Szegő János

Tiszta rejtély – a Lator-vers mint feladvány

Lator László: Szárszó, november
 
Ha Lator-verset olvasok, akkor azt magamban Lator László hangján hallom. Ehhez a vershanghoz pedig, mint egy árnyék, mindig hozzátartozik a rejtély evidenciája, hogy az adott költeményben van valami feladvány.
Sokáig csak részben tudtam megmagyarázni, ennek mi lehet az oka. A szövegek felszínétől indultam el, és a Lator-versek jellegzetes soráthajlásaival, központozást alapvetően nélkülöző, decentralizált mivoltával hoztam összefüggésbe. És noha versvilágában a földszerű, az iszapos, a sár mind nagyon fontos motívum, a végeredmény nem holmi konfúzus, átláthatatlan, zavaros sötétség lesz, épp ellenkezőleg: a Lator-vers tiszta rejtély. Sokkal inkább tükörszoba, semmint sötétkamra. Hadd idézzem kedvenc Lator-versem, az egyik valaha írt legszebb és legerősebb szerelmes vers első négy sorát: „A klinikán még egyszer látni kellett / amit de másképp néhány napja volt csak / hogy emelkedik süllyed pőre melled / gép segítette hogy légszomjad oltsad” (A klinikán még egyszer). Az első sor legvégéről átlógó kötőszó (amit) váratlan aritmiája, az azt követő magyarázással-pontosítással (de másképp), rögtön kibillenti, másik röppályára teszi az olvasást. A Lator-versek egyaránt hatnak az olvasó szemére és fülére, agyára és szívére, sőt ha az oly fontos lélegzetritmust sem feledjük, akkor akár a tüdejére is. A haldokló és már eltávozott társhoz írott búcsúvers a test és a lélek elemi összefüggéseit radikális őszinteséggel írja le, hogy eljussunk az utolsó sorig: „a részletekben teljes gyönyöréhez”. Ez a sor ennek a titokzatos nagy életműnek az egyik kulcsmondata is: a részlet és a teljes közötti paradoxon esztétikai felszámolása, meghaladása. A határtalan grammatika révén Lator László versmondatai hatalmas tereket és jelentéstartományokat fognak át, de még mindig a rejtély kapujában toporgok.
Miért érzem a Lator-verseket eredendően enigmáknak?
A Szárszó, november többszöri elolvasása után lett egy másik teóriám. Ha a fentebb leírt szintaktikai megközelítést felszíninek neveztem, akkor ennek a magyarázata a mélyben van, méghozzá saját kamaszkorom – részben – tudattalan mélyvilágában. Lator Lászlót ugyanis nem mint költőt, hanem mint irodalmárt ismertem meg, aki a klasszikus Lyukasóra műsor egyik alapító és állandó tagjaként az egykori-akkori köztévén havi rendszerességgel adott fel kitalálandó rejtélyeket. Az akkor hetvenedik életévéhez közeledő Lator László cseppet sem tűnt idős embernek, épp ellenkezőleg. Miközben tisztában voltam reális életkorával – ekkor nem volt világháló, így valamelyik lexikonban kereshettem rá életrajzára –, elevensége, fittsége erre a tényre folyamatosan rácáfolt. (Életem egyik nagy beteljesülése és szerencséje, hogy néhány évvel ezelőtt Lator László egyik utolsó Lyukasóra-fellépésén magam is mellette ülhettem a pódiumon, és közvetlen közelről láthattam, hogy az akkor már kilencven-egynehány éves ember mennyivel fiatalabb a koránál.) Az akkori televíziós adásokra eleve máshogyan emlékezem, sokkal élesebb és tisztább emlékképeim vannak, és ezek egyike a mindig zakósan elegáns Lator, ahogy arcán finom mosollyal, papír nélkül elmondja az adott feladványt, fejét kicsit megemeli és oldalra dönti, a belső memóriából tisztán mondja a szöveget, igyekszik a mondásával a kelleténél jobban nem interpretálni a textust, de azért érezteti az adott szókép esztétikai dimenzióját, egy-egy váratlan rím meglepetésszerű szépségét. Ez valahogy olyan mélyen megmaradt bennem, hogy amikor később megismerhettem költői életművét is, akkor a saját verseit magamban a saját hangján hallottam, és ugyan pontosan tudhattam, hogy itt épp nem az a kérdés, ki a szerző, mégis megszólalt Lator jellegzetes hangja mellett a pavlovi csengő is, és én mindenhol rejtélyt kerestem.
Ezzel a hosszabb átszállással érkezem meg Lator László Szárszó-verséhez.
