Neandervölgyiek (4.) – Erna
Ernaregényrészlet
Erna soha nem tudta szavakkal kifejezni, miféle anyagból, földből és homokból van összegyúrva egy anya. Én, Sós Erna, miből vagyok, alkotóelemeim, összetevőim, kiskockáim, ahogy Gál mondaná, jelen, múlt, ami lesz, kőre kő, cseppre csepp. Aztán megérezte a csalás édes ízét. Abból volt ő is, és nem csak ő, de millió sorstársa, ami létezésükön, a személyiségükön kívül helyezkedett el. Nem részem, mégis megcsinál, mint egy cipész a talpalást. Vonul az anyaság egén a mocsokból lett felhő, esőjével áztatja a föld kabátját, a tomboló nap tartozéka a habfehér bárány, máskor meg csillag hunyorog vakon az éjben, hol csak a bagoly suhan, akár az eldobott kés. Meleg pocsolya a bokámnál, kuruttyoló békákkal, rothadó, fűszagú, kavics díszítette élet.
A gyerek ordít.
A férfi ordít.
A tömeg ordít, mert lő vagy ünnepel.
A világ ordít.
Trágyadomb vár randevúra, és Erna ezt a mihaszna, ócska bájolgást igazán tudja már, és tisztában van azzal is, hogy mi a nő, az asszony elsődleges és megkérdőjelezhetetlen feladata ebben a világban, akárha a csodaszerű fiatalságát veszi számba a barom gróf úrral vagy a mindig cúgos és hideg kastéllyal, ahol szolgált Gizella, majd szegény Karolina keze alatt, és nem volt másként az első nagy háborúban és az azt követő zűrzavarban a románokkal, a kommunistákkal, az alföldi kúriákat ellepő terrorlegényekkel vagy a Horthy-korszakban, aztán pedig az újabb, még dögletesebb háborúban, amiben a szörnyű bombázásokat, deportálásokat, frontok ide-oda vonulását is átélte, és aztán Rákosi uralma se kínált mást, csak egyetlen fő feladatot, egyetlen mindenekfeletti kötelezettséget, mégpedig hogy várakozzon.
A nőnek, az asszonynak várnia kellett.
Még magamra is csak vártam, lelkem, így lett kitalálva a báli szezon.
Várta a nyomorultja az eltűnt, elveszett, a seholban lubickáló, szétvert, megkínzott, agyonalázott férfit, aki jobb esetben mégis a kocsmában nyelte a kevertet, rosszabb esetben Szibériában vagy magyar börtönben ette a fene, a templom oldalára gombolta a sliccét, baszta a kocsmáros asszonyát a rekeszeknél, elment vallási kufárnak. Mozart, Haydn nem várt. Ezt Gál mondta. Viszont Strauss vagy Mahler már igen, azok tudták, mi a várakozás. Bartók se várt, neki aztán igazán nem volt mire, mert mindent megtalált.
A nő meg várt.
Erre ítélte a kor nagyvonalú bírósága.
De régebben Erna mégis tudni vélte, mire vár, a nő az emberére, a gyerekére, valami jobb családra, szebb égre. Ez az új, az 56-os forradalom leverésével kezdődő időszak azonban, és ezt Erna egyre világosabban érzékelte, nem kínált különösebb vagy konkrétabb célt sem férfinak, sem nőnek, sem párttagnak vagy kommunistának, sem városlakónak vagy a vidékinek, sem hívőnek, de még a hitetlennek se. Van kínálat, de nincsen csere. Amit kínálnak, alig sok, de mindenre elég, ami a túléléshez elég. A rendszer mint túlélőcsomag. Jó esetben az idő nemcsak használja, de folyamatosan leltározza és értékeli is az alattvalóját. Kádár idején nem volt szó leltárról. Használatról természetesen igen, gyorsan bekövetkező haláláig nyűtte, elrontotta az emberi testet ez a világ is. A kínálat megrontotta a lelket, örök életre. Nagy mutatvány, bravó.
