A kódától
Nálunk senki nem a saját életét éli. Ezzel a mondattal ébredek. A spaletták között meleg lámpafény feszül, rácsokká tömörül a falon.
A halálod óta először álmodtam veled. A Nagykörúton sétálunk hátrakulcsolt kézzel, szótlanul. Azt a cipőboltot keressük, amelynek üvege előtt három héten át mindennap megálltál, majd átfésülted a kirakatot, gondosan végigjárattad a tekinteted a kézzel varrott, márkás bőrcipőkön. Egy ilyen döntést nem lehet elkapkodni, számos kérdést tisztázni kell: barna vagy fekete, magas szárú vagy mokaszin, bőr- vagy gumitalpú, legyen-e sarka, legyen-e fűzője. A lépteid könnyűek, a régóta nyüstölt bakancs talpa mintha nem is érintené a kövezetet. Elvékonyodott, ősz hajadat meglegyinti az elsuhanó járművek menetszele. A boltok ajtaja fölött neonfelirat, a paloták faláról mereven nyújtózó cégérek. Egyszer csak megtorpansz, lassan biccentesz. A kirakatban egyetlen pár fekete, marhabőrből varrott félcipő, minden oldalról lámpák világítják meg. Heteken át tartó megfontolt szemezés után ezt vetted az első fizetésedből. Még a munkásszállón kiszámoltad a pontos összeget, a többi pénzt a bőrönd fakkjába rejtetted, aztán gyalog vágtál neki az útnak. Átszelted az Orczy-kertet, kanyarogtál a kis utcákon, eszedbe vésted a nevüket, belestél a nyitott ablakokon, a bútorok közé képzeltél mindenféle életet, legtöbbször a sajátodat, elhaladtál a Nap utcai imaház golyó lyuggatta épülete előtt, a homlokzatok satujába szorított eget figyelted, egyre erősebben lüktetett benned a körútról beszűrődő motorzaj. Útközben többször a zsebedhez kaptál, ellenőrizted, kirajzolódik-e a szöveten át az akkurátusan egymásba hajtott papírpénzek széle. Magabiztosan léptél az üzletbe, nem akartad, hogy egy percre is megforduljon az eladó fejében, nincs itt keresnivalód. Egy ideje ott motoszkált benned az érzés, hogy te is idetartozhatnál, de ezt nem merted otthon anyukáék orrára kötni, és nekem sem mondtad ki soha, csak egy-egy elejtett szavad után erősödött bennem a gyanú, miután megkaptam a felvételi értesítőt a pesti egyetemre. Áprilisi nap volt, és végre ott álltál az elegáns üzletben. Határozottan a kirakatban álló fekete félcipőre mutattál, majd helyet foglaltál a karosszékben, és kibújtál a bakancsból. Ahogy a cipőfűzőt kioldottad, a festékfoltos mandzsettád kikandikált a pulóver alól, gyors mozdulattal visszatűrted a kötött ujj alá, és a kirakatban piszmogó eladóra pillantottál, vajon látta-e a jelenetet. A bőr finoman simult a lábfejedre, elégedetten forgolódtál a tükör előtt, a cipő orrára szegezett tekintettel tettél pár megfontolt lépést, aztán lendületesen, mintha csak a forgalmas utcán kerülgetnéd az embereket, átszlalomoztál a polcok között. Amikor a pultra helyezted a cipőt, az volt az első gondolatod, hogy ha kiállsz vezényelni vasárnap, Spitz bácsi bizonyára nem hagyja szó nélkül a lábbelit az istentisztelet után, biztosan a fejedhez vágja a boltíves ajtó alatt, miért akar a békési parasztgyerek pesti ficsúrt játszani. Megremegett a kezed, amikor előhúztad a zsebedből a pénzt, és kiszámoltad forint-fillérre az eladó elé a borsos összeget. A boltos arca alig észrevehetően megrándult, mire rád szakadt, hogy nem így kellett volna, leleplezted magad. Hónod alá vágtad a cégér ábrájával díszített, mutatós dobozt, kiléptél a körúti zajba, és befordultál az első kereszteződésben. Álmomban ehhez a cipőbolthoz tartunk. De ahogy a kilincs után nyúlsz, véraláfutásos, inas kezed megáll a levegőben, aztán a szemembe nézel, és megvonod a vállad: minek? Én meg felébredek.
