A klasszika-filológiától a Panelprogramig (Beszélgetés Reke Balázzsal)
Beszélgetés Reke BalázzsalReke Balázs 1989-ben született Szolnokon. Csecsemőkora óta ismerem, mégis meglepett, amikor jó pár éve megajándékozott első regényével (Így jutunk a csillagokig, 2015), mert nem tudtam, hogy ír. Aztán elkezdtem olvasni a könyvét: barokkos körmondatok, antik hivatkozások tömkelege, a történet meg rózsaszín cukorhab. Ám ez nem biztos, ugyanis csak pár oldalt olvastam belőle. Nem érdekelt. Viszont érzékeltem, hogy a szerző ügyesen bánik a szavakkal, mondatokkal. Jól ír, de még bonyolultan, körülményesen. Két év múlva újabb kötetet (Megtalált szavak, 2017) kaptam tőle. Azt végigolvastam, de az nem szépirodalom. Közben Balázs mutatott nekem szabadverseket, novellái is megjelentek itt-ott, többek között az Esőben. Aztán két éve még egy regény (Túl közel). Ebben is akadtak apró, bosszantó hibák (a szerkesztői munka hiányosságát is jelezve), mégis, számomra Reke Balázs ezzel a könyvvel vált íróvá. Nem vagyok kritikus, a szerzőt viszont nagyon régen ismerem, megengedem hát magamnak, hogy az idei könyvhétre megjelent Panelprogramjára azt mondjam: remek könyv. A benne szereplő rövidprózákat – amelyek többnyire korunk hétköznapjait villantják fel – fegyelmezett, pontos mondatok és szerkezet, valamint alapos megfigyelések, vagyis lélektanilag hiteles szereplők és helyzetek jellemzik. Írójuk a jelentéktelennek vagy legalábbis átlagosnak tűnő mindennapos eseményeket, figurákat is érdekfeszítően képes ábrázolni – sokszor minimalista módon.
Reke Balázs Móricz Zsigmond-ösztöndíjas, Szegeden él. Ott beszélgettünk.
– Péntek délután van, munkából jöttél erre a beszélgetésre. Mit dolgozol?
– Jelenleg egy autóalkatrészeket forgalmazó cégnél vagyok állásban, vagyis kereskedelemmel foglalkozom. A vevők kéréseit teljesítjük, összekészítjük az árut, csomagoljuk, aztán jön érte a futárszolgálat…
– Megnyugtat, hogy van rendes polgári állásod, és nem az irodalomból vagy irodalomkörnyéki munkákból kell megélni?
– Olyan szempontból egyszerűbb, hogy nem vagyok kiszolgáltatva anyagilag az írásnak, ugyanis a polgári munkám fedezi a megélhetésünket. Azért írok, mert szeretek írni.
– Kedvenc regényhősöm, Updike Nyúl-könyveinek főszereplője is autókereskedésben dolgozott, őt viszont inkább a kosárlabda érdekelte, és nem az ókor kultúrája.
– Hát igen, először klasszika-filológiát végeztem a Szegedi Egyetemen, kiegészítve filmelmélettel, filmtörténettel, később pedig filmkultúra szakon is diplomát szereztem. Akartam még másfelé is menni, de végül befejeztem vagy legalábbis fölfüggesztettem a tanulmányaimat.
– Miért?
– Az életszerűség miatt, pénzt kellett keresni.
– Akkor most képzeljük el az egykori gimnazistát, aki éppen az egyetemi felvételi lapjait töltögeti. Mit gondolhatott, mi a munkája a klasszika-filológusnak?
– Valószínűleg nem tudta. Nagyon eltökéltnek és tájékozottnak kell lenni, hogy valaki középiskolásként tudja, mit fog kezdeni egy ilyen diplomával. Nagyon speciális ez a képzés, kábé két végkimenetele lehet: az egyik a tanári pálya, a másik pedig az, hogy az egyetemen kutatsz tovább. Én végzéskor nem éreztem, hogy a hátralévő életemben klasszika-filológiával akarok foglalkozni. Viszont amiért elkezdtem a szakot, szerintem azt megkaptam tőle.
– Miért kezdted el?
– Gimnazistaként kíváncsi voltam, honnan indult a kultúránk. Mindig vonzott az ókor történelme, filozófiája, irodalma. Érdekelt, s azt gondoltam, akkor megtanulom. S lesz, ami lesz.
– Nem akarok cinikus lenni, de tudod már, honnan indult?