– Én nem várok, Endre – mondta a bolond, magába mélyedő Gálnak Erna.
A férfi a könyvei fölé görbült, valami régi dolgozatot írt, nem válaszolt a hülye.
– Mit csinálsz?
– Regényt.
– Azt, nahát. Te írod, Endre?
– Én, Erna, ki más. Látod, nem? Nem a párttitkár. Nem a téeszelnök. Már most megmondom, gyönyörű regény lesz – Gál nem ragyogott, csak kijelentette.
– És miről fog szólni?
– A szavakról, Erna.
Ez a marha megint ivott. Nincsen magánál, vagy túl józan. Mert az se jó. A nagyon józanoktól mentsen meg az ember.
– Minden regény a szavakról szól, nem?
– Hát, de bizony, így van. Viszont ez – mutogatta a gépelt papírt Gál – még inkább arról.
– Ja, vagy úgy, a szavak a szavakról beszélnek. Nem arról, mit jelentenek. Ö….
– Jelölnek.
– Jelölnek, na. Tudtam volna. Ha látok egy virágot, keresni kezdem a nevét, mintha akkor több lenne, ha tudom. Tudom róla, hogy nárcisz, kövirózsa, fecskefű, akkor több, nem? Pedig nem. Mit ad a dolgokhoz a nevük, Endre? De őszintén?
– Nem a dologhoz ad, soha nem. Hozzád ad.
– És hozzám miért.
– Mert ember vagy. Annak meg kell a szó.
Erna nevetett. Kell a szó, majd kiesett a száján a kacagástól.
– Anya vagyok, kell a szó, kell a szó. Hát te azt hiszed, én nem tudom, hogy mirevalók a szavak, Endre! Én még a betűkről is tudom, hogy dolguk van.
– Na, ez már zsidó dolog. Nekik van ilyen mitológiájuk.
– Az vagy nem az, én azt tudom – mondta Erna, és nevetett megint, mert neki volt igaza.
A házfalak oldalán fölfelé emelkedik a fény sütötte sáv. Azért a városi napfölkelte lassan éledő fényébe belelehel a moslék illata. Meg lehet korrekten állapítani, ki lehet fejteni továbbá, hogy az anyaság miből van összeütve, összevarrva, kalapálva és simogatva. Meg lehet állapítani, kicsoda az, akit anyává tett az élet, aki lelket stoppol, megroppant csontot illesztget, szívet, lelket, májat borotvál nap mint nap, fáj a bütyke, anya. Az anyaság miből akar lenni, miből nem akar részt?
Erna feszített tenyérrel tövig nyomta a dugót a borosüvegbe, hanem aztán akár egy varázsló, mégis ki tudja húzni. Foggal, persze. Bosszankodhatott Gál, mint egy itt felejtett, régi jegyző.
– Erna! Szerelmem! Hallgass már kicsit. Regényt írok. Az meg olyan, mintha meg akarna ölni.
– Egy regény?
– Az, Erna. A jó regény az életedre tör.
– Te meg elfelejted, hogy mióta vár a tejesember. Megyek akkor én. Majd mondom neki, tejes bácsi, a Gál regényt ír, nincs világ, nincs tej. Ember nuku. Maga is nuku.
Az ajtóból visszaszólt.
– Miről szól, lehet-e tudni?
– Mondtam már, a szavakról!
– És mikor történik? Vagy nem is történik, csak van?
Gál nézett szerelmesen.
– A jó regény mindig történik. De konkrétan 1571-ben lesz a cselekményem.
– Élt már Kádár akkor?
– Hogy élt volna, kedvesem?
– Én meg azt hiszem, igen. Nagyon is. Azt kérdeztem, bemutatod-e, hogy élt már. Akkor is.
Erna még akkor is nevetett, amikor behúzta maga után a kertkaput.
