Élet.Mű (Oravecz Imre: Alkonynapló)
Oravecz Imre: Alkonynapló. Magvető Kiadó, Bp., 2024
Mi lett volna, ha…?, teszi fel önmagának újra meg újra a kérdést az Alkonynapló írója, kijelölve a válaszok terét, a belső világot, és a személyesség radikalizmusával – a feltételes módú párhuzamos valóságban egy már megtörtént, de még jelen lévő élet bizonyosságában – hitelesen tudósít az emberi létezés végességéről. A napló tehát íródik, ki tudja, milyen régen, talán már évtizedek óta, de csak most találta meg a formáját: „(Vers, napló) Egy majd negyedszázada megjelent verskötetet, A megfelelő nap új kiadását készítem elő. Csodálkozva látom, hogy számos darabja elmenne naplóbejegyzésnek is, annyira személyesek és egyigényűek, és felvehetném őket az Alkonynaplómba. Csak a sortördelésen kellene változtatnom. Már akkor írtam ezt? Vagy bizonyos életkor után, anélkül, hogy tudatosulna bennünk, naplót írunk? Vagy azt is?” A végességet ideiglenesen legyőző ismétlés, helyreállítás és visszatérés Oravecz Imre lírájának lényeges retorikai sajátossága, s ez a naplóban úgy realizálódik, hogy a mindent megírás illúziója, az élet naplóba rögzítése kerül a központba. Az Alkonynapló szövegeinek jelentős része így akár prózaversként is működhetne, és ez egyes bejegyzéseknél valóban tördelés kérdése, míg bizonyos darabok nagyobb epikai megvalósulásért kiáltanak, amire – bevallottan – már sem ereje, sem ideje nincs a naplóírónak: „(Prioritás) Reggel számba veszed napi teendőidet, konzultálsz az asztali naptárral is, amely az időszerű határidőkre emlékeztet. A biztonság kedvéért mindent külön cetlire is leírsz, párat mégis elfelejtesz, mert elfelejted megnézni a cetlit. Ne bosszankodj, vedd könnyedén! Már csak egy igazi feladatod van: meghalni. Ehhez képest minden más elhanyagolható, mellékes.” Marad élet és íróság egymást kijátszó nekifeszülése: a naplószerű feljegyzések.
Az Oravecz-életmű naplónak álcázott elmúlásnarratívája töredékeit olvashatjuk az Alkonynaplóban, amik a személyesség végletesnek tűnő megnyilatkozásaiként az irodalomban, végső soron a nyelvben való létezést mutatják fel a nagyon is valóságos öregedéssel, magával a halállal szemben: „(Egy mondat) Márai szerint mindennap írni kell, ha nem többet, legalább egy mondatot. Ez volna az egy mondat mára, de nem érzem, hogy több jogom lett élni.” Oravecz már első kötetében, a Héjban (1972) tematizálja az elmúlást, és versnyelvének fontos jellemzője a töredékesség, amely ott poétikai eljárás, a szerkesztettség része, a naplónak azonban műfaji adottsága. A napló horizontjából tekintve a dolgok, a tárgyak, a környezet, az én tényszerű, a maga valóságában minél pontosabb rögzítése nem pusztán írói, hanem emberi feladat, vagyis: életmű. A napló élőbeszédszerű nyelve, elementáris személyessége, a szülőföld, Szajla és a kaliforniai utazások tematikája az Egy földterület növénytakarójának változásától (1979) kezdve Oravecz minden lírai megnyilvánulásának jellemzője. Az 1972. szeptember című remekmű pedig nem pusztán a megidézettsége miatt vonódik be az Alkonynapló olvashatóságába, és nem is a J.-hez kapcsolódó szerelmi bejegyzésszálak magától értetődő kapcsolódása okán, hanem elsősorban azért, mert a szerző az említett mű Előszavában arról szól, hogy „ez a mű mégis úgy kezdődött, mint holmi asztalfióknak szánt vallomás, keltezés nélküli naplóként.” Hangsúlyozzuk újra, hogy a napló régóta íródik tehát, mintha élet és mű a fikciót teljesítené be, mint ahogy a bejegyzésekben többször reflektált Halászóemberben (1998) az öregség-tematika már egyértelműen megjelent, akár a világ- és énértés egyszerre nagyon is kézzelfogható és titokzatos jelenbe feszülései a Szajla-versekben.
