Azt hiszem
Részlet A csokimikulásos lány című regényből
Azt hiszem, ideje volna meghalni. Másoknak persze nem kell, mert mások mindig élnek, akkor is, ha az egyik pillanatban a másoknak tekintettek már meghaltak.
Mindig maradnak mások.
Az az igyekezet, hogy a hasznosságunkra vagy az érzelmi űrre hivatkozva, amit a hozzátartozóinkban okozunk, nem halunk meg, és mindenáron ragaszkodunk ahhoz, hogy élet… Holott csak magunk miatt tesszük, pedig már annyi mindenre nem vagyunk képesek.
Feljön egy gyönyörű nő vagy férfi, ha épp, és nem érzünk semmit, csak azt, hogy menjen el, mert ezt a kudarcot, hogy nem kell, nem akarjuk újra átélni.
Vége.
Be kell látni, hogy vége.
Hogy milyen volt, volt-e olyan, ami nem úgy volt, amilyennek lennie kellett volna, most már nincs értelme feszegetni.
Nem, semmi nem olyan.
Nem lett csak egy gyerekem, nem lett csak három gyerekem, nem lett egy gyerekem sem. Elhagyott az, akit szerettem. Néztem utána az utcán. Emlékszem, nem akartam elhinni, hogy elmegy. Tényleg nem fordul vissza?
Nem.
Ki voltam akkor, amikor az az ember voltam, aki nézi ezt az elmenő másikat? Ki voltam az előtt, amikor ez az elmenő másik nem volt? Én voltam az elmenő másik, és nézett utánam az a lány. Ömlöttek a szeméből a könnyek, esőhöz is hasonlíthatnám, mint egy népdalban, ha esőhöz. De én kitartottam a döntésem mellett, hogy nem, nekem nem ő kell. Vagy ki kellett tartanom a döntésem mellett, mert nekem már volt valaki az életemben, plusz gyerekek. És nem hittem el, hogy ez a mély érzés, ami éppen akkor bennem volt, fel tudja oldani azt a sérülést, amit a gyerekeim és a gyerekeim anyukájának elhagyása okoz.
Nem.
Nem lehet úgy boldognak lenni, hogy mások szenvednek miatta. Mások fájdalmára jövőt építeni.
Együtt élni azzal, mármint az új társ mellett, azzal a jövővel, amikor. Esetleg ha tervet szőnek a gyerekek az elhagyott anya segédletével, hogy jogos önvédelemből megölik az új társat. Végül börtönbe kerülnek.
Mi a különbség aközött, hogy valaki azt mondja, sosem hagyod el a feleségedet, ezért hátat fordítok neked, vagy hogy sosem hagyom el a feleségem, ezért hátat fordítok neked. Melyik a nagyobb pusztítás? Persze, az első, de a második esetén is tudja az ember sajnálni magát. Milyen nagyon megkínzott a saját döntésem, mert nem lehetek azzal, akit szeretek, mert azzal vagyok, akit amúgy szeretek, legalábbis ezt mondom magamnak, de arra gondolok, aki nincs velem.
Jön a Jézuska.
Hát ez a Jézuska mindig jön. Együtt van a család, közben meg ott van a gondolat, hogy ki nincs ott épp. Mért nem lehet olyan karácsony, gondolja, amikor mindenki ott van? Mért van az az ember valaki mással?
A Jézuska betuszkolta az óriási fát a szobába, mi ragaszkodunk ehhez a mérethez, az árus már tudja, és minden évben előkészíti a Jézuskának a nekünk való méretet. Betuszkolja, alig fér be, de nem hozta el azt, akit amúgy a többiek nem vártak. Vagy vártak?
Ők is vártak valaki mást?
Olyan a karácsony, hogy ott van papa, mama, gyerekek és a hiány. Mért nincs itt, mondják a gyerekek, az, akit annyira szeretek? Már nagyok és szerelmesek, és szerelmes az apa és az anya is, csak nem egymásba.
Mért nincs itt?