Ha egy itteni, egy városi anyának kimúlt egy gyereke torokgyík, fertőzés, lob vagy hirtelen támadó láz miatt, úgy tett az asszony, mint akinek nemcsak járandósága, de kötelessége is a túlélés. Hogyan is lehetne másként. A gyászoló anya egy ideig takarékoskodik a szóval, mozdulattal. Amikor újra várandós lesz, beszélni kezd. Maga se veszi észre. Jobban érdekli a másik nő, az ár, a piac, a selyem esése, a posztó gyűrődése. Sok ilyen asszonyt ismert Erna vidéken – Pesten is, de ott másként élték meg a fájdalmaikat az emberek –, szót váltott velük, a piacon álltak meg, a hentes előtt, hol piros foltok alvadtak a bolt előtti járdán, és még kint voltak a csontos rekeszek, vagy a tejesnél, ahol meg a faládák oldalára sárgult a savó. Túlélték az asszonyok a veszteséget, ami a méhükből fakadt. Általában nem tudták elmondani, micsoda az, ami a gyászuk. Az igazi gyász elmondhatatlan, mint a kő, aminek hiába is gyürkőzöl. Férj, pénz elvesztése, hűtlenség és gorombaság gyászt szült, de akkorát soha.
Erna nem ilyen természet volt. Ritkán sírt, ha meg mégis, befelé, hogy maga se lássa. Gyászolni nem engedte a lelkét. Gyakran azt gondolta magáról, hogy vénségére egyre hiúbb lesz.
Miért sírhatna, miért jajongana?
Mert, és kész.
Erről nem nyit vitát.
De ha sírt, az fájt mégis, mint a forró sparheltlap. Ritkán nevetett is. De ha nevetett, az is fájt neki, a mellében rossz tűheggyel keletkezett egy szúrás vagy egy ökölnyomás, a lelkébe követ ejtett az ég, tessék, cipeld. Hogy pereg a tavaszi borsószem a vájlingba, amikor fejtik a termést, koppan, koppan, koppan. Aztán egy szem ugrik, fürgén elgurul, és amikor elősöpörve a kredenc alól, rátalál a kutakodó ember, már csak aszott bogyó, egy magzatagy. Mondtál valamit. Nem mondtál te semmit az égadta világon. A nagy élet a beszéd darabjaiból lett összeeszkábálva, akárcsak az összegyűjtögetett fahulladékból Sándor kis háza a zöld sövénnyel kerített, utca felé lejtő gyakorlókert fenti, hátsó traktusában. De Sándor nem beszélt erről a szinte önkényesen elfoglalt területről. Egy szót sem mondott senkinek soha. Hallgatott, mint aki megkukult, én hülye fiam.
Az egész világ beszédből van leginkább, szavak fogannak meg benne szavak által, szavakat vajúdik a föld, az ég, a szar. Egy anya nem így van. Tud hallgatni. Szavakkal is lehet hallgatni, sok szóval, de úgyis lehet hallgatni, hogy abban a némaságban egyetlen árva szó sincsen. Egy anyának rendesen szavakat szül az öle, szavakat szoptat szavakkal, a rábízott élet is beszédből van, a mozdulatát el se hangzó szavak irányítják, egy anya mégse a szó letéteményese. Mindenki beszél, kő, hús, pára, Gál álmában szavak zenekarával zenél az ég. Az egész világ fecseg, magyaráz, kommentál. Csak Isten hallgat, akár egy kút vékony kürtője, hová már a gyönge kar küldte vödör se jár le. A katolikus harang kongására Erna mindig emeli kicsit a fejét. Haját igazítja. Őszülök. Nézi a szép, rövidke ujjait. Sűrű gőzben kopasztja a tyúkot, az ablaküveghez ragad a légy. A sárga tökbél marja a kézfejet. Egy anya abból van, amiből a többi ember, csakhogy, és Erna azért ezt jól tudta, a rábízott élet mindig másképpen esik latba, mint az olyan, amivel utcán és boltban, a Galambos-tónál, a templomkertben, a betonút melletti kerékpárúton találkozik, erről is hiába beszélni, azt is felesleges szólítani.
