott hősök voltak mind, avítt regények hősei a múltból, Maros pedig úgy gondolta, hogy ott a helye velük.” Akár a Meztelenek és holtakban vagy A halál ötven órájában.
Külön elemzés tárgya lehetne a történetekhez választott mottók – legtöbb esetben az alternatív rockszcénába tartozó emblematikus dal – és a szövegek viszonya. Majdnem mindegyik zeneszám olyan asszociációkat nyit meg a szövegek értelemzésével kapcsolatban, amelyek megerősítik vagy kitágítják azok olvashatósági kereteit. Néhány példa. A Kincogiban mottója, a The Avalenches Frontier Psychiatrist című száma egy gyermekben szunnyadó gyilkolási ösztön terápiás kezelésében a normalitás és abnormalitás határhelyzeteit villantja fel. A civilség és katonalét közötti mezsgye így válik az őrültség szinonimájáva az egyik pszichiátriai beteg megszólalásában: „A háborúba nem mehetek vissza. A civil életben félek, hogy megölök valakit. A klinika valahol a kettő között van.” A Hosszú az út hazáig mottója a Blues Saraceno Dogs of War című dala, aminek refrénje a háború nagyon is emberi logikáját tárja fel, s teszi még kegyetlenebbé az ellenség iránti részvéttelenséget. A Radiohead No Surprises című száma pedig fokozott együttérzést kelt Az ember is hús című novellában szereplő idős házaspár iránt, akik kórházról kórházra keresik elesett fiúkat, míg végül az idős apa rádöbben, hogy „valamikor be kell fejezni a keresést”. Önbecsapására felmentést adunk, hiszen nem élhet egész életében bizonytalanságban, hamis reményeket táplálva. Ahogy senki sem. És Jászberényi nagyon tudja ezt. Akár Maros Dániel.
Vissza a tetejére