De a karácsonyfa előtt minden olyan, mint kell legyen. Elénekelik a Mennyből az angyalt hamisan, mert ezt jó hamisan is énekelni, úgy az apa is be tud kapcsolódni. Vagy nem hamisan, mert ez egy olyan család, ahol mindenkinek van hangja, sőt hangszereken is játszanak, így aztán lesz az, hogy családi zenekar. Zsongnak, bongnak a húrok, és ebben a zsongásban jelenik meg az, aki hiányzik. Vagy csak a hiányzás érzése. Olyan, mint amikor teljesen teleeszed magad, mondjuk, mogyoróval, és mégis azt érzed, hogy valamit még kéne enni.
Nincs itt az, akit szeretünk, bár a szeretet betette a lábát a kapunkon. Ő igazgatja utunkat, ő irányít bennünket, mondják a főszereplők, mert ennek az eseménynek mindenki főszereplője. Ezért nem lehet például regényt írni róluk, mert nincs olyan regény, aminek például Miskin hercegek a szereplői vagy Bovarynék, esetleg Anna Karenyinák. Az efféle többes számot egyébként gyakorta még a törvények is tiltják, mert a Bovarynék esetében felvethető a többnejűség vétsége, ami nem egy bocsánatos bűn.
Nem, egy regényben nem lehet több főszereplő, mert az szemben áll például a gyermekvédelmi törvénnyel vagy az Arisztotelész Poétikájában írt esztétikai alapvetésekkel. De ha végre győznek a muzulmán földfoglalók, ez megengedett lesz, végre beinthetünk a klasszikus görög filozófiának. Persze a dolog attól is függ, hogy a kölni kalifátus (mi oda tartozunk, ha valaki még nem tudta volna) kit hogyan bírál el. Az azért nagy kérdés, hogy például a szerelme után áhítozót a többnejűség kategóriájába teszi-e, vagy a házasságot megcsalók közé. Ez a sarija bevezetése után még mindig kérdés lesz. Szeretnénk, ha megmenekülnénk, vagy ha legalább azt tudnánk, hogy az unokáink, akik egy jottányit sem lesznek jobbak, mint mi, nem esnek a bűnözők kategóriájába, hanem fel lesznek mentve, mint vágyaikban álmodozók.
Jön a karácsony, tényleg, mint a szélvész. Kell hasonlat egy mondatba, mert különben nem szép. Úristen, mit keresek én ezekben a szimbolikus terekben, mint az a tér, amit a karácsonyi készülődés kirajzol. Ádventi koszorú, mézeskalács, angyalok. Nem hiszek semmiben, és már nem is vágyok senkire, mert már öreg vagyok. Kimúltak bennem a vágyak, talán még némi rosszindulatot fel tudok fedezni magamban, hogy a mindenét, utálom a. És megnevezek valakit, vagy felmondok egy egész listát. Milyen érdekes, hogy a pénzéhség, a tulajdonunkhoz való ragaszkodás és a rosszindulat tartósan bennünk marad. Olyan, hogy tartósítószer nélkül tartósít. Olyan a csomagolásunk, hogy nem kell belénk nyomni a nátrium-benzoátot, nem romlunk meg. Még akkor sem, amikor a demencia azt is kitörülte a fejünkből, hogy ki a gyerekünk.
Utállak, mert én halok meg előbb. Utállak, mert nem te vagy beteg. Utállak, mert te szereted, és téged szeret. Utállak, mert vagy. Az ember közösségi lény. Nem tud úgy lenni, hogy nem utál másokat. Ezzel győzött a kereszténység, hogy elnevezte az utálatot szeretetnek.
Szeretlek.
Karácsony van, és te nem küzdesz azzal a gonddal, amivel én küzdök, sugár, kemó, narkós gyerekek, bármi. Nem, te nem küzdesz, mert neked még nem kell.
Szeretlek.
A szeretet egy himnusz, amit a legellenszenvesebb bibliai szereplő, Pál apostol dobott össze a saját rosszindulata által, tükörben homályosan. Feltette az örök kérdést, hogy jól nézek-e ki ezzel a himnusszal? Szerintem jól nézett ki, ezért is maradt ez a szöveg. Ha nem nézett volna ki jól, akkor átírja.