Sokszor odaszállt a vékony, inas teste a gyakorlati kertbe Sándor fiához, mikor gyalogosan halad a templomkert alatt, szaporázik az óriási régi malomig, aminek a faltestéről, akár a halott lepke, hull a vakolat, és amivel szemben fölkéklik a sekély Galambos-tó, ami inkább nagyra nőtt kacsaúsztató. A malom már néma, mint a zsidó gazdája. Erna eljut a város végéig, huppan az út, korcs köp utána nyálat, habot. Asszony köszön egy kapuból. Az utolsó ház már nem ház, hanem a gyakorlati kert vaskos sövényvonulással kerített területe. Kattogó kerékpárját betolja a kerti kapun. Ha közben, mert ez is előfordult, leesett a lánc, Sándor szó nélkül visszaszereli majd, elég gyorsan jár a nagy keze.
A férfi szeszes ronggyal törli az olajos tenyerét, az én fiam, egészen olyan, mint az apja, mégsem annyira. Erna a nyikorduló ajtó kilincsét megragadva belépett a Sándor építette kalyibába, ennek előtte áthaladt a veteményes során, amit Sándor a kisiskolás gyerekkel műveltetett egy ideje. Termett ott karózott paradicsom, borsót nevelt, babot, paprikát, pöszméte is volt, beledagadt a porhanyós földbe a cékla, krumpli hízott láthatatlanul, és amikor Erna belépett a kis házba, és leereszkedett a masszív pozdorjaasztal mellé, amin petróleumlámpa csorgathatta a fényt naplemente után, nagy, fekete nyugalmat érzett. Benne lenni valami személyes erősben. Szép maradt ez a fiam. A másik is. Szépek vagytok, az anyátok vagyok. Itt fújom a port a világ végén, az este fog hazavezetni. Mintha majdnem otthon lenne, ha idáig eljön, elhozzák idáig a városszélre a lábai vagy a bicikli kereke. Odabent ég Lackó Józsefnek, egykori férjének a petróleumlámpája, az asztalon áll a karcsú üveg, az a lámpa, amelynek a világánál az ikrek írni tanultak, az első betűt formálták, az első mondatot,
Úr ír,
Anya.
A kastélyhoz közeli tanyán használták, ahol a kölykök kibújtak belőle, és amikor az ikrek még porbafingó kis hülyék voltak, a lámpa mindig veszélyben volt. Össze fogják törni. Az apjuk rájuk emelte a kést.
Ha baja lesz, mint a disznót, értitek?
Egyszer a kis kócos fekete Zsolt azt kérdezte, miből van több, szó vagy mondat, anyuka.
Erna elég könnyen azt válaszolta,
ugyanannyi,
ugyanannyi szó van,
ugyanannyi mondat van, mint amennyi szó van, kisfiam.
Sándor nevetett, mintha vásáron lenne, mézeskalács katonák, vásárfiák között. Akkor még nem dadogott, az később lett, ahhoz kamaszodniuk kellett. Egyszer rászúrt zsákvarrótűvel a tenyerére egy szép vásárszívet. És megvárta, hogy a vér végül kiüssön a tésztaanyag felszínén, a piros mázbevonaton igazi vér sötétlett. Csepp, csepp, csepp. Ez volt Sándor, a megátalkodott. Zsolt, ha ilyen szívet kapott, letette az asztalra, nézte, kitette az ablakpárkányba, kívülre, s az üvegen át, fekete sólyomszemével, mint egy elesett nőszemélyt. Kivitte egy farönkre, letette, leült a tornácra, onnan bámulta. Jön madár? Figyelte, hogyan eszi meg a kutya.
El akarta venni.
A kutya vicsorgott, a torkának ugrott volna. Zsolt addig nézte, míg az állat le nem kushadt, akkor szépen elvette a vásárszívet, beleharapott, az állatnak visszadobta, most már a tiéd, buta.