Kikászálódom az ágyból. A fürdőszobához a nappalin át vezet az út, de feliratozott kartondobozok állják el az utam. Könyvek, irodaszerek, ruhák, konyhai edények, ágyneműk, törölközők, cipők. Neked két bőrönd elég volt, nekem három körben kell fordulnom a két város között, hogy minden holmimat hazaköltöztessem. Te is ugyanennyi évesen hagytad végleg a hátad mögött a fővárost. Ha aznap nem talál rád Bondár Feri bácsi a szálló mosdójában, ma én sem kerülgetném a dobozokat. Feltűnően sokáig voltál oda, a konyhában vacsorázó szobatársak aggódni kezdtek. Te akkor már a hideg metlakin görnyedtél magzatpózban, arcodból kifutott a vér, és a gyomrodban szaladt össze. A követ és a kagylót zaccszínű vérnyomok pettyezték. Mintha kést forgattak volna a szövetben, szúró fájdalom lüktetett benned, ritmusára össze-összerándultál. A rohammentő még időben érkezett, sürgősségi műtétet hajtottak végre, de nem tudom felidézni, hol, pedig biztosan mesélted. A metlakitól a kórházi ágyig tartó út neked is kiesett, a hasadon ejtett három vágás tanúskodott egy életen át arról, hogy mindez valóban megtörtént. Anyukáékhoz csak napokkal később jutott el Feri bácsi levele. Felültek az első vonatra, és a leírt instrukciókat követve, az utastársak és járókelők szüntelen kérdezgetése közepette jutottak el a kórházig. Indulatra számítottál, tehetetlen dühre, arra, hogy a fejedhez vágják, egyetlen gyermekként hogyan okozhatsz ilyen fájdalmat a szülőknek. Anyukáék azonban erőtlen mosollyal hallgattak az ágyadnál, és a kezedet simogatták. Szeretted volna, hogy összeszidjanak, hogy számonkérjenek, miért vagy megbízhatatlan, felelőtlen, képtelen az önellátásra, veszélyes saját magadra, bármi jobb lett volna, mint ez a megszeppent, szelíd hallgatás. Ebben a pillanatban tudtad, hogy vége. Visszapörgetted az elmúlt heteket, hónapokat, a kantinban esténként felmarkolt bádogbögrét, benne a cukros teával, a kihagyott vacsorákat, a negyvenes izzó fényénél, az éjjeliszekrényen másolt kottákat, a rongyosra jegyzetelt összhangzattant, a körúton szaporázott lépteket, hogy időben odaérj a központi énekkar próbáira vagy a Haller utcai templomba, ahol megengedték, hogy gyakorolj az orgonán. Szájának beszédeit többre becsültem, mint életem táplálékát. Hogyan fecsérelheti az ember hétköznapi dolgokra az idejét, amikor annyi a feladat? Hogyne volna még inkább dicsőséges a léleknek szolgálata? Ahogyan az ágyad szélénél gubbasztó, megtört szüleidre néztél, tudtad, hogy nem maradhatsz itt többé. Mintha éppen ezért róttad volna olyan megszállottan az utcákat, mert a kezdetektől érezted, hogy ez nem tarthat örökké. A tékozló fiú hónapokon át feküdt a pesti belgyógyászaton, majd tett egy rövid kitérőt a parádfürdői szanatóriumba, aztán végleg hazatért.
Az egyik dobozból kikandikál a túrazsákom. Akárhányszor felküzdöttem az előszobában magamra, majd felmarkoltam a hűtőtáskába pakolt vasárnapi ebédmaradékot, anya és mama kórusban mondták: jöjjek minél hamarabb. Te ilyenkor csak hallgattál. Amíg éltél, minden hétvégén hazajártam. Amíg Pesten éltél, minden hétvégén hazajártál. Az evangélista munkáját cselekedd, szolgálatodat teljesen betöltsd. Hetente kétszer három és fél óra, leharcolt szerelvény, teremkocsi, kályhával fűtött utastér, zsúfolt fapadok, szagok. Semmi nem tántorított el, az itthoni énekórára időben haza kellett érni, anyukáékra rá kellett nézni. A táskádban ott lapult a központi énekkar próbáiról kölcsönvett kották akkurátus, kézzel készített másolata, a gyülekezeti tagok összedugták a fejüket a néhány kiosztott papírlap felett, lelkesen vetették bele magukat az ismeretlen pesti énekek tanulásába. Alaposan kigyakoroltattad a szólamokat – Most csak a szoprán. Kérem a tenort még egyszer. Jöjjön a basszus a tizenhatodik ütemtől! Az alt indítsa a kódától! –, addig nem ment senki sehová, amíg tisztán egybe nem csengett a harmónia. Ültél a pianínó mögött, az ujjaid a billentyűkön ugráltak. Hallják a testvérek? Ennek kell szólnia. Volt, aki hallotta, volt, aki nem, ezt te is pontosan tudtad, mégsem nevezted meg a hamis hang forrását. A vasútállomásig tartó félórás utat gyalog tetted meg, közben újra és újra átvetted magadban az énekeket. A vonaton olykor könyvet kaptál elő, vagy a gondolataidba feledkezve bámultál ki az ablakon, de legszívesebben társalgásba bocsátkoztál az utastársakkal, a jó kedélyed ragadós volt, ha valaki beszélt hozzád, teljes lényeddel figyeltél, könnyedén megnyíltak előtted az emberek.
