Egy merevedés története
Soha nem értettem azokat az embereket, akik meg akarnak változni. Nem bírtam felfogni, miért gondolják, hogy más bőrében könnyebb az élet, hogy azt a testet sikerül majd szépnek látni, hogy azokkal a gondolatokkal nem kell végigizzadni annyi éjszakát. És igen, talán le is néztem őket egy kicsit, a feketeöves ábrándozókat, az irreális fantáziálgatás nagymestereit, akik képesek voltak egy-egy sör mellett, támogató barátok gyűrűjében órákig képzelegni arról, hogy milyenek lennének, ha lehetnének másmilyenek. Délibábkergetés, legyintettem rájuk, nem jutott el az agyamig a felismerés, hogy amikor valaki terveket szöveget az átalakulásról, akkor nem egy másik élet vélt tökéletessége vonzza, csak a sajátjából szeretne kiszabadulni végre, azt nem bírja tovább elviselni egyetlen percig se.
Mert hát vannak az ember életében olyan telek, amik soha nem akarnak véget érni. Alattomosan bekúszik a hideg a mindennapokba, és te nem tudsz mit tenni, feltekered maxra a fűtést, magadra húzod a takarót, aztán hallgatod az ütemtelen kattogást, ahogy kitágul a hőtől a konvektor fémteste, miközben arra gondolsz, hogy igen, hát akkor most ez van, de nem baj, nem lehet feladni, bassza meg a kurva élet, megyünk tovább egyedül, előre, előre, előre. Csak hát hiába minden elhatározás, végül mégis úgy alakul, hogy hátra lesz abból az előréből, vagy leginkább semerre, egy helyben toporogsz novembertől márciusig, és esténként már annak is örülsz, hogy ma se kötötted föl magad, ez a legnagyobb eredmény, amit ebben az állapotodban képes vagy elérni, többet most tőled ne várjon el senki. Nem jársz be az óráidra, nem keresel munkát, még a szokásos péntek esti sörözéseket is lemondogatod, hiába zaklatnak a szaktársak, láttamon hagyod az üzeneteiket, és eszed magadat szép csendben. Belecsomósodsz az önsajnálatba, addig erjeszted a gyomrodban a megbántottságot, amíg macsópáncéllá kérgesedik rajtad a férfibánat, de az igazán szomorú epizódok csak ezután következnek, azok az éjszakák, amikor sétálni indulsz, mert már összenyomnak a falak, de végül a saját hányásodban ébredsz, vagy egy idegen ember ágyában, akinek kétségbeesetten próbálod visszaidézni a nevét, mialatt ő kávét főz neked. Pedig amúgy semmi kedved egy ilyen posztszakítós, kúrogatós fázishoz, erekciód sincsen hetek óta, de a kudarctól jobban félsz, mint a magas vérnyomástól, úgyhogy mindig hordasz magadnál egyet abból a ginzeng-kivonatos, félillegális kamuviagrából. Valami bizarr, kigyúrt felsőtestű lény vigyorog a tabletta dobozán, se nem bika, se nem ember, a kettő közt lehet valahol, és te is pont ennyire torznak érzed magad reggelente, kivéve, ha nem egyedül ébredsz, olyankor legalább néhány órára mintha megint férfi lennél. Már nem a nyögvenyelősen összehozott kötelességdugástól, abban nincs különösebb élvezet, az elégedettség akkor jön meg, amikor másnap rád ír a csaj, és te végre válasz nélkül hagyhatod az üzenetét.
