Géczi János

Vers a testről; Vers, meg nem írt részletekkel, a névről; Vers a múltról, jövőtlenül

Vers a testről
 
Mint ki hosszasan a semmit nézi.
Tetemet nem lehet megidézni,
még ha látod is, torzul a szája.
Annak nem szabad visszabeszélni,
aki kilép belőled, kérni nem
lehet, ne menjen, maradjon veled.
Meg nem dumálható újra s újra
az egyszeregy szabálya, s működésben
tartható-e a se nélküled, se
veled. A fű a nyelvet benövi,
semmi sem donog a fülben, s a hold
az agg pókot a hálójában hagyja.
Szabad vagy, mint a kutya kolonca.
 
 
Vers, meg nem írt részletekkel, a névről
 
Magas és vékony lett, ahogyan
a függőleges vonal.
Összetéveszthető a napfény
nyomával a szivárványhártyán
vagy az emlékkel, amely
belekapaszkodott, s továbbra
is ott lebeg a teste fölött.
 
A név-e, amit ráöntöttek
és ráragadt, vagy amit a név
formája alatt lehet látni?
 
Úgy hordta vállán az árnyékot,
mint ifjan a kerubszárnyú fényt,
amelyet meg nem őrizhetett. 
 
A gyertyafény megmutatta,
öreg arcából görcsös fa kérge
lesz, vagy bőralma múmiája.
 
Mégis, amikor lekerültek
róla a ruhadarabok,
kibontakozott belőle egy
János, később pedig Jancsi.
 
 
Vers a múltról, jövőtlenül
 
A színek egybekomponáltak,
falképei egyetlen nyárnak?
A fölragasztott plakát hátaként
nem látszom? Savak marnak,
vagy a napról napra magát bennem
ismétlő népdalpiros történet?
 
Megváltozik a sziget, a vers,
a zászlórúd a főtéren,
s időnként látszik bennük az, ami
változtathatatlan. Néha arra
ébredek, a körhintán szereptelen
okádok, a testem a másik élet
főpróbájának a tetthelye,
s minden titkom megsemmisül.
 
Az egybekeveredett perspektívák
az őzet óriásnak mutatják,
s ami szurok, azt üvegnek.
 
Miféle lényként kellek az antik
isteneknek, hogy romjaimat
alkotásoknak lássák?
 
 

Vissza a tetejére