Tengerrel, tenger nélkül
akkoriban úgy tűnt, megbonthatatlan
a dolgok rendje, minden évben menetrend-
szerűen érkezik a nyár.
és ha nyár, akkor tenger.
távoli és elérhetetlen, csak a meddő
ábrándozás perceiben próbáltad olykor
magad elé varázsolni.
de képzeletednek nem volt fogódzója, nem volt
magaslati pont, ahonnan megkísérelhetné áttekinteni
a nagy kiterjedésű víztömeget, nem volt
kifutópálya, amely mozgását felgyorsíthatná, így hát
csupán nyugtáztad a tényt, hogy a tenger
van, kéklően tiszta, vize enyhén sós ízű, és
a kiválasztottak számára nyaranta az imádat tárgyává válik.
nem rajtad múlott, hogy aztán
a tanévzárást követően egy szervezett
osztálykirándulás alkalmával mégiscsak eljutottál
a tengerre. az egyhetes nyaralás ideje alatt
végig euforikus hangulatban voltál,
nem tudtál betelni a háborítatlan
vízfelület látványával. hihetetlennek tűnt,
hogy partközelben lelátni a fenékre,
közelről megfigyelheted a rajokban úszó
halakat, a simára csiszolódott kavicsokat,
a buja, harsogóan zöld aljnövényzetet.
az sem zavart, hogy az öblöt övező hegyek
elfogják a kilátást, mert számodra a tenger parttalannak,
fokozhatatlan kiterjedésűnek tűnt.
tíz év elmúltával láthattad újra.
és ismét nem csak rajtad múlott, mint
ahogy az sem, hogy azóta minden évben ellátogathatsz
arra a parányi szigetre, amelyet már-már a magadénak
érzel. a szigetem, mondod, de nem a tulajdonára
büszke ember gőgjével, és nem a birtoklásvágy
okán, inkább a hozzá fűződő meghitt viszonyodat
fejezve ki, becéző és óvó gyöngédséggel ejtve
a szót, szigetecském, mondogatod, szigetecském,
és a hegy oldalában, a kamasz ciprusok
árnyékában megbúvó nyári lakot is
valamiképpen a magadénak érzed, mesebeli kis
házikómnak nevezed.
a hegyoldalba nem ér el hozzád a fürdőzők ricsajozása,
de ha közel hajolsz a talajhoz, meghallod
a bogárzajt, a hangyát, ahogy a fűszálak között neszez.
érik a füge, méze kicsordul, kabóca a sziklarésben,
cirregése zsolozsma. terebélyes, elnehezült
olajfák hallgatnak a déli verőfényben, a búcsúzó
nyár hevében olyanok, mintha térdepelnének.
idelátszik a sziget déli csücske, a sodródó, kék hullámokat
huhogó szél becézi.
az indázó emlék visszamenőleg pontatlannak
tűnik, nem lehet tetten érni a pillanatot.
a szigetlakók – feketébe bugyolált anyókák,
roggyant térdű öregek, a bibliai patriarchák ősz
szakállával az állukon – ott várakoznak a kikötőben,
a befutó hajót lesik.
téblábolsz a holmiddal, álmosan,
kiéhezve. kora délután nehéz és sűrű a levegő,
a gyapjas fellegek megszűrik a fényt, amely a szemedbe zuhog.
nem tudsz örülni a megérkezésnek,
nem érzel meghatottságot, inkább visszakívánod a távoli,
elhagyott helyeket, a kék helyett a fehéret szeretnéd,
a só zamata helyett az emlékeidben őrzött édeset.
nem, nem a birtoklás vágyával érkeztél ide: azzal,
ami a tiéd. számodra a sziget nem csupán menedék,
szanatórium, holott kik ide jönnek
– habaréknyelven beszélő turisták, csellengő idegenek –,
páciensek.
az odaút szél- és tengerzúgáson
át vezet. a sziget kívül van az időn, vagy
legalábbis az időn kívül létezik. egyedül van.
s a végleges egyedüllét állapotában, lecsupaszodva,
elzárva a világtól, időtlen. emberek
zarándokolnak hozzá,
pihenésre van szükségük. gyógyulni szeretnének.
minden menekülés önáltatás.
a színhely változik, figyeled
a színátrendezést, a fénytől és víztől meghasadt kövek
között fokozatos átlényegülésed nem tekinted
véglegesnek. a napsütést élvező gyík mozdulatlan,
dermedten hever az idevezető ösvény
átforrósodott kőpadkáján. az állandóság megtestesítője,
az időtlenségé. egy véletlen mozdulatodtól
megriadva eltűnik a mélyedésben.
az idő múlásával
azzá leszel,
aki voltál.
az idő múlásával
sohasem leszel azzá,
aki voltál.
vagy, aki vagy.
tengerrel,
tenger nélkül.
Vissza a tetejére