Erna sokszor vitt karajt, dagadót, combot Sándor fiának, süteményt is, leginkább pitét, amikor abba az eltűrt, hirtelen összeeszkábált, városvégi kalyibába szalajtotta a szíve, már 57-ben vagy 58-ban. A finomságokat rápakolta az asztalra, Sándor nevette, mi van, anyám, piacot játszik? És a lámpa, részeg a fénye! Az meg úgy volt, hogy egy nap a régi házból magával vitte Sándor, kell ez nekem, édesanyám, már pakolta is. Elvitte, akár egy kommunista zabráló, belerakta a bőrtáskájába. Alig tudta belegyömöszölni. Nyomkodta, sziszegett. Ki fog folyni a petróleum. Akkor megállt a keze, lemerevedett, nézte Ernát, mint egy szentkönyvet. Ő meg bólintott.
– Jól van, na, vigyed csak, fiam, a tiéd.
– És ha Zsolt vinné?
– Kellene neki?
– Nem tudom. Csak vinné.
Erna toppantott, mint aki igazán dühös.
– Hát mit mondjak én neked? Hamarabb jöttél, nem? Hamarabb nyúltál érte, akkor meg a tied. Zsoltot nem a lámpa érdekli, csak a fénye.
Miért jut eszembe mindig ez a jelenet. Sándor olyan volt, mintha a Biblia súlyos lapjai közül lépett volna ki, pedig úgy van, hogy a vastag Biblia-könyvnek olyan hártyakönnyűek a lapjai, amit meg mondani akar, mindig nehéz, mint a rozsdás fű. Nahát, nem. Nekem ne jöjjön senki azzal, hogy volt, ami volt, nehéz volt, bonyolult volt, a súlyába majdnem megrokkantam, de az még nehezebb, mint ami a Szentírásból kijön, hogy tanácsot adjon vagy igazgasson. Akkor inkább már Gál. Annak a szerencsétlen gyereknek az anyja, Csaláné, akivel sokat volt ötvenhat után, annyi szenvedett, annyit sírt, hogy végül ő, Erna törölgette az arcát, na, ne már, galambom.
Aztán rájött.
Az az asszony, akinek a gyereke Zsolt fia házában halt meg, a férjét siratta. Nem is a gyerekét.
Én a férjemet nem sirattam, mondjuk, nem is tartott volna rá igényt.
De egy kis sírás mindenkinek jóleshet.
Sírjon érted az ördög, Lackó József.
Énnekem a gondjaim a fiaim. Erna a városvégi, sövényes kalyibában időzött, leült az asztalhoz, kicsit tolt a füzeteken és könyveken, nézte őket azért, figyelmesen nyugtatta rajtuk a tekintetét, arrébb helyezett egy tollat, valami csonkolt ceruzát, és bár minden, ami az asztalon meglehetősen komoly rendben elhelyezkedett, a szavak miatt született meg,
iron, tinta, papír,
fényességet adó szerkezet, nem tudott megszólalni.
Sötét van bennem, mint akit elhagytak. Sóhajtozott, milyen hülye vagyok, milyen bolond vagyok, drága jó istenem. Nem tudom, mit akarok. Aztán rájött. Unokát akar. Legyen ennek a Sándornak gyereke. Legyen újra a Zsoltnak. Ha már a Kiserna elveszett.
– Mi baj, anyám.
– Add ide a kezed.
A fia odaadta. Ült mellette, simogatta a hiányzó ujjpercét, a fényes kis csonk az apja, Erna férje miatt lett, és azt mondta neki, miért pont ezt, hát mindegy, azt kezdte magyarázni, hogy nem tojnak a tyúkok. Unokát akart. Nem tojnak a tyúkok, fiam. Fekete láng, menyét jár a kertben, vagy nyest vörös csóvája szalad át a sárgára rettent növények között. Sok a csiga, leeszik az epret. Hallod, te, nagyfiam? Kánya viszi a csibét, sír a csőre között, szó viszi a szót.