– Nem biztos. Amikor azt hiszed valamiről, hogy az valami másnak a kezdete, akkor kapcsolatba kerülsz olyan szöveggel, ami annál is régebbi. És így tovább… A klasszika-filológia kilencven százalékban irodalomértelmezéssel foglalkozik, ám egy adott korszak feltárásához sok más tudományág is szükséges: régészet, epigráfia, numizmatika, paleográfia, ikonográfia, teológia, filozófia és még sorolhatnánk. Rengeteg tényből áll össze egy korszak kulturális képe, ráadásul az írásos kultúránk úgy épült, hogy amikor még nem volt nyomtatás, kézzel másolták a papirusztekercsek szövegeit, illetve a kódexeket. Valamikor azt gondoltam, hogy ami le van írva, az tényleg úgy lehet. Ahogy a tankönyvekben van. De ahogy telik az idő, ahogy öregszem, tapasztaltabb leszek, évről évre átértékelem ezeket a dolgokat, s valójában már csak a kétség növekszik bennem. Az egyetemen rögtön az elején elmondták a tanáraink, ha egy kéziratot nézünk, például Homérosz Iliászát, akkor annak a szövegváltozatnak, amit Devecseri vagy bárki más fordításában olvasunk, talán van köze az eredetihez, ám annyi kézen és változáson ment keresztül, hogy nem lehetünk biztosak szinte semmiben. Csak a változása bizonyos a szövegnek, illetve az, hogy amikor megjelenik az emberi tényező, minden bizonytalanná válik. Lásd a másolás folyamatát. Ráadásul az ókorban, régen a másolás nem azt jelentette, hogy papiruszról papiruszra, vagy később kódexről kódexre másoltak, mert nem volt annyi példány, hanem hogy a másoltató rabszolgái, írnokai közül az egyik, aki tudott olvasni esetleg idegen nyelven is, kiállt és elkezdte diktálni a többi írnoknak a szöveget. Egy iskolai tollbamondás alapján is el tudjuk képzelni, hány hibát ejthetnek, akik hallás után írják, amit írnak. Ugyanígy lehetett a régi szövegekkel, s hogy ezekről bármi biztost állíthatunk, abban egyre inkább kételkedtem. Ki tudja, melyik kézirat maradt fenn? Erről szól a filológia jó része: feltételeznek egy eredeti szöveget, ami valaha létezett, de már nem létezik, mert ugye a papirusz bomlási folyamata adott. Szerencsés környezeti körülmények között néha mégis megmarad egy-egy tekercs, ami megőrzi a szöveget. Az eredetit azonban általában nem szokták megtalálni, csak valamelyik sokadik generációs továbbhagyományozódott változatát. De akkor az hányadik változat? A görög eredetit többnyire rómaiak sokszorosították. Ki a másoló? Mikor, milyen indíttatásból tette a dolgát? Fontos lehet a másoltatónak a világnézete is, az aktuálpolitika, a nyelv, a vallás, bármi…
– A klasszika-filológiában saját korunk hétköznapjainak kérdéseire reméltél választ, vagy a régiek világára voltál kíváncsi, hogy ők hogyan látták egymást, a környezetüket, hogy milyen volt az élet, a gondolkodás?
– Az érdekelt, hogy az akkoriak mit gondoltak a világról. De most már az érdekel, ami manapság történik, s a manapság alatt nagyjából azt az időintervallumot értem, amióta én is élek. Nyilván mindenki az emlékeiből táplálkozik, és a múlt rengeteg dolgot rejt, mármint rengeteg emléket, s engem az érdekel, hogy miként lehet ezeket felszínre hozni. Megírni.
– Akkor ez félig-meddig pszichoterápia is?
– Nem is tudom. Egy része talán. Nosztalgikus múltnézegetés. Ha írok egy húsz évvel ezelőtt játszódó novellát, akkor az múltidézés is. Vannak dolgok, amik megtörténtek, lezártam őket magamban, de amiket mégsem, azokkal érdemes foglalkoznom.
– Ha már a múltidézgetésnél tartunk, mesélj kicsit arról, milyen volt Szolnokon gyereknek lenni, felnőni!
– Jó volt, szerettem. Szolnok egy alföldi középváros sajátos hangulattal. Persze van, akinek pont ez nem tetszik benne. Nekem viszont otthonos. Egyszerre ipari település, de annak sajátosságai, megjelenési formái furcsa egyveleget alkotnak a gyönyörű természeti környezettel. Például közvetlenül a város központja mellett torkollik a Zagyva a Tiszába. S ott van a Tiszaliget is. A várost meg körbeveszik a panelok és gyárkémények. Igaz, már azóta is sokat változott Szolnok, hogy elköltöztem onnan. Mert lassan annak is tizennyolc éve.
– Meddig laktál panelban?
– Az első négy évemben, aztán társasházi környezetbe költöztünk, de az is hasonló volt. A panelkorszak után, a rendszerváltoztatás tájékán felhúztak egy csomó társasházat, ám valójában olyanok voltak azok is, mint a panelok, csak szép, vörös tetőcserepet raktak rájuk. Később nagyszüleimnél éltem kertes házban, s az valóban változást hozott. Számomra ez Szolnok kettőssége. Szandaszőlősön, ez az a kertvárosi rész, ahol laktunk, egyik oldalon a gyönyörű Holt-Tisza, másikon új építésű, nagy kertes házak, a szép zöld terület közepén pedig a szocializmusból ott maradt panelok.