A naplóban tapasztalható őszinteség, kitárulkozás, az olvasó együttérzésére jó ízléssel apelláló hang A megfelelő nap (2002), majd a Távozó fa (2015) című kötetekben teljesedett ki, de azokban maga a forma fegyelme nem engedte, hogy a szerzőt állítsuk a versbeszélő helyébe. Az Alkonynapló esetében megengedhető, mert a napló műfaji sajátosságai révén maga a szerző köti az egyezséget az olvasóval. Arra azért Oravecz is figyelmeztet, hogy bár a legfontosabb a személyesség, és nincs fikció valóság nélkül, de azért a legszemélyesebb valóságot a jól megírt fikció teremti: „(Rácfalu) A déli ablakból odalátok. Az Árvai-tanyát nem látom, eltakarja a Répástető lába, de tudom, hogy ott van, mert oda helyeztem az Ókontriban, üresen, gazdátlanul, ahogy ’56-ban Steve-ék magára hagyták, holott nincs ott semmi, csak parlag, gaz, dudva, mint a regény írása idején.” A látszólagosnak vagy álnak is nevezhető napló minden töredékében kapcsolódik a szerző poétikai szemléletéhez, és igazolja azt a pozíciót, ahonnan minden Oravecz-szöveg szól: „(Hetvenöt után) Már semmi nem az, ami”, mert „már mindenről ugyanaz jut az eszembe” (Kerítés, Távozó fa). Az Oravecz-lírában működő beszélt nyelv kiteljesedik a naplóban, és a referencialitást játssza ki derűsen halálos komolysággal. Mert minden azért történik, pontosabban íródik, hogy ne kelljen szembenézni a végsővel, a halállal, miközben mást sem tesz, mint szembenéz vele: „(Vívódás) … Mit kellene hát tennem? Érjem be a puszta létfenntartással? Akkor meg mit szegezzek szembe a hanyatlással, a pusztulással, a véggel?” Akárcsak lírájában, a naplóbejegyzésekben is az énnek a létezésben, a mindennapi cselekvésekben való megnyilvánulásait kutatja az elemi megkapaszkodás minden heroizmust nélkülöző, hiteles, őszinte gesztusaival. Az emlékek és álmok, illetve a fizikai-tárgyi-természeti mikrovilág aprólékos feltérképezése és leírása zajlik. A hanyatlás, az öregség mindennapos tapasztalata íródik, egyre közelebb kerülve a halálhoz.
Akárcsak A rög gyermekei regénytrilógiában és a versekben, úgy a naplóban is a természetközeli életforma pusztulásáról szóló beszéd, illetve a veszteségek számbavétele az ember megöregedésének elbeszélésére, illetve leírására szolgál: „(Fájdalom) Fáj, hogy a földben a föld szajlai művesei, parlagon a határ, és letarolva az erdők. Nem először vagyok így, és nincs is kapcsolat a kettő között, mégis ma akkor tört rám ez az érzés, mikor arra gondoltam, hogy emberi számítás szerint nem megyek többé Kaliforniába…” Az élet és nemlét viszonyát azonban nem teszik érthetővé az analógiák, nem válnak értelmezési ponttá halál utáni jövőre utaló megjegyzésekben. Sem az Istenben való hit, sem Oravecz egyik legkedvesebb szerzőjének, Thomas Merton amerikai szerzetes írónak a mindennapos olvasása nem iránytű az öregséggel vívott mindennapos küzdelmében, a róluk szóló bejegyzések nem súlyosabbak, mint a mindennapos rutinfeladatokról szóló leírások. A naplóbejegyzések töredékes súlyozatlanságai, a test és szellem hanyatlásának önmagától elidegenedett leírásai azt sugallják, hogy még nem-lenni is nehéz lesz. Akár a Távozó fa című kötet Naptár című versében: „azt is képes lennék megbecsülni, / mennyire lesz sötét a sötét, / mikor már nem leszek, / de ettől óvakodom.” Az örökkön pusztuló, de folyton újjáéledő természet monoton rendje nem párhuzamos az emberi lét elmúlásával, az ember nélküli természet öröklétet állító megújulása nem ad választ a végességre, de létezése mégis derűt sugároz a végességét belátó beszélőnek, és a figyelő tekintet kénytelen tudomásul venni, hogy számára nincs tavasz, csak ősz van, és közeleg a tél: „(Évszak az évszakban) Megszűntek a hajnali fagyok, fakad a fű, rügyeznek a fák, fészket épít a kerti rozsdafarkú, megjött és énekel a mezei pacsirta, a barátposzáta, előbújtak a suszterbogarak. Minden megújul vagy készül a megújulásra. E tavaszból kilóg az ősz, az én őszöm.”