Helyben vagyunk: Lator verse a Somogy folyóiratban jelent meg 1980 februárjában, a lapszám „Mert énvelem a hűség van jelen” címet viselő József Attila-összeállításában, de ha nem ismernénk ezt a keletkezési körülményt, akkor is evidens, hogy ez egy József Attila-vers. Ha magyar költő 1937 decembere után Balatonszárszóról ír, akkor abban mindenképpen benne van József Attila: a sorsmintája vagy a balesete, a tragikus alakja, a hiánya. Az utolsó hatalmas versek örökké kísértő metaforái, például Lovasi András Zár az égbolt című dalának szövegében: „Maradunk élve, valamit mondunk, / Mi okunk van rá, aki megáll / Homokos, vizes síkon, az tudja: / Tovább kell menni, szétnézni kár.” (Kiemelések – Sz. J.) Vagy a József Attila halálát beteljesítő tehervonat menetrendszerű felbukkanása, például Rónay György Szárszói napló című versének zárlatában: „Vonat megy füstje lomha / fekete zászló / utána percekig csupa csípős / kőszénszag Szárszó / este hat óra hét / túl a hegyek feketék”. Ezt a két irányt szemléltetően szintetizálja Bereményi Géza József Attila című versében: „A sínen egy vonat jön, / én állok ablakaiban, / és én fekszem az útjába, / egy ember, ki többfele van, / ki mindenhol tanítható már / óvodától egyetemig.” Bereményi itt egyszerre idézi meg az Eszmélet csodálatos szakaszát az ablakok említésével, József Attila tragikus halálát és a „nem középiskolás fokon” utalásával az időközben nagybetűssé váló Költő hatástörténetét is. Ám Lator László más utat választ.
Váltókkal jut el a végzetes vágány közvetlen közelébe.
A legelső sor megismételt főnévi igeneve („Hallani folyton hallani”) időtlen lebegést sejtet, egyúttal a hallást teszi meg alapérzékelésnek – szemben a látással. A párjukat nem túl szigorúan követő keresztrímek, a nyolcsoros strófák spiráljai hálós szerkezetet eredményeznek. A rímeket azért is fontos az elején hangsúlyozni, mert érzésem szerint ezek révén lesz ez a trópusaiban hamisítatlan Lator-vers József Attila költői szellemének az intenzív megidézése. Mintha akusztikailag mutálná magát a költemény. Ennek egyik eszköze a rímelés. Akad itt ragrím, asszonánc és tisztább összecsengés is. A legemblematikusabb rímszekvenciák az első és a harmadik szakaszban találhatók, jellemzően az ö és az ő hangok összekapcsolódásával: nyöszörögnek – ködnek, odvak – taknyosodnak, érthetőbb – bádogtetők, rögnek – mennydörögnek. Tudatom és versemlékezetem nehezen feltérképezhető mélyén ezek a hangalakok József Attila versvilágát idézik meg, konkrétan a Talán eltünök hirtelen zárlatát: „Ifjuságom, e zöld vadont / szabadnak hittem és öröknek / és most könnyezve hallgatom, /a száraz ágak hogy zörögnek.” (Kiemelések – Sz. J.)
Mintha ennek a zörgésnek lenne a visszhangja Lator titokzatos verse.
Ám nemcsak az oly hirtelen eltűnő hang tér itt vissza, hanem a József Attila szóban forgó műveire oly jellemző költői észjárás is: a dialektikus gondolati szerkezetekrevaló hajlam, a líra logikája. Épp a vers felénél, a második szakasz végén jön ez a tételszerű két sor: „az ember addig él amíg / magára vall nem maga ellen.” Ez a reflexió megint csak kísértetiesen emlékeztethet minket József Attila megfogalmazásaira. Egyszerre a közlés paradoxonja és a felszínen a kifejtés tiszta szerkezete. Majd ennek variálásával folytatódik a vers: „az ember addig él amíg / tartaléka marad a hitre”.
Az utolsó szakaszban az „alakot vált a bűn az érdem” sor működik hasonlóan, azzal a fontos különbséggel, hogy érzésem szerint az írás elején említett hiányzó központozás itt több egymás mellett érvényes olvasatot enged meg. Hiszen ezt lehetne így is tagolni: „alakot vált a bűn, az érdem”, azaz alakot vált a bűn és az érdem is. De ha ezt látnánk leírva: „alakot vált: a bűn az érdem”, akkor ezt akár úgy is olvashatnánk, hogy alakot vált a bűn, és érdem lesz. Ebben az esetben az olvasó fordítóvá is válik.
Pár bekezdéssel feljebb hamisítatlan Lator-versnek neveztem ezt a költeményt. Írhattam volna emblematikusat is. Szemléltetésképp néhány olyan elem – egy nagy líra vízjelei –, amelyek jellegzetes Lator-motívumok: „keserű füst”, „testek nyirokban taknyosodnak”, „madárkarom”, „sajog meszes hajszálerekben”, „valószínűtlen madarak”, „koszlott vászonháttérre dobva”, „távolodó távolok”, „konok bogárnesz tapogat” – és végül az utolsó sor: „a híg terek talajvizében”. Egy másik elemzés feltárhatná azt a kétirányú összefüggés-rendszert, amely a költő és a műfordító Lator László szövegei között található. Ad notam: Trans-Lator. Hiszen a hajszálereken keresztül találkozott a többek között Ahmatovát vagy Paul Celant intenzíven fordító Lator és a saját líráját némiképp háttérben, de mindig konok következetességgel alkotó Lator szövegvilága.
Mi, Lator-olvasók pedig újabb és újabb rejtélyek nyomába eredhetünk.
 

Vissza a tetejére