– A fejedben, az álmaidban pedig az ókori görög táj, a poliszok...
– Valahogy így. A képzeletem gyakran kiemelt a hétköznapokból.
– Szolnokhoz köt még valami? Család, barátok?
– Apukám a városban él. Vannak még barátaim jó páran, akik ott maradtak élni, dolgozni. Sokakkal már lassan harminc éve vagyunk haverok. Furcsa kimondani számszerűen. Van köztük orvos, zenész, vállalkozó. Sokfelé szóródtunk, ahogy az élet hozta. A koronavírus előttig jól mentek a dolgok, csináltunk filmklubot a Tisza moziban, ilyen-olyan előadásokat. Azóta döcögősebb. De hát mindig a támogatásoktól és persze a nézőszámtól függ, tudjuk-e folytatni.
– Egyébként milyen voltál gyereknek, kamasznak? Inkább magányos álmodozó, vagy bandáztál a heverokkal?
– Ilyen is, olyan is. Párhuzamosan futott a két program: volt egy magányos részem, akinek megvoltak a saját kis dolgai, máskor meg teljesen átlagos srácként mászkáltam a haverokkal. Sokat kosaraztunk, eljártunk inni, nagyokat röhögtünk, csajoztunk, több-kevesebb sikerrel. Klassz volt.
– Mióta írsz?
– Az első egyetemi vizsgaidőszakomat gyorsan letudtam, s lett egy bő hónapnyi szünetem. Akkor kezdtem írni.
– Az antik strófákat próbálgattad, vagy csak ömlött a papírra az érzés.
– Először kortárs témájú prózát írtam, két novellaszerűséget, amit senkinek nem mutattam, viszont utána rögtön nagyobb lélegzetű szövegekben kezdtem gondolkodni. Írtam vagy három regényt, amiket pályázatokra küldözgettem. Volt köztük félig fejlődés-, félig bűnügyi regény, kortárs környezetben, de olyan is, aminek nagyon sok szereplője, sok kis története volt. A főhős személye tartotta egyben a részeket. Nem is regénynek, inkább novellafüzérnek mondanám. Rengeteg-rengeteg szót leírtam, s én lepődtem meg a legjobban, hogy bírtam szuflával.
– Megvannak még azok a kézirataid?
– Valahová lementettem, de nem hiszem, hogy bármikor elővenném őket. Tudod, amikor megírja az ember, azt gondolja, na, milyen jó lett. Aztán félreteszi, s pár hónap vagy egy-két év után újra elolvassa, s megdöbben, hogy mégsem jó, és hagyja a csudába. Hagytam a csudába.
– A regények után következett a verskorszakod?
– Egyetemistaként a bölcsészekre, de talán másokra is, rátör a versírási vágy. Nekem ráadásul azért volt sajátos a helyzetem, mert az antik szövegek között kevés a próza, így inkább a vers nyomta rá a bélyegét a tanulmányaimra, a gondolkodásomra, és a ritmikus, kötött formák voltak azok, amiket próbálgattam. De ezek sem sikerültek. Írtam vagy kétszázat. Mutatni nem mutattam senkinek, félretettem azokat is. Illetve egyszer valamelyiket beküldtem egyetemi pályázatra. Több száz írás közül díjazták az első hármat, s én megerősítettnek láttam, hogy akkor tényleg nem jók a formaverseim. Akkoriban a beatirodalommal meg Bukowski verseivel ismerkedtem, és elemi erővel tört rám a szabadverselési kényszer. Nagyon inspirálónak tartottam az amerikai világot, megszólalásmódot, s egy ideig én is szabadversekkel bíbelődtem, s ezeket már megmutattam egy-két helyen, neked is, egyik-másik meg is jelent, de ezeket is félretettem, mert nem voltak igazán jók. Kitaláltam valami témát, aztán ültem felette, s egy idő után úgy éreztem, megvannak a képek, amiket akartam, s talán meg is tudom úgy írni, hogy olvashatók legyenek másoknak, viszont ahogy visszanéztem, láttam, hogy nem is vers, hiába tördeltem versként, hanem próza.
– Néha nehezen válnak szét.
– Ugyanakkor azt érzékelem, hogy a líra és az epika az én lelkemben nagyon is elkülönül. A lírához bennem olyan hívószavak kapcsolódnak, mint szépség, lelki nyugalom, kompozíció, nagy érzelmek, emlékek, az epika pedig inkább megfigyelési állapot. Meglátni valamit. Millió dolgot megnézünk mindennap, devalójában csak egy-kettőt látunk meg. A prózához elengedhetetlen, hogy lássuk is, amit nézünk.
– Valahol olvastam, hogy a líra olyan, mint amikor tükörbe néz az ember, az epika pedig, mint amikor kinéz az ablakon.