Sándor efféle panaszkodások hallatán zavartan mosolygott, mit akarhat az anyja, mert nem ezt akarja igazán. Ő meg, Erna, rákérdezett végül, hogy hívják, milyen forma, ki fia-borja, lakik-e hűség a szívében. Nevetett, fájós foggal. Úgy kérdezek lassacskán, fiam, mint a tyúkokkal együtt kelő parasztanya.
Sándor megmondta.
Vera.
Így meg úgy.
Vera, Vera, Vera.
– Hát végül is, mondhatnál róla, ha már így vagytok, közösbe – Erna kissé teátrálisan simított a haján. – Végül is hozzád való lehet. Gondolom. De azért. Használ rúzst?
Sándor bólintott.
– Szeretem.
Erna hessegetett egy szemtelen legyet, bögrére szállt, arcra, szájra röppent.
– Igen, az fontos. Szeretni a másikat. De ő szeret téged?
– Jön mindennap.
– De hogy szeret-e, azt kérdeztem.
Sándor mosolygott, Erna megfogta a legyet.
– Ha megvágom a kezem, port szór rá, beköti.
– Azt tudod, miért szeret?
– Azt nem kell tudni.
– De lehet.
– Anyukám, bejön, és soha nem ugyanoda rakja a cipőjét – mutatta. – Hol ide a széklábhoz, hol oda az ágy alá.
Erna ezen erősen elgondolkodott, aztán megadóan bólogatott, jó, ezek ketten legalább megvannak, bár a csalódott párttitkár biztos nem fogja annyiban hagyni, hogy elvették az asszonyát, megalázták őt, mint egy nyakláncos vásári majmot, ez nem olyan kor, ami az ilyen sértést megtorlatlanul hagyja. A büntetés vasból és kohósalakból készül, az élre vasalt angol nadrág réges-rég elfeledve. Meg tényleg, mikor is nem hagyták, hogy egy másik férfi babráljon a foglalt asszony szívével. Milyen kor volt az, amikor elmehetett az asszony, úgy, ahogy ő akarta. Erna nem tudta megmondani, milyen kor, hát elég furcsa viszonyok uralkodnak, az biztos. Olcsóbban élnek, jó. Könnyebb a por. De Csaláné könnye égette a kezét még napok múltán is, ha Pesten járt. Viszont, ha úgy veszi, és máshogy nem képes értelmezni, az ő Lackó férje se ellenezte látványosan, hogy ő meg Gál tanár is építsenek maguknak egy másik, kevésbé szembetűnő, de azért jelentékeny életet, abból még titkos házasság is lett, szépen kifényesített álmok, lassan értékké váló vágyak, minden, ami Lackónak igazán soha nem jutott, és amivel az a buta, kőfejű ember nem is bírt volna. Lackó, az ő verekedős férje, Sándornak meg Zsoltnak az apja, ezt most egyszerűen akarja mondani, ezt, mármint hogy elvigye a szomjas lelkét a szomszédba, annak idején nem gátolta. Tehette volna, persze, hogy elébe áll, és azt mondja, elég, a kurva anyád, sarokba. Bazd meg, cafka. De nem mondta. Miért nem? Mert Erna végül is erősebb volt, és ezért elég hálás lett, hogy egy ilyen ember, mint a Lackó erősebbnek engedi a másikat. Ököllel is vert. Megrúgott. De aztán hagyta, hogy erősebb legyek. Az is lettem. És most? Nézi a fiát, mint valamilyen kincset.
Mit hagy el, mire képes egy vérig sértett párttitkár.
Mit tenne a fia, ha ő is csalódna.
– Van neki férje – mondta ki Erna.
– Igen, anyám, de akkor se beszéljen úgy, mint egy Vasné – az említett asszony a kerttel szemben lakott, éles nyelvű volt, éppenséggel nem volt a korrektség szobra.
