Nyárutó
Az új korszak ott nyílik, hogy elfáradtunk.
Elfáradtunk úgy és annyira, hogy nem is
tudnánk már üres gyomorral futni vagy
elaludni. Úgy és annyira, hogy nincs emlékünk
az elodázás módjáról, úgy és annyira, hogy
saját nevünk elé új nevet veszünk. Kezet rázunk,
örvendek, mondjuk. A mi nevünk mától: Étvágy.
Az új korszak ott nyílik, hogy kiegyenesedünk.
Kiegyenesedünk, és sorba állnak a kusza szerkezetek.
Rájövünk, a legfontosabb mindig is nevetni lett volna.
Pihenni és nevetni. Nevetve figyelni. Hallgatni, és két
tenyerünkbe úgy fogni a húst, mint a márványt.
Elhinni, hogy összetörni azt csak nekünk fájna
– mert a fontos mindig az volt, amiről elhitették,
semmi. Amivel a rajtgépig űztek minket – ha nem
vigyázol, ennyi maradsz, ha nem vigyázol,
megváltozol, ha nem vigyázol, álmodban
megölnek álmaid. Ázz inkább el, fázz inkább át.
Messze menj, amíg már alig látod magad, addig
fuss, amíg érzékeid tompulnak, odáig, ahol
a nyárutóban fáradó lábad helyetted mondja:
nem bírom tovább, ahol már nem emlékszel arra,
hogy ami nem pasztell derengésekből lép elő,
csak a hatalom.
Csak a hatalom, csak a hergelés. Csak az ismerős
gödrökben elbotlás, csak a kitaposott cipőkbe
bújás. Egy paplan, amit hosszú távollét után
szokatlannak ítélünk. Hazaérünk, villanyt
oltunk, körbenézünk, megszagoljuk, nem értjük,
hogyan?
Hogyan volt fontosabb a meleg
az igazságnál?
És ablakunkból elvesszük
a táblát (KIADÓ), megfordulunk,
sírva talán, rettegve, de eltökélten:
az elmenők lomjait az utcára dobáljuk.
Magunknak azt súgjuk: isten hozott, Étvágy.
Végre magunkra zárulhat saját világunk.
Vissza a tetejére