– Valahogy így. Ha lírával próbálkozok, magamba nézek, ha prózával, akkor körül a világba, és csak utána magamba. Van egy határ a külső és belső világ között. Persze mindkettőnek részei vagyunk, hiszen nem mindegy, melyik ablakon nézünk ki. Ha fotósokat küldenek ugyanarra az eseményre, akkor mindegyik mást vesz észre, más szemszögből, más pillanatban látja és láttatja ugyanazt a valóságot.
– Tehát a próza felé mozdultál, s hamarosan megjelent az első regényed.
– Előtte még pályázatra beküldtem egy másik kéziratomat, és az kiadási lehetőséget is nyert, ám végül sosem jelent meg, egy másik írásomat pedig beválogatták egy készülő antológiába, viszont időközben tönkrement a kiadó, s ez a projekt is törlődött. Aztán megint láttam egy felhívást regénykéziratokra, s oda is beküldtem egyet.
– Ez azért érdekes, mert pályakezdő írók általában papír vagy online folyóiratoknak küldözgetik a verseiket, novelláikat, így gyűjtögetik a megjelenéseket, hogy aztán egyszer majd hátha lesz belőlük kötet is. Te inkább pályázatokra küldtél írásokat. Miért? Vagy inkább úgy kérdezem, volt-e olyan író ismerősöd, baráti köröd az egyetemen, Szegeden, akikkel meg tudtad beszélni a szövegeidet, vagy hogy merre érdemes publikálni.
– Nem volt ilyen. Később is csak keveseknek mutattam az írásaimat. Egy-két embernek.
– Most is magányos farkas vagy?
– Már nem. Azóta sok minden megváltozott, de ehhez kellettek az első sikerek, csalódások, vagyis az útkeresést nem lehet megspórolni. És igazából egy szünet is kellett, az a három-négy év az első regény megjelenése után.
– Mondjál valamit erről a könyvről! Én elkezdtem olvasni, de nem jutottam a végére. Azt érzékeltem a szövegből, hogy van egy mitologikus műveltségű fiatal író, nagyon tud szép, de olykor bonyolult mondatokat írni, viszont a történet romantikus bestsellernek tűnt. Nem érdekelt. Aztán egyszer beszélgettünk róla, s azt mondtad, hogy paródiának szántad.
– Sokan beleesnek abba a csapdába, amibe én is, hogy amit akarunk, azt nem tükrözi a szöveg. Ha valaki ír egy horrort, de tesz bele némi humort, attól az még nem lesz horrorparódia, mert ha az olvasó vagy film esetében a néző nem érti, akkor csak zavarba jön, mit is olvasott, látott. Horrornak gyenge, vígjátéknak nem vígjáték. Meg az is volt még ezzel a regénnyel, ami szintén a pályakezdők jellemzője lehet, hogy szeretetteljes, megengedő viszonyt alakítottam ki vele. S ez nem biztos, hogy jó. A szöveg rovására ment.
– A második könyved eklektikusabb, dokumentarista kötet, tulajdonképpen ötvenhatos történet. De pontosíts!
– Igen, az egy egyveleg, vannak benne dokumentum-, illetve interjúrészek, tárcanovellára hajazók és versbetétek. Olyan kötetet akartam, ami szegedi emberekről szól, ám bemutat egy történelmi korszakot, illetve eseményeket, amiket már ezerfelé cincáltak ugyan, viszont találtunk olyan szeletet, azokkal, akikkel a pályázatot csináltuk, ami még nem volt rendesen megkutatva. Például hogy milyen volt akkor a munkások élete. Egy testvérpárral készítettem interjút, heten voltak testvérek, szegénység, rossz lakáskörülmények, nehéz munkássors a kommunizmus kellős közepén. Jobban ismerjük ötvenhatot az egyetemisták vagy az értelmiség szemszögéből, tudni véljük a politikai vonatkozások egy részét. Viszont kevésbé ismert, hogy mi történik, ha egy ember, akinek sok veszítenivalója van, és mégis kiáll egy ügyért, s utána elveszíti azt, amit elveszít… Erről szól a könyv, s úgy érzem, nagyjából sikerült is bemutatni ezeket a történéseket, élethelyzeteket.
– Ez lehetett az az időszak, amikor a történelmi érdeklődésed megérkezett a huszadik századba, s az újságírás, a dokumentarizmus, a publicisztika irányába is nyithattál volna. Vagy akár a politika felé.