Szóval azon a télen megváltoztam. Új ember lettem, új érzésekkel és gondolatokkal, és be kellett látnom, hogy ezt az eddig ismeretlen valakit nem érdeklik a hibátlan nők. Hidegen hagytak a tíz per tízes csajok, akik pontosan tudták, hogy az asztalnál mindenki őket akarja, a feszes, összerakott, megcsinált testek, a titokzatoskodó pillantások, amik azt üzenték, hogy gyere, küzdj meg értem, és akkor majd talán. Pedig azelőtt mindig a leghercegnőbb hercegnőkre hajtottam, sportot űztem belőle, hogy a saját szintem fölé lövök, mert jó hatással volt rám az esélytelenek nyugalma, igazából csak az tudta kihozni belőlem a legmagasabb fordulatszámot, ha lehetetlennek tűnt a hódítás. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy ha nincs egy női testen valami, amitől legalább egy kicsit undorodni lehet, akkor a kisujjamat se vagyok hajlandó megmozdítani érte. Bő ruhák mögé rejtett evészavarok, elkapart pattanások soha be nem gyógyuló hegei, laza konttyal álcázott kopaszfoltok vagy legalább egy kis narancsbőr, ennyi minimum kellett, hogy ne érezzem magam kevésnek. Mert hát én se voltam aranyérmes formában, mi tagadás, kissé elfogyott alólam a testem, a nagy önmarcangolásban nem maradt rajtam egy deka zsír se, és úgy is éreztem magam, mintha a koszos, szanaszét szakadt tornacipőm lennék, amit csak azért nem dobtam ki, mert ahhoz előbb el kellett volna vánszorogni a plázába egy másikért, még szerencse, hogy tele volt a város olyan szerencsétlenekkel, akik viszont lábtörlőnek érezték magukat, és szinte könyörögtek, hogy minél többen rájuk lépjenek. Jól bele is töröltem a talpamat mindegyikbe, pedig tudtam, egyszer ezért a néhány hónapért még súlyosan fogok fizetni, de nem érdekelt a jövő, nem érintett meg mások fájdalma, lefoglalt a saját nyomorom, és kellettek ezek az elesett nők, szükségem volt rájuk, hogy életben maradjak.
Ötven lehetett, ötvenöt. A vécéből jött kifelé, a stroboszkópos villódzásban olyan volt, mintha úszna felém a sötétben, méregzöld, combközépig érő ruha, alatta fekete harisnya, és akkora mellek, hogy le se tudta volna tagadni a szilikont. A szája épp csak annyira volt feltöltve, hogy a rutintalanabbak észre se vegyék, a hasa is teljesen laposnak tűnt, túl perfekt, erre gondoltam, amikor megpillantottam, és nem is mentem volna utána, ha nem veszem észre a combján azt a lifegő ragtapaszt meg a vöröslő, gennyes pattanást, amit rejtegetni próbált. Valami céges csapatépítőről jöhetett át a szórakozóhelyre a munkatársaival, orrfacsaró nagyvállalatszaga volt az egész társaságnak, öltönyös, slim fit nadrágos férfiak poénjain nevetgélt, és bele-belekortyolt a csajosabbnál csajosabb, ötvenes tyúkok koktéljaiba. Mire kikértem a sörömet, már engem nézett, és láttam rajta, pontosan tudja, hogy igazából az előző Sopronimat sem ittam meg, csak letettem valahova félig üresen, hogy ideállhassak mellé. Rányomtam a kártyám a terminálra, csak ekkor viszonoztam a tekintetét röviden, és indultam is ki az utcára. Alig szívtam kettőt a cigimből, már gyújtó után kotorászott néhány méterre tőlem, biztos voltam benne, hogy van nála, és abban is, hogy mindjárt kérni fog egyet, kifogyott, hazudtam, amikor tényleg odajött. Közel hajoltam hozzá, egymás szemébe néztünk, miközben adtam neki paraszttüzet, ismerős volt valahonnan ez a parfüm, aztán hirtelen bevillant, anyám illatát érzem.