Szeretlek, mert most már, hogy elkezdted olvasni. Látod, hogy ez egy regény. Nem, ezt már akkor láttad, amikor érte nyúltál a boltban. Ez egy olyan regény, ezt még az első oldalakból nem láthatod, legfeljebb azt, hogy ez egy jó regény. Ez egy olyan regény, hogy a végén tényleg meg fogsz hatódni, és azt gondolod, hogy a gyilkost, ha lesz benne, nem kéne börtönbe zárni, mert tényleg olyan ember volt, hogy ebbe a regénybe például bele sem férne, mert karácsonykor ilyen ember nincsen, csak rosszabb. A nyomozó nehéz helyzetben van, mert egy olyan bűnügyi regényben, amiben nem szerepel az elkövető, nagyon nehéz nyomozni, pláne eredményesen nyomozni.
Hála istennek, ez a nyomozó tud maga is érvényes döntéseket hozni, nem szolgáltat ki mindenkit a törvényeknek. És ő megszánja ezt a jogosan gyilkoló gyilkost, s bár tudja, hogy mi a megoldás, az aktára azt írja, hogy idegenkezűség kizárva, vagy azt, hogy a gyilkos nem felderíthető, esetleg a gyilkos is meghalt. Ez a legjobb megoldás, pláne hogy az elkövető véletlenül ki is maradt a regényből, hogy egy olyan embert tesz meg gyilkosnak, aki már nem él, vagy úgy nem él, hogy egy diliházba van bezárva, szóval, egyáltalán nem felel a tetteiért. Igen, most itt az elején jelzem, hogy ezt fogjuk érezni a végén.
Megbocsátást és hálát.
Nem veszem fel a telefont, és nem is hívok másokat, nem esküszöm meg az életemre, az életedre, nem esküszöm semmire, és nem is fogok végezni magammal, mert hiába volt ez a felvetés, hogy ideje volna, egyáltalán nem akarok meghalni. Azt akarom, hogy helyettem mások haljanak meg, vagy hogy mások haláláról értesüljek, mert amíg értesülök, addig én életben vagyok.
Holnap is lesz egy temetés. Szerencsére, nem az enyém, mert ha az enyém volna, akkor nem tudnék a dologról. Feküdnék egy koporsóban, ha koporsós temetést akarnának a megmaradók.
Ül a család, és döntést kell hozni.
Ha elhamvasztjuk, akkor talán kisebb a fájdalom, talán nem azt érezzük, hogy az anyu vagy az apu fekszik ott, hanem azt, hogy az por és hamu, ahogyan a Bibliában írva van. Akkor az egyik gyerek megszólal, talán elképzelte, hogy tényleg lesz feltámadás, és akkor csak könnyebb egy csontvázra visszarakni a húsokat, mint a porból újra összerakni egy embert.
Inkább legyen koporsós, mondja.
Amíg élek, gondolja, addig van feltámadás, ha már nem élek, feltámadás sincsen. Ezen gondolkodik. De miért gondolkodik? Elfogyott a neki szánt idő, de nem tud megbékélni ezzel a fogyással. Persze, ha csak úgy lement volna a hasa, vagy eltűnt volna a tokája, annak azért örült volna, végre olyan lettem, amilyen a testképem volt. Mert hát élete nagy részében nem volt ekkora hasa. Egyébként ez egy hazug állítás, mert élete nagy része már a hassal való élet volt, ellenben a has nélküli élet olyan intenzív volt, akkor alakult ki minden benne, például a nyelvhez, a hazájához s a többihez való viszonya, hogy a későbbi hasas élet nem tudott annyinak látszani, amennyi volt.
Hogy több.
Hasfelmetsző Dzsekre gondolt, hogy az, hogy elhiszi magáról, hogy nem olyan, amilyen, az valójában egy hasfelmetszés. Néha álmodott róla, hogy felvágják a hasát, és kikanalazzák a zsírt belőle, vagy a szart, ami ott ezt a puffatagságot okozza. Tényleg ideje volna.
Annak, aminek ideje volna.