– Akár. Bármi történhetett volna. De ez után azt csináltam, hogy nem csináltam semmit. Illetve sűrű lett az élet, másra terelődtek a hangsúlyok. Dolgoztam, megnősültem, házat építettünk, s valahogy elterelődött a figyelem az írásról. Az is benne volt a pakliban, hogy nem írok többet. Mert minek? Aztán hirtelen minden megváltozott. Az egészet, amit addig csináltam, gondolatban félredobtam, s azt mondtam, megnézem, mit tudok kezdeni a szépprózával. És akkor persze kezdjük onnan, ahonnan szokás, rövid történetekkel, novellákkal. Elkezdtem ezeket írni, s küldözgetni folyóiratoknak, portáloknak. Igazából nem számítottam semmire, de aztán érkeztek a visszajelzések, jöttek a közlések, beindult a dolog. Ez adta az újabb lendületet, hogy a polgári munkám mellett, akkor is, ha éppen fáradt vagyok, kinyitom a számítógépet. S ha nem sikerül a novella, akkor nem az van, hogy majd eldöntik a szerkesztők, hanem újraírom, ha kell, többször, egész addig, amíg elfogadhatónak nem tartom. Vagyis próbálok kialakítani a saját szövegeimmel egyfajta objektíven hűvös viszonyt. Nem esem a korábbi hibámba, hogy ha kész a szöveg, akkor örülök, nagy a szerelem stb., hanem megkeresem a bizonytalan pontjait, s ezeket próbálom megoldani. Ha megírok valamit, s egy hét múlva visszatérek hozzá, és nem tetszik, az azért nem tetszik, mert nem jó. A hibát sokszor írás közben is érzékelem, s tudom, oda később vissza kell még térnem, javítani kell. Néha azért nem javítom rögtön, az íráskor, mert megtörne a lendület.
– Általában egy nekiülésből írsz egy novellát?
– Vagy inkább csak egy gondolatmenetet. Mert vannak hosszabb írásaim, illetve elbeszéléseim, mint pl. a Panelprogram címadó elbeszélése, azt kb. két hétig írtam, s nem tudom, befejeztem-e. Volt egy pontja, ahol megálltam.
– Jó az a szöveg. Ugye nem tévedek, amikor szolnoki helyszíneket vélek benne felismerni?
– Szolnok inspirálta.
– A Széchenyi-gimnáziumba jártál. A lakótelep, a kanálisszag, a garázsboltok… A nyerőgépes cukrászda is mintha meglenne az emlékeimben.
– Ezek mind létező helyszínek. Morzsolgatja az ember az emlékeit, aztán összerak egy történetet a fejében.
– Egyébként azt látom, hogy legtöbbször nyitott végű novellákat írsz.
– A szöveg végének nyitottsága nálam nem is opció. Mindig nyitottan hagyom.
– Ez filmhatás?
– Igen. Valószínűleg a modern és posztmodern filmek szinte kötelező nyitott vége miatt van ez, mert nekem az a kedvenc filmes korszakom.
– Mondtad, sokat olvastál, főleg amerikaiakat, ugyanakkor filmszakosként is nyilván rengeteg filmet láttál, s arra gondoltam, más tekintetben sem véletlen a szövegeidben a filmszerűség.
– A történetszövésemben is tetten érhető, azt hiszem. Például a Túl közel című regényemet eleve úgy terveztem, hogy flashbackkel kezdődik, s azt a részt a könyvnek úgy a háromnegyedénél megismétlem. Ez bevett filmes eszköz. Amit most írok, abban a regényemben is alkalmazom annak ellenére, hogy valamilyen podcastban egy könyvkiadói szerkesztő arról beszélt, milyen kéziratokat fogadnak, s külön részt szentelt annak, hogy márpedig irodalomban senki ne használja a flashbacket, mert az csak filmben működik. Azt is mondta, hogy a flashbacknél csak az a nagyobb hiba, ha megismétlik a könyv bizonyos pontján. Én viszont nem hibának, inkább feszültségkeltő eszköznek tekintem meg olyasfajta megalapozásnak, hogy a néző, illetve az olvasó eleve bizonytalan helyzetből induljon. A Túl közel című regényemben többek között identitáscseréről is szó esik, ezért is tudtam belerakni egy ilyen játékot. Nem gondolom, hogy hibáztam, még akkor sem, ha némelyek ezt a megoldást az irodalomtól idegennek tartják. Végül az a lényeg, hogy az olvasók és kritikusok szűrőjén átmenjen.
– Valaki mondta, a művészet ott kezdődik, amikor az ember egy lépést elvét a táncban. Vagyis a megszokottól olykor el lehet s el is kell mozdulni.
– Bukowski írja, talán épp a Nők című könyvében, hogy amikor a szövegeivel végigturnézza Amerikát, felmegy a színpadra, megiszik pár üveg sört, és közben felolvas, akkor az emberek kíváncsiak erre, fizetnek érte, s hogy ő ezt alapból ironikusnak tartja. Aztán felhozza példának, hogy valamelyik híres amerikai színésznek is volt egy monodrámája, kiment a színpadra, megevett egy almát, meghajolt, és kijött. Tehát amit a művészet kereteibe bele tudunk szuszakolni, még ha felháborodást kelt is olykor, az akkor is működik.
– Melyik volt az a fontos megjelenésed, amikor azt gondoltad: na végre.
