Duino, szeptember
Ha próbálnék kiáltani,
jobban tetszene az ördögnek.
A vers titkáról hajnali
álmok szólnak. Ott is röhögnek
a rémes éjszaka után.
Szellemképe minden dolognak,
ne csodálkozz egy-egy csodán!
Mert enélkül is visszafognak
itt-ott nyomok, világkarom
akadhat meg a végtelenben.
Mi van, hogyha nem akarom,
és a teremtést újrakezdem?
Ami a vers mélyén lapít,
az ősvilágból érkezett meg,
nem értem a vonalait,
de minden élő tőle retteg.
Az ember addig él, amíg
egy vers legalább fejében van,
magából bármit elveszít,
annál inkább öröklét-józan.
Mind kopárabb, mind érthetőbb
lesz a cikornyás érthetetlen.
Az ablakra álomvetőt
már múlt héten fölszereltem.
A múlt felől nem madarak,
inkább gamma-sugarak szállnak.
Nem ismert ősvilág-alak
mutatja önmagát világnak.
Az irodalom tartogat
valami fény előtti látványt,
hogy lásd, olvasnod kell sokat.
Aztán a Napot is elzárják.
Vissza a tetejére