Oravecz megtalálja azt a tekintetet, ami nélkülözi önmagát, és egyszerűen csak van: mintha a személyesség a szerző nélkül is létezne, mintha a tér és pillanatai önmagukban is lennének, és minden történés megtörténne nélküle is. A beszélő én már idegenként tekint önmagára, és a napló is ekképpen íródik: „(Nyilatkozat) Nem tudok mit kezdeni a kisfiúval, a kamasszal, az ifjúval, a javakorabeli férfival, aki voltam. Értetlenül állok döntéseik, vágyaik, örömeik, bánataik előtt. Miért tették, amit tettek, és miért nem, amit nem. Mi motiválta őket, mit reméltek. Elidegenedtem tőlük, vagy sosem voltam azonos velük.” A Távozó fa című verskötet Öregség című versében maga az öregedés tapasztalata mutatkozik önelidegenítésként („Néha olyan, / mintha én nem én lennék, / hanem valaki más, / egy nehézkes, űzött idegen, / ki a bőrömbe bújt”), és mind a verskötetben, mind a naplóban a régi fényképek leírásai az egykori és jelenkori önérzékelés bizonytalanságát tanúsítják. Sokszor lehet az az olvasó érzése, hogy az előbb említett verskötet időnként síron túlról visszatekintő lírai beszélőjének tárgyszerű, értékeléstől mentes, önmagát már nélkülöző világértelmezését tapasztalná, pl.: „A falban ablak, /az ablak előtt terasz, / a terasz alatt sziklakert, / a sziklakert lábánál udvar, / az udvar végében melléképület, / a melléképület mögött fakoronák, / a fakoronában rések, / a résekben völgy, / a völgyön túl hegy, / a hegyen erdő, / az erdő felett égbolt, / az égbolton felhők, / a felhők közt nap, / mikor dolgozószobámból ezt látom, / még éltem.” Rendkívül következetes poézis ez: minden sora az életmű darabjaiból következik és értelmeződik. A minden felesleges díszétől megfosztott, lecsupaszított, élőbeszédszerű költői nyelv a határára érkezett. Előlép tehát a szerző, mintha azt állítaná, én voltam ott mindenhol, minden sorban, minden versbeszédben, minden közelben és távolságban. A költői nyelv erőteljes redukciója prózát kíván, ami meg is született a regénytrilógiában, és most a naplóban. Nincsenek fejezetek, hiányzik az időrend, de minden bejegyzésnek van címe, akár egy versnek. A rendkívül rövid, egy-két sortól az egy-két oldalig terjedő bejegyzések álmok, emlékképek rögzítései, természeti megfigyelések, műveihez írt kommentárok, bölcseleti reflexiók, vallomások, önkorrekciók, intelmek, prózaversek, járványreflexiók, kései szerelem epizódjai, kezdések és befejezések. Vannak ismétlődő témák, mint az autista kamasz fiával, M. T.-vel való ellentmondásos, elhidegülő kapcsolta, a Covid-járvánnyal összefüggő mindennapos töprengések, kényszeres cselekvéssorok leírásai, Szajla pusztulása, A rög gyermekeihez kapcsolódó, a valóság és fikció viszonyát boncolgató elmefuttatások, a kaliforniai utazások emlékei és a nála jóval fiatalabb J.-vel feléledő szerelmi kapcsolatának sokszor önsajnáló, de reflektált „szappanoperája”. A bejegyzéseket nem szükséges lineárisan olvasni, bár a folytatólagos olvasás néha történeteket láttat, sőt mintha íródna egy leltárszerű, számokba fojtott, soha meg nem írható történet a halálon túlról. Az Alkonynapló irodalmi konfesszió, amire a naplóíró önleleplezően utal is: „(Naplóírás) Személyes vagyok és őszinte. Vagyis az igazat írom. De a magam igazát. Ami azt jelenti, ami nem illik a magamról alkotott képbe, azt elhagyom. Ritkán van ez, de van. Tehát csalok…” A magam igaza: párkapcsolat és magány, gyerekkor és öregség, aktív élet és betegség, élni akarás és közelgő halál a mindennapos cselekvések és a monoton napirend hálózatában. Minden tárgyban, mozdulatban, megfigyelésben emlékek és hozzájuk kapcsolódó élmények sorjáznak, és mindezekben megannyi tapasztalat, tudás, élet és irodalom. A beszélő beszámol hanyatlásáról, miközben minden bejegyzéssel az életre szavaz, és van, amikor ki is mondja: „(Felszólítás)… A fűszálak, a kakukkfű illata, a barátposzáta éneke, az alkony sárgája, az őszi kikerics, Okoska, Berzsenyi, Kosztolányi miatt is kell és érdemes még élni.” És az amnézia és romlás közepette ott a derű: egy új nyelv, az olasz megtanulása, a szerelem, az aktív szexuális élet, a kertészkedés vagy éppen a mindig legutolsó utazás Kaliforniába. Magának az öregség fogalmának is van derűje: „(Hamar) Gyerekkoromban, ha arról volt szó, hogy eljárt felettük az idő, az öregektől sosem hallottam, hogy megöregedtünk vagy régen születtünk, mindig azt mondták: hamar lettünk.” A naplóíró néha teljesen lecsupaszítottan áll előttünk, és az intimitásig kitárulkozó vagy önkritikus. Szól szexuális vágyairól, egri gimnáziumi éveinek megalázásairól vagy éppen fia nevelésével kapcsolatos hibáiról. Fél a demenciától, bevallja rossz tulajdonságait, kontrollmániáját, bizonyos ügyekben való passzivitását, a magán- és irodalmi életbeli sértettségeit. Megjelenik az irodalomhoz (Thomas Merton, Csehov, Tolsztoj, Csáth Géza, Mikszáth, Móricz), a mesterekhez és pályatársakhoz való viszony (Márai Sándor, Esterházy, Pilinszky, Weöres, és vannak, aki csak kezdőbetűvel). Vagyis minden: élet és íróság. És maradnak a kérdések: „(Három kérdés) Meddig még? Hogyan akkor? És azután?” Mindannyiunk kérdései.
Vissza a tetejére