– Irodalmi Jelen, Eső, Bárka, aztán idén Az év novelláiba is beválogattak. Ezek mind fontos kis sikerek számomra. Pipálgatok egy képzeletbeli listát, hogy hol szeretnék publikálni. Jó lenne megjelenni az Alföldben, a Kortársban… És így tovább. Az Élet és Irodalomnak még nem küldtem. Az is kérdés még számomra, mikor, hol és hogyan fogadnak kéziratot. Előfordult, hogy azt jelezte vissza az egyik szerkesztő, hogy ők csak felkért szerzők kézirataival foglalkoznak. De lépésről lépésre tanulom a publikálást is.
– Hatalmas feszültségek vibrálnak az irodalmi közéletben is. Nem akarlak belevinni ebbe az utcába, de van olyan, ha az egyik folyóiratban publikálsz, akkor a másik már nem szívesen fogad tőled írást. Ha fogad egyáltalán.
– Bizonyára, de szerintem nem vagyok olyan fontos és neves figura, hogy számontartsák a publikációimat. Próbálok minél több helyre küldeni, mert fontos lett számomra a megjelenés. A jelenlét.
– Miért?
– Jó érzés látni, ahogy egy szövegem végleges formát ölt, legyen az nyomtatott vagy online közlés. Dolgozom vele, farigcsálom, alakítom, aztán egyszer csak ott van. Átmegy egy szerkesztői szűrőn, megérkezik a lehetséges olvasók elé. Ez egy örök tanulási folyamat számomra. És ami a legfontosabb: a fiam születésekor megfogadtam, hogy még keményebben fogok dolgozni az íráson, legyen mindig büszke, ha rám gondol. A publikálás, az írás jelenlét, de a jövőnek is szól, az énünk apró nyomai, amit magunk után hagyunk.
– Az első regényedet paródiának szántad, de a második is olyan, mintha westernparódia lenne.
– Az is, hisz vannak benne a westernnek oly mértékben eltúlzott jegyei, amit az olvasó érzékel. Nyilván különválik a tisztelgés és a paródia.
– De a naiv olvasó vagy néző a valószerűtlen indiánkönyveket vagy westernfilmeket is valóságként fogyasztja.
– Ha belegondolunk, az olasz westernek is mind hordozták az irreálist: az eltúlzott erőszak, a fegyverhasználat, a mitologizált hősök tekintetében. Mindig az ment, ki a gyorsabb, ki hányat lő a pisztolyával, de egy idő után ezek nem számítottak. Függetlenül attól, hogy a műfajnak vannak alapkövetelményei, a mai kortárs westernben előfordul, hogy kettőt sem lőnek, de olyan mozira is szoktak westernként hivatkozni, ami mondjuk 1913-ban játszódik adott környezetben, ám a témája teljesen más, viszont teljesít bizonyos kritériumokat. Egyébként a műfaji kérdések a klasszikus hollywoodi korszak vége óta kevésbé fontosak, legfeljebb annyira, hogy oda lehessen írni a filmhez: horror, dráma, akcióvígjáték vagy családi. A legtöbb film kevert műfajú, de újabban így van ez irodalmi művek esetében is.
– A Túl közel című regényed a dualizmus korában játszódik: Mennyire mentél utána a történelmi tényeknek, illetve fontos volt-e a történelmi hitelesség.
– Csak olyan szinten, hogy nagyjából stimmeljenek a korszak dátumai, mert nem klasszikus történelmi regényről beszélünk, hanem egy bűnügyi szálakkal rendelkező, de történelmi környezetben játszódó munkáról. Egy magyar westernről. Az eredeti westernben sincs sok történelem. A western az amerikaiak eredetmítosza.
– A novelláid viszont jellemzően a jelenben, a közelmúltban játszódnak.
– Az elmúlt húsz-harminc évben, az én életidőmben. A legtöbb munkás, falusi vagy kisvárosi környezetben. Talán két-három olyan novellát írtam, ami nem az életidőmben játszódik. Az egyik a jövőben, és az azért érdekes, mert nagy sikere volt a pályázaton, ahová írtam. Be is válogatták még 2022-ben az év magyar science fiction és fantasy antológiájába. Illetve van még egy, ami egy elvadult kisfiúról szól, azt úgy képzeltem, hogy a 40-es, 50-es években történik, nem is feltétlenül Magyarországon. Azzal két célom volt, hogy nyitott legyen a vége, a másik meg, hogy ne áruljam el, hogy az a Maugli-szerű kisfiú miért van ott, hogyan került oda. Az a furcsa, ha az ember ilyen történettel foglalkozik, fejben akkor éli meg a legnagyobb szabadságot.
– Rentz Mátyástól hallottam, hogy az író vagy kitalálja, vagy kitálalja történeteit, és volt egy megszorítása is, hogy nincs olyan fantáziadús, hogy kitalálja. Nálad hogy működik ez? A fikció és a megéltség milyen arányban, milyen viszonyban keveredik a műveidben?