Hetente kétszer három óra, leharcolt szerelvény, fülkék, elromlott központi fűtés, kabátban didergő utasok a szúrós kárpitülésen, szagok. A vasútállomásig általában L. fuvaroz el. A vonaton felnyitom a laptopot, belebújok egy könyvbe, rettegek az ismerősöktől, igyekszem minél rövidebbre zárni a csevegést az ismeretlen nénikkel, zavar a beszélgetések zaja, az egymás után pörgetett TikTok-videók szaggatott ricsaja, ilyenkor félhangosan morgok, cöccögök, befogom a fülem. Minden hétvégén hazamegyek, rá kell nézni anyára, apára, mamára, rád, L.-re. Nem tudom elvágni a hazavezető szálakat, pedig vannak pillanatok, amikor görcsösen akarom. Esténként hosszan guggolok a kollégium kihalt folyosóján vagy a padlásfeljáró lépcsőjén, körbetelefonálom a családot, mindenkinek ugyanazt a néhány kérdést teszem fel, mindenkinek ugyanazt a néhány történést ismételgetem. Olykor fojtogat az ismerős hangok utáni vágy, máskor a szomszédos ház falának hajítanám a készüléket, nem normális, ezt senki nem csinálja rajtam kívül, érzem, ahogy a fülemhez gyógyul a telefon, ahogy molekulákat cserélek vele.
Nálunk senki nem a saját életét éli. Miután hazakerültél, fizikailag kevésbé megterhelő munka után kellett nézned, a szobafestés, a szálló por, a létramászás, a festékesvödrök emelgetése szóba sem jöhetett. Az építőipari vállalatnál bérszámfejtőt kerestek, irodai állás, saját szék, íróasztal, biztos apanázs havonta: elvállaltad. Aztán az élet mégiscsak gondoskodott olyan feladatról, amely tetőtől talpig átmozgat. Apuka hetven nyarán szélütést kapott, újra kellett tanulnia beszélni, járni, a kert nem maradhatott parlagon. Azelőtt csak távolról figyelted a termelést, utasításokba fogódzva cselekedtél, aztán hirtelen öt üvegház sorsa szakadt a nyakadba. Vetettél, palántáztál, ültettél, kacsoltál, locsoltál, kapáltál, paradicsomot, uborkát, paprikát szedtél, szenet lapátoltál, kazánt fűtöttél, megrepedt üvegtáblákat foltoztál, rekeszekbe pakoltad az árut, azokat utánfutóra tornyoztad, irány a nagybani, a negyvennégyes kátyúi dobálták az autót, az út mentén hatalmas tábla: Budapest, összerándult a gyomrod, mert ez már nem az a város, nem a te városod. Minden alkalommal csak a Bosnyák térig jutottál, a betonplaccon ácsorogtál, a téglavörös Zsigulinak dőltél, vártad a kereskedőket, és közben azon töprengtél, vajon most ki alszik a szállón a régi ágyadban, vajon hogyan szólhat a Haller utcai templom orgonája, vajon milyen énekeket gyakorolnak a kóruspróbán, és az otthoni harmóniumra gondoltál, a mostanság ritkán használt fújtatópedálokon megtelepedő finom porrétegre. Vasalt inget viseltél, és vászonnadrágot, többen furcsán méregettek, egy közeli talponállóból kibotorkáló fickó váratlanul odalépett eléd, meglengette az öklét, és az arcodba ordított: Beverem azt az úri pofádat! Negyven láda paradicsom árát meg ezt a mondatot vitted haza magaddal.