Nem emlékszik, mit mondott korábban, hogy tényleg ideje volna fogyókúrázni vagy leszokni a cigiről, az alkoholról, a pornófilmekről, a fűről (ezeket bevallotta, a kokaint nem). A leszokás, ami életmentő akar lenni, végül is annak a szimbóluma, helyesebben annak a bevallása, hogy nem vagyunk már urai a saját életünknek, hogy más diktálja a szabályokat.
Azt mondja, ha tovább csinálod, megöllek.
A leszokás tulajdonképpen a halál előszobája azzal az ígérettel, hogy tovább maradhatsz ebben az előszobában. Tovább, mint a többiek, akik nem fogadták el a leszokás ajánlatát, ellene mondtak a leszokásistennek és a gyógyszergyárak vitaminajánlatainak. Na, ők be sem kerülhetnek ebbe az előszobába. Nem, ők rögvest ki lesznek nyírva az első adandó alkalommal, amikor a túlvilági tömeggyilkosok megtöltik a fegyvereket.
De te nem, nem vagy olyan hülye, értesz a szóból, a szépből is, és a nem szépből, a rosszból és a jóból is. Te leszoksz, és belépsz az előszobába. Tessék mondani, le kell venni a cipőt vagy. Vagy, mondja az előszoba őre.
Vagy.
És rettegsz, hogy egyszer azt mondja, hogy nem vagy. Na, most már eleget vártál itt leszokva minden bűnről, leszokva még a bűntelenségről is, mert bűntelennek érezni magadat, az is bűn, az önteltség bűne, mondja az őr.
Unatkozik, és néha szóba áll a várakozókkal.
Szeretett volna egy olyan munkát, ahol jobban pörögnek az események. Ez az előszobázás marha idegesítő. Várakozni, mert ez volt ígérve, hogy ha megteszed az elvárásokat, akkor tovább maradhatsz a vonalon innen.
Annyira unalmas így lenni.
Jobb volna, mondja az őr, felpörgetni az eseményeket? Az idő amúgy sem egy objektív dolog. Belegondoltál, hogy amikor kielégülsz, az mennyi idő?
Kevés.
Amíg várakozol rá, azt hiszed, hogy de jó, én mindig abban a testüregben akarok élni, lenni, vagy mindig akarom, hogy bennem legyen annak a másiknak a teste. Devalójában olyan rövid az egész. Jaj, ne vedd ki még, mondod, mert még jó, hogy ott van, aztán mégis különválsz, mert nem lehet még vízért sem kimenni, ha benne marad.
Ideje volna, gondolod, gondolom, mert már minden olyat megcsináltál, amit kellett, amit ezután csinálni fogsz, már senki nem várja. Eleget tettél a fajfenntartás követelményének, eleget tettél a munkaerőpiac követelményének, eleget tettél mindannak, aminek eleget kellett tenni. Minden megtörtént, aminek értelme volt, s ami innentől történik, csak felesleges pótcselekvés, amit senki nem vár el tőled, s valójában a halálfélelem hajt bele.
Ki várja, hogy ezt a könyvet megírd?
Senki.
Már az előzőeket is épp elég elolvasni. Kinek van ennyi ideje?
Nem, ez már semmi másról nem szól, csak a makacs kapaszkodásról abba, hogy érvényesnek látszódj, holott már régen nem vagy érvényes. Lejárt a szavatosságod, ha volna rajtad címke, mindenki le tudná olvasni, hogy romlott áru vagy, s legfeljebb azért nem bűzlesz még, mert van egy kis futamidő a lejárat után, amíg nem indul be a végérvényes romlás. Pusztán csak minőségromlásról beszélhetünk, de még nem vagy mérgező. Vagy a korszerű csomagoláson nem párállik át a rossz szag.
A romlottság szaga.
Eszébe jutott, hogy milyen volt, amikor még nem lett kiűzve a paradicsomból, a Biblia első lapjai. Hogy milyen volt, amikor még nem volt se eleje, se vége az időnek. Olyan volt, mint egy örökérvényűség. Mikor volt, amikor először feltűnt az a szabály, aminek a dédnagymama alávetette magát, hogy egyik nap még egy kis kullogó öreg néni volt, a másik nap meg már csak egy fekete halott.
Vissza a tetejére