Majoros Sándor

Valaki mindig túléli

Azt beszélték, napokon belül kitör a háború. A boltok kiürültek, a kereskedők az ínséges időkre gondolva visszatartották az árut. A pénz értéke is folyamatosan romlott, ezért a piacon is már csak csereberélt a nép. Mindenki azt kínálgatta, amije volt, és szó nélkül eltette, amit érte kapott. Sosem lehet tudni, mit hoz a jövő, és hogy mikor mire lesz szükség.
Mi abból a halból éltünk, amit a folyóból kifogtunk, de akkoriban már alig akadt vevőnk, mert a nép a zsákban tárolható élelmiszert kereste. Babot, lencsét, kölest meg persze lisztet és cukrot. Ez is a háború közeledtét jelezte, bárki megmondhatja.
A bátyámmal és az öcsémmel abban a házban éltünk, amit apánk épített az ártéren. Persze nem volt rá engedélye, de az a senki földje volt. Mi, hárman úgy húztuk meg magunkat itt, mint a kergetett vadak, mert anyánkat már az öcsém születésekor elveszítettük, apánk teteme pedig egy csempészakció után a folyóból került elő már vagy tíz évvel ezelőtt.
A rokonaink vagy elfordultak tőlünk, vagy mi tagadtuk meg őket. Apánk korábbi börtönviseltsége sokat számított abban, hogy ez így alakult, pedig nem követett el olyasmit, amit ne lehetett volna megbocsátani. A folyó és az országhatár – ha akarjuk, ha nem – belerángat bennünket a törvénytelenségbe. Egyszerűen muszáj hozni és vinni mindazt, amire valamelyik oldalon megnövekszik a kereslet. Az ilyesmiért pedig nagyon könnyen lepottyan egy-két év, és ezt a sorsot apánk sem kerülhette el.
Az ártéren nem könnyű az élet, de legalább van mit enni, ha az ember tudja, hol kell elhelyezni a varsákat, és mi ezt a tudást nagyon hamar elsajátítottuk. A testvéreimet erről soha nem faggattam, de a válság előtti időkben ők is éppen olyan elégedettek lehettek, mint én.
Az öregek állítólag megérzik az időjárás változását, mi, fiatalabbak pedig a csontjainkban hordoztuk azt a sejtést, hogy a kínok kínja előtt állunk. Azt hallottuk, hogy már a katonaság is mozgolódik, a nép pedig előszedegeti a kazlakból a régi, világháborús fegyvereket. De úgy viselkedtünk, mintha minden rendben lenne, pedig a folyó közepén ott húzódott az országhatár, mögötte pedig az ősi ellenség.
Egyik nap, amikor a bátyám meg én a piacon ácsorogtunk, megszólított bennünket egy idegen. Középkorú férfi, szürke kabátban, mintha a városból érkezett volna, de a ruháján sárfoltok éktelenkedtek, ami arra utalt, hogy nemrég az árterületen kóborolt.
– Maguk halászok? – kérdezte, miközben a cipőjét az egyik halaskosárhoz ütögette.
A bátyám rápillantott, de nem szólt.
– Volna egy munka maguknak – folytatta a férfi, és közelebb lépett. – Át kéne vinni valamit a folyón.
Mindketten tudtuk, hogy ha ