Túl
Már én sem látom magam a tükörben.
Ahogy nem látnak a férfiak a villamoson,
az eladók a szupermarketben, a kamaszok a téren,
az istenek a hegyen – oda minden: láthatatlan lettem.
Most kéne drogot csempészni, bombát hajigálni.
Csak egy homályos paca látszik belőlem.
És hol a szemem? Hol a vállam? Hol az ágyékom?
Tán csak a fülem maradt meg, a csodálatos,
mely rögtön hegyes lesz, ha megszólalnak
mögöttem: ó, az a néni, engedjétek! Régen
mindenhol a tenger szívdobbanását figyeltem.
Ma már csak a sértéseket hallom meg.
Mi ez a romlás bennem? Hát nem pakoltak ki rendesen?
A műtőben nem tisztogattak meg?
Lát bennem még valami szörnyűséget?,
kérdem az orvost, aki nézegeti a röntgenfelvételemet.
Lát még bennem ármányt, csomót, fekélyt, daganatot,
gyalázatot, harapásnyomot, megszegett ígéretet?
Valami újabb csomót vagy rémséget?
Nem látok semmi különlegeset, feleli.
És én boldogan fellélegzem. Már nem bízom benne,
hogy egy csodás őserdő, egy ígéret vagy maga a tenger
rejtőzik a kismedencében. Nagyon jó a semmi.
A lusta tátogás, a halott tér, a fekete üresség,
ami már senkit és semmit nem rejteget.
Vissza a tetejére