– Nagyrészt kitalálom a történeteimet, de másoktól hallott vagy velem történt dolgokat is beépítek a novelláimba. Vagyis használom mindazt, amit figyelemként emlegettem. És Rentz mellé állítom Fellinit, mert ő meg egyszer azt nyilatkozta, ha filmet kéne írnia a lazacfilézésről, az is róla szólna. Bármit csináljon az ember, akár bérmunkát, abban is benne van a személyisége. A kamera mögött, a klaviatúra fölött is az a kérdés, mit akarunk vagy mit látunk meg a világból.
– Min dolgozol?
– Novellákon folyamatosan, de most egy regényen is, ami talán jövőre vagy az azt követő évben jelenik majd meg. Alkotói ösztöndíjat kaptam rá az NKA-tól.
– Miről szól?
– Egy huszonéves fiatal a főszereplője a kétezres évek elején játszódó történetnek, egy fiú, aki nem igazán akar semmit. A korosztályomról szól, amelyik nem akart semmit. Legalábbis sokan voltak, akik nem akartak. Vagy nem akartunk. Teljesen másként gondolkodtunk a minket körülvevő világról, mint egy mai húszéves, aki talán összetettebb képet tudna fölvázolni arról, hogy mit akar az életben. Még akkor is, ha influenszer vagy sikeres vállalkozó szeretne lenni. A miénket inkább kereső generációnak mondanám, be-benyitottunk ajtókon, és sokszor semmit nem találtunk. Minket általában nem érdekelt a környezetvédelem, a klímaválság, a politika és semmilyen társadalmi kérdés, csak az, hogy a téren szabad legyen a kosárpalánk, utána meg el lehessen menni a szomszéd kocsmába, az autóba be lehessen rakni a mélynyomót, dübörögjön a technó, és az autó alá ledszalagot lehessen húzni, hogy menőbb legyen. Mindez húsz éve volt, véget ért, és szép lassan eljött az ideje, hogy retróvá váljon, amiről már lehet beszélni kritikailag is. Nem véletlen, hogy az elmúlt egy-két évben sok olyan filmet gyártottak, ami az ezredfordulós fiatalok életérzését mutatja be. Ezekből is látszik, hogy mennyit változott az érték- és emberkép.
Mi, a rendszerváltás környékén születettek kezdtünk természetesnek venni dolgokat, hogy van otthon számítógép, internet, mobiltelefonok, amiket gyakran kell cserélni. Az is természetes, hogy buli van mindig, hogy legyen autó. Régebben azért ez nem így volt. A miénk kallódó nemzedék, kissé késleltetve nőttünk fel, s kezdtük csinálni mindazt, amit korábban a szüleink is, vagyis beilleszkedni a normál életbe. Csak hát a fiatalságuk egy nagy vargabetű.
A könyv címe Budapest, after lesz.
– Éltél Budapesten?
– Nem, de a főszereplő sem Budapesten él. Az after az ilyen bulis, technós szubkultúrának a sajátossága, annyit jelent, ha vége a bulinak, menni kell tovább, keresni kell egy másikat. Ez az afterparti. Erről szól a könyv: egy generáció olyan életet él, hogy hiába kapcsolják fel a villanyt, nem ér véget a buli. Nagyon sok történet, epizód van a fejemben, amolyan mininovellák, s ezek állnak majd össze egésszé, fűződnek történetek láncolatává. A főszereplő köti őket össze. Az a munkamódszerem, hogy van egy nagy filces táblám, arra szoktam rajzolgatni. Húzok egy idővonalat, azt variálom. A regény 2002-ben kezdődik s 2011-ben ér véget.
– Ha nő lennél, nem szabadna megkérdeznem, mikor van időd írni a munkád, a család, gyerek mellett.
– Legtöbbször késő este, éjszaka. Amikor hazaérek a munkából, akkor a család van, a kisbabával foglalkozunk. Most még jó az idő, kint vagyunk a kertben, aztán jön a vacsoráztatás, fürdetés, fektetés, s utána következik az az időszak, már többnyire tíz után, amikor bekapcsolom a laptopot. Ha felvillan a képernyő, az már ad valami kényszert, hogy nekiüljek írni. Legfeljebb teszek még pár kört az asztal körül. Ha van ötlet, s úgy érzem, menni kell a témával, néha belefutok az éjszakába, hajnali egy-két óráig is írok. Ha csak maszatolok, lehet, hogy tizenegykor bezárom a gépet. Hatkor szól az ébresztő, várnak az autóalkatrészek.
– Az egyetemi végzettségeddel kerestél valaha pénzt?
– Dolgoztam rádiókban külsősként, csináltam filmes interjúkat, volt külön filmes rovatom, filmklubokat is tartottam Szegeden, Szolnokon… De nem mondhatnám, hogy túlságosan kihasználtam a végzettségeimet.
– Egyébként mi a kedvenc filmed, filmes témád?
