Ház a túlvégen
Az utolsó utáni ház.
A faluban úgy hívták, a túlvégen.
Mintha kertje lett volna a rét.
Évtizedek óta a nyári konyhában élt.
Evett, aludt, hallgatta a rádiót.
Énekelt is néha,
magának, s ha volt kivel.
Kétnaponta lavórban mosdott.
A vizet a közkútról hozta.
A fenti rész üresen állt,
hogy nem jöttek már a gyerekek, ritkán az unokák.
A kaput, az ajtót sokáig gondosan kulcsra zárta minden éjjel.
Bár sosem próbált meg senki betörni.
Így aludta meg azt a pár órát.
Az első szívrohama után elhagyta.
A szokást, hogy bezárjon.
Ne kelljen feltörni az ajtót, ha éjszaka meghal.
Nem kellett feltörni.
Olyan volt, mintha aludna,
amikor egy reggel rátalált a postás,
aki mindennap benézett hozzá.
Járt hozzá két hívő. Jehovák.
Egy asszony meg a lánya.
Református volt, de elbeszélgetett velük Istenről.
Az asszony és a lánya is szerettek nála lenni.
Kávét sosem kértek, csak egy pohár vizet.
Bele sem ittak.
Előbb a disznók maradtak el,
aztán a libák, majd a kakas, végül a tyúkok.
Kutya, macska sosem volt a portán.
Régen, a fogság utáni évtizedekben, tehenek is voltak.
Az volt az igazi.
A tehén az állatok királya.
Előbb a káposzta maradt el, majd a tök, a retek, a paprika,
végül a paradicsom.
Elébb a szőlő is, bár az még termett egy ideig leszedetlen.
A retekbe nehezen törődött bele.
Mindig az a gumós növény jutott róla eszébe,
melyet az orosz fogságban néha kaptak, leltek.
Ha leltek, s az őrök észrevették,
verést kaptak.
A verés ízét hamarabb elfelejtette, mint a növényét.
Azt még ötven évvel később is érezte néha hajnaltájt a nyelvén.
A nővérével üldögéltek a tornácon, amikor megjelentek.
Nem értették, mit beszélnek, kérdeznek.
Puskával hadonásztak.
Mikor három évvel később visszatértek,
az otthon maradottak alig ismertek rájuk.
Az anyja azonnal.
Apja csak később bírt kimenni a konyhába,
a lányához,
akit már nem remélt haza.
Ha a nővéréről kérdezték, csak megrázta a fejét.
Napokkal később tudott volna mesélni róla.
De akkor már nem kérdezték.
Évtizedig senki, semmit nem kérdezett.
Semmiről.
A nővére egy másik növényt lelt, nem a gumósat.
Kilátszott a szára a ruhaujjból.
A puskatus rossz helyen érte a fejét.
Az őrt kivételesen megbüntették.
Nem akart nagyot ütni,
valójában így akarta védeni féléves gyermeke anyját a többiektől.
Sosem tudták meg, mi lett vele.
Az őrrel és a nővére gyerekével.
Azt sem tudták, hogy az a gyerek miért született meg.
Sok gyerek nem született meg.
A csalánt nem tűrte a portáján.
Eleinte dühödten, majd megszokásból irtotta.
Annak is szájában érezte az ízét.
Évekig ez volt mindennapi kenyerük.
Jöjjön el a te országod.
Sokat imádkozott, hangosan.
A hit dolgairól keveset gondolkodott.
De azt egyszer megkérdezte a paptól,
hogy milyen lesz az ország,
ami eljön.
A lépcső szürke töredezettsége.
A füvek sárguló szárazsága.
Sár az egykori tyúkudvaron.
Szélfoszlányokban rejtőző visszhangok.
Emlékillatok.
A postás érezte, hogy baj van.
Máskor is volt csönd Julis néni portáján.
De nem ekkora.
Hallgatott, mint Ukrajna mezőin a holtak.
Feküdt a dikón, betakarózva,
mellette az énekeskönyv
kinyitva hevert.
Vissza a tetejére