Amúgy te hány éves vagy, lihegte, miközben a nyelvemet harapdálta, és a lábával becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Személyit ne mutassak, kérdeztem vissza, de azért lehazudtam a huszonnégyből ötöt, hadd örüljön. Meg is állt a keze egy pillanatra az arcomon, azta, ennyit bírt kinyögni, akkor azért nem veszel új cipőt, mert nincs rá pénzed, mi? A saját szorongását próbálhatta elütni ezzel a humortalan vicceskedéssel, de én nem akartam megkönnyíteni a dolgát, legyen csak zavarban önmagától, gondoltam, és benyúltam inkább a bugyijába, ez viszont már sok volt neki, a hűtőben van egy bor, ha kérsz, mondta, mielőtt befordult a mosdóba, én most bemegyek ide átgondolni, hogy mit fogok hazudni neked, ha megkérdezed, melyik évszázadban születtem. Megvártam, amíg becsukja a fürdő ajtaját, csak azután néztem körbe. Egyedül élt, rögtön láttam, és azt is, hogy nincsen gondja a pénzzel, pont így képzeltem el egy kapuzárási pánikos, karrierista nő lakását, aki már ezerszer megbánta, hogy annak idején nem szakított időt a komolyabb csávókra, kényszeres takarítórohamok a steril nappaliban, világos funkcióval ellátott tárgyak, ikeás bútorokból áradó otthontalanság. Egy hirtelen ötlettől vezérelve bevilágítottam a telefonommal a kanapé párnája és ülése közti résbe, tudtam, ez az a hely, ahová egy-egy szenvedélyesebb vetkőztetés során el tudnak tűnni bizonyos ruhadarabok, de azért egy kicsit meglepődtem, hogy tényleg volt ott egy gyűrött, fekete alsónadrág. M-es méret a H&M-ből, rajta félbevágott, pinára hasonlító eprek, hát ez sem egy negyvenes családapáé, bólintottam elégedetten, és már állt is a farkam a gondolatra, hogy ez a nő most azt hiszi, én vagyok a következő fogás a fiatal fiúk menüsoron.
Beleharaptam a combjába, lerántottam a mellkasáról a ruhát, elszorítottam a torkát. Azt akartam, hogy ne csak durva legyek, hanem lehessen érezni a szándékot is a durvaságomban, úgy nyúltam a testéhez, ahogy értéktelen tárgyakhoz szokás, és ő nem szólt rám, talán élvezte is, csak akkor kiáltott fel, amikor a hajánál fogva fordítottam hasra az ágyon, de még ez az apró sikoltás is olyan volt, mintha nem is belőle jött volna, valami régi rutin lehetett, egy bizonytalan, berögződött reflex, hogy a férfiak ilyenkor ezt akarják hallani. Belenyomtam a fejét a párnába, és a fogammal kezdtem el leszedni a melltartóját, begyakorolt mozdulat, ezerszer csináltam ilyet, nem értettem, most miért nem megy, de akárhogy erőlködtem, csak nem akart kiakadni az a kurva csat. Legalább fél percen át kínlódtam vele, pedig ha beismerem a kudarcot, talán megmenekülhettem volna önmagam elől, csak hát ragaszkodtam a férfiasságomhoz, és pont ezért lökött vissza a kisfiúságba az a halk, félig elfojtott kuncogás. Nem kell ez a macsózás, nyuszika, mondta, azzal letolt magáról, a jó szex nem erről szól, csak te ezt még nem tudod. Egyetlen mozdulattal lekapta magáról a melltartót, és már nyúlt is az övemért.
Nem értettem, mi történik velem, a bikás tabletta még soha nem hagyott cserben. Becsuktam a szemem, és próbáltam felidézni az előző esti pornót, de csak a mentegetőzős reflexmondatok pörögtek a fejemben, nem a te hibád, szokott ilyen lenni, biztos túl sokat ittam. De mielőtt belekezdhettem volna a magyarázkodásba, megérintette az arcomat, édesem, ne görcsölj, suttogta a fülembe, a test kábé soha nem úgy működik, ahogy az ember akarja, ezt jobb, ha elhiszed nekem. Gyengéden hátratolt a párnára, meg hát amúgy is, tette hozzá, miközben félig már a szájában voltam, ha rögtön feláll, az nem is az én érdemem, abban akkor hol a kihívás, hm? Jól bánt a nyelvével, a kezét is ügyesen használta, a merevedésem nem jött vissza mégse, pedig mindennél jobban vágytam rá, hogy teljesíteni tudjak, de a testem bemondta az unalmast, és egyre biztosabb voltam benne, hogy nem is fogok már életre kelni, ez a sajnálkozó, megértő törődés nekem nem segít, én nem akartam az a férfi lenni, akit szánalomból nagy nehezen félkeményre szopnak. Pedig csinálta tisztességesen, nem hagyta abba egyetlen pillanatra se, mintha tényleg nem zavarná ez a közös kudarc, de azért idővel éreztem, hogy beszivárog a mozdulataiba egy kis türelmetlenség, hiába a töméntelen empátia, azért ő is tudta, minél tovább maradok lankadt a szájában, annál jobban rákenődik a kettőnk veresége, a végén már nem is az én férfiasságomról fog szólni, hogy nem bírok férfi lenni, az ő nőisége semmisül majd meg. Amikor benyúlt a combom alá, abban is volt egy kis kétségbeesett sietség, remegő kézzel kereste a segglyukamat, és úgy kezdte masszírozni a záróizmot, hogy rögtön értettem, ez az utolsó dobásunk, vagy most lesz erekcióm, vagy soha.