– Kedvencet nehéz mondani, de a hatvanas-hetvenes évek új hollywoodi filmjei. Apokalipszis, most, de a Keresztapa-trilógia is ide sorolható. Bonnie és Clyde, néhány western, aztán az indián származású Sam Peckinpah-tól a Billy, a kölyök, de szeretem Scorsese filmjeit, a Taxisofőrt, illetve a boksz miatt a Dühöngő bikát.
– Ki a kedvenc íród? Vagy íróid.
– McCarthy. Az ő regényeiben érzem legjobban a lelki rokonságot. Erősen leíró a stílusa, semmit nem hagy a képzeletre. Számomra a Véres délkörök a legfontosabb könyve. Egyébként ez is egy western. McCarthynak szebb a prózája, mint mások lírája. Gazdag képek, meglepő hasonlatok…
– Magyarul vagy angolul olvasod?
– Hozzá nem elég erős az angolom. Mondjuk a szövegszinten egyszerűbb szerzőket, pl. Bukowskit, angolul is szoktam.
– A szépírás és a filmek iránti vonzódás találkozhat a forgatókönyvírásban?
– Filmes szakemberként több tanulmányon is gondolkodom, de a tanulmány más, mint a novella vagy a regény. Ahhoz rengeteg szakirodalmat kell olvasni, kiértékelni, s amikor szakirodalmat ír valaki, abba bejátszanak más tudományágak, meríteni kell a pszichológiából, filozófiából, társadalomismeretből, vagyis a jó tanulmány nagyon időigényes. De talán egyszer még szakirodalom írására is lesz alkalmam. Magamban úgy határoztam el, ha a mindenféle körülményeim lehetővé teszik, hogy öt éven belül jelentkezzek doktori iskolába, akkor megteszem, de ha nem, akkor már valószínűleg soha. A filmes kötődés másik része a gyakorlati filmírás lehetne. Tizenhét évesen az volt az álmom, hogy egyszer Oscar-díjat kapjak a legjobb forgatókönyvért. Pedig akkor még egy sor szépirodalmat sem írtam. Az ember persze előbb-utóbb elengedi a diákkori álmokat, ám ha adódna lehetőség, foglalkoznék forgatókönyvírással. Van is novellám, amiből már forgatókönyvet írtam. Egy 20-30 perces rövidfilmnyit.
– És ez a számítógépedben pihenve várja, hogy feladd a postán, hogy keress neki rendezőt?
– Itt is a pályázatokat szoktam nézegetni, de rendszerint későn veszem észre őket, és lemaradok róluk. Máskor meg úgy is vagyok vele, hogy ezt még ne küldjük el, alakítsunk, pontosítsunk rajta, aztán a végén tényleg nem küldöm el. Meg aztán egy ismeretlen vidéki figurának forgatókönyvvel jelentkezni talán nem is olyan egyszerű történet. De hasonlóan lehet az irodalomban is.
– Mit jelent neked a kudarc és a siker, mondjuk tíz-húsz éves távlatban?
– Egyértelmű kudarc lenne, vagy inkább feladás, ha azokat a történeteket, amik a fejemben vannak, nem írnám meg, nem fejezném be. Ez megtörténhet akkor is, ha teljesen másfelé terelődne az életem, de most nem úgy látom, hogy ez következne be. A sikerre tízéves tervem van: egy novelláskötetnek és két jó regénynek kellene beleférnie.
– Gondolom, már a regények témája is megvan.
– Dédelgetett álmon egy ókorban játszódó regény bűnügyi szálakkal. Nagyobb lélegzetű lenne, hiszen más korban, környezetben élünk, sok mindent meg kellene magyarázni, s ez igényli az oldalszámot. Olyan regény lenne, amin az olvasó nemcsak átfut, hanem megmerítkezik benne.
– Hirtelen a Fogság jut az eszembe…
– Spiró György kiváló könyve iskolapéldája annak, hogy ha valaki sok időt fordít rá, és nagyon tudja, miről ír, az működni fog. A Fogságban semmit meg nem kérdőjeleztem, hogy az ne történhetett volna úgy. Sok könyv és film elbukik azon, hogy az ember húzza a száját, mert az tele van hitelesítési problémákkal, esetleg a szereplők nem úgy szólalnak meg, ahogy kellene. Klasszikus hiba, ha egy történelmi regényben kortás módon beszéltetik a figurákat. Az ókori regényem váza kész van a fejemben, csak hát még hatalmas háttérkutatás kell hozzá. Vagyis idő. Mert hiába vagyok, úgymond, végzett klasszika-filológus, sok mindennek utána kell néznem. A másik regényem az őskorban játszódó történet lesz, ami azért nehéz, mert gyakorlatilag semmit nem tudunk a nyelvről, amit akkor használtak.
– Akkor nagyon szabad lehetsz benne. Vagy nem használsz nyelvet.
– Igen, ez a gondolatom nekem is. Egy nagyregény – beszéd, párbeszéd nélkül.
Vissza a tetejére