Nálunk senki nem a saját életét éli. Te az édesapádét folytattad, én anya helyett anyáét. Fiatalon társat találni, eljegyzés, esküvő, fogadalom, kertes ház a város szélén, gyerek, legfeljebb kettő, rózsaágy az előkertben, kedélyes csevej a szomszéddal a kerítés felett, esténként családi vacsora az asztalnál, hétvégente séták az erdőben, közös sír váltása az új református temetőben. Anya vágyott erre, mégis én kaptam. Ő várakozással gondolt rá, én szorongással, és hálátlannak érzem magam emiatt.
Emlékszem, mikor ütött először szöget a fejembe, hogy anya feladta magát. Leesett állal újságoltam otthon, hogy az óvónők sóból meg lisztből készítettek gyurmát, ezért ő is fakanalat ragadott, begyúrt egy adaggal. Ültünk az újságpapírral takart asztalnál, én lelkesen tapicskoltam a ragacsos masszát, ő viszont mosolyogva könyökölt az asztalon, és csendben figyelt. Ez így nincs rendjén, neki is gyúrnia kell valamit, utasítottam. Bármit? Bármit. Eltűnődött, lecsippentett egy adagot, és megfontolt mozdulatokkal görgetni kezdte a két tenyere között, amíg az anyag testhőmérsékletűre melegedett. Aztán óvatosan húzta, formálta, fogpiszkálóval alakította, amíg a kezében nem termett egy tökéletes őrlőfog. Miért pont egy fog? Anya fogtechnikus. Akkor hallottam életemben először ezt a szót. De ha fogtechnikus, miért nem az a munkája? Mert apa szerint kiszámíthatatlan állás, sokszor kell túlórázni, nem lehetne annyit mellettem, mint most. Apa szerint jobb így, és ebben mama is osztozik a véleményében: egy anyának a gyerek mellett a helye. Arról nem beszélt, ő mit gondol az egészről. Attól fogva nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy talán minden másképp alakul, ha én nem vagyok. Pedig számtalanszor elmondta a válásuk előtt és a válásuk után is, hogy én vagyok a legjobb dolog, ami vele történhetett. Nem hittem neki. Áltatásnak gondoltam, vigaszdíjnak, megbékélésnek a helyzettel.
Csörög a telefon, anya már az autópálya bevezető szakaszán, félóra múlva találkozhatunk odalenn, mondja. Egy óra is eltelik, mire megpillantom kiszállni abból az ezüstszínű autóból, amit még te vettél. Több kört is tett, nehezen talált parkolóhelyet. Intek neki, aztán zsebre dugom a kezem, próbálok közömbösnek látszani. Átlát rajtam, de nem teszi szóvá. Csendben vonulunk egymás mellett az utcán, felszínes dolgokról fecsegünk a lépcsőházban, a gangon, a konyhában. Csak egy pohár vizet kér, aztán leül az egyik tonettszékre, és mosolyogva az asztalra könyököl.
Eszembe jut az álmom. L. kétkedéssel fogadta reggel, szerinte ez a mondat értelmetlen. Az életünk nem lehet másé, csakis a magunké. Ekkor eszembe jut dédnagyapám, aki úgy lett Ferenc, hogy az elsőszülött bátyját bölcsőhalál ragadta el, az édesapa nevét azonban valakinek tovább kellett vinnie. Ő a születése pillanatától valaki más életét folytatta. Mégsem érvelek L.-nek ezzel, inkább szótlanul hallgatom. Szerinte ez az egész utak sorozatos kettéágazása, és mi döntünk, a két irány közül melyiket választjuk. Engem csak az nyugtalanít, hogy úgy látom, miután határoztunk, visszatáncolni nem lehet.
Anya végigpillant a nappaliban sorakozó dobozokon, fújtat, aztán lerogy a kanapéra. Fejét a háttámlának veti, a hatalmas belmagasságot próbálja felmérni. Én közben őt figyelem, és belém hasít a felismerés, hogy kezdetektől olyan állhatatosan, olyan minden más célt vagy vágyat elfojtva adta át magát a szerepnek, hogy sosem láttam másnak, csak az anyámnak. Hullámokban tör rám hol az elfogódottság, hol a rettegés, hogy milyen könnyed mozdulatokkal képes az ember kiradírozni önmagát. Levetem magamat mellé a díványra, a támlának döntöm a fejem, a kárpiton pihenő kezére teszem az enyémet. Együtt nézzük a mennyezetet, hallgatunk. Aztán megtöri a csendet. Tudod, ő imádta volna ezt a lakást, mondja. Szerintem is imádtad volna.
Vissza a tetejére