– Biztosan nem jó neki. Annak az embernek. Hogy hívják? A Tenkes kapitánya! – Erna kényszeredetten nevetett. A csalódás nagy méreg. Az a méreg oda is elszivárog, ahol az embernek jó lehetne, és ha a méreg ott van, az embernek nem lesz jó.
A másik fia, a Zsolt a nyughatatlan pesti nyüzsgésben maradt, és már nagynevű professzorként krétázta a táblát az auditóriumban. Egyszer fölnézett a fotelből Gál, irigy volt kétségtelenül, ez a Zsolt még ezt is elérte, a katedrán való ügyködést, kijött a szarból a fényre, csak nagykutya maradt, míg ő továbbra is itt várja, hogy vége legyen. Akkor már nagyon beteg volt Gál, és előfordult, hogy Erna úgy talált rá, nem volt magánál. Ébredjen, drágám, magázta ilyenkor. Maga kell nekem. Hát kit szerethetek én akkor, ha maga nincsen?! Sándor, az őserő, kiskutyává vált itt, visszaette a fene, ennyit és így akart most már csak az élettől, bár a fene se tudja, mitől válik nagykutyává vagy mitől lesz kiskutya az ember, néha a kiskutya marja a halálos sebet.
Sándornak meg lett egy gyönyörű kertje. Na, neki lett valamije. Zsolt könyvek között él. Az is valami, Erna igazán tudja, mert Gálra gondol. Sándor még most is leszakítja az eget az összes felhőjével, a villámot megragadja, és a földbe szúrja, ha földühítik, vagy úgy kerekedik a kedve. Jó, dadog is. Ez még így is, ilyen számkivetetten, ezen az ócska földszeleten, amit Erna szívből, mélyen és megátalkodottan utált, úgy dolgozik, úgy kapál, gereblyézik, úgy veri a gazt, mint egy megátalkodott.
Szokott énekelni.
Erna egyszer megállt, és hallgatta.
Énekel a fiam.
Én, Sós Erna, tudom, mit jelent anyának lenni. Te, aki vajúdtál, azt érzed, hogy soha, de soha nem adhatsz elegendőt abból, amit életnek neveznek. Nincs elég mozdulatod rá, nincs elég szavad arra, hogy kitöltse a hiányt, soha nem lesz elég garasod, levegőd, mindig több a kabáton a lyuk, mint ahány gomb kellene. Magát ki tudja elégíteni. Magának meg tudja termelni, ki tudja kalkulálni az elegendőt. Persze, nem mindig. De általában. Én úgy teszem a dolgom, ahogy a szél vagy a föld vagy a por, amit elfújnak, mindegy, a lényeg, hogy soha, de soha nem tehetek eleget.
Az én gyerekem egy kölcsönadott élet.
Kettő.
Kettő gyerekem van, ikrek!
Erna ezt már biztosan látja, hogy nem így kellett volna. Legalább egy szülő tudjon beszélni. De nem. Beszél a szerelmes, aki gyűlöl, aki vállalkozik, mégis a szülő szava a legkevesebb. Elmehet mindenki a picsába. Nem tudom, nem tudom, hogy kellett volna, biztosan másképpen. Zsolttal lehet Istenről beszélni. Sándorral nem lehet.
De az is igaz, hogy nagyon szép a petróleumlámpa fénye.
Ahogy megvilágítja a fiam csonka ujját.
– Ha szereted, ne add oda másnak. Elvetted. Nem is vetted talán, de már veled van.
– Nem adom oda.
– Elveszik.
– Már nem tudják.
– Nem?
– Nem.
Ezt mondta Sándor, aztán elővett egy dolgozatot, amit még Vera hagyott itt. Tizennégy éves írás. Fogalmazás arról, hogy egy költő szerelmes.
Mi a szerelem?
Amikor minden szép?
Milyen szép?
Olyan szép, mint amikor győz az osztályharc, és le lehet tenni az ásót, a vödröt, a kaszát, a kalapácsot.
És a nő se vár többé.
Vissza a tetejére