Aztán felnyúlt. Összerándult a lábam a fájdalomtól, de azonnal kemény lett a farkam, zihálva vett ki a szájából, és nyomott le rögtön maga alá, csorgott a nyál az állán. Kapkodva ült az ölembe, de én megfogtam a derekát, várjál már, hát a gumi, mondtam, és engem is meglepett, milyen vékony a hangom. Talán meg se hallotta, ezzel nyugtattam magam, mert nem felelt, csak odahúzta a kezemet a mellére, és becsukta a szemét. Először nem értettem, miért nem hajlandó rám nézni, aztán lepillantottam a szeméremdombjára, és rájöttem, hogy nem az én testem taszítja, csak az arcomat nem akarta látni, hogy mi lesz rajta, amikor észreveszem azt a hosszú, egyenes vágást a szeméremdombja felett. Sötétebb volt a heg, mint körülötte a bőr, nem tűnt túl frissnek, de azért olyan nagyon régi se lehetett, láttam magam előtt a gumikesztyűs, vegyszerszagú férfikezeket, amik összevarrták. Megigézve bámultam a keskeny forradást, nem bírtam levenni róla a tekintetem, pedig már minden porcikám menekülni akart, zsigerből jött a viszolygás, de nem tudtam eldönteni, hogy tőle undorodom, vagy magamtól, amiért nem bírom őt megkívánni. Egyre gyorsabban mozgott rajtam, hát inkább becsuktam én is a szemem, és hirtelen olyan volt, mintha kívülről látnám magamat, a szoba sarkából ezt a vézna, sápadt fiútestet, ahogy tehetetlenül hever az ágyon. Még a hangom is úgy szólt, távolról, félénken, hogy először azt hittem, nem is én kezdek beszélni, várjál már, tényleg, légyszi, nyögte ez az idegen, és ezt végre meghallotta a nő is, de nem nyitotta ki a szemét, csak odacsúsztatta az ujját a számra, nem kell óvszer, nyugi, mondta halkan, nem baj, ha belém élvezel.
Amikor végzett velem, rám borult a teste. Csak egy pillanatig engedte meg magának a gyengeséget, már fordult is le rólam, mintha lopáson kapták volna, olyan gyorsan sietett a mosdóba, azt viszont nem bírta megállni, hogy az ajtóból visszapillantson. A kezét a lába közt tartotta, oda csorogjak inkább, ne a szőnyegre, így nézett félve, bizonytalanul, és tele volt a szeme szégyennel, de az is lehet, hogy csak a saját szégyenemet képzeltem oda a tekintetébe. Aztán kiment, és én mozdulatlanul hallgattam, ahogy pisil. Nem jött vissza rögtön, adott még egy kis időt, hogy meglógjak, és szinte meglepődött, amikor ott talált az ágyban, óvatosan feküdt be mellém, nem mondott semmit, a tekintetemet is kerülte, még a kezét is úgy csúsztatta rá a mellkasomra, mintha nem tudná eldönteni, vajon hozzám érhet-e. Az arcát néztem az utcáról beeső, sárgás fényben, miközben megszorítottam a csuklóját, most, hogy lemosta magáról a sminket, sokkal idősebbnek tűnt, és valahogy egyszerre mégis nagyon szépnek, itt alszol, ugye, kérdezte olyan hangon, mintha azt akarná, hogy most azonnal menjek haza, de egy kicsit azért azt is, hogy maradjak itt vele örökre. Nem feleltem, csak pislogtam egyet bólintás helyett, és ahogy odahúzott magához, valamiért azt képzeltem, ha bekapnám a mellét, biztosan tejízt éreznék a nyelvemen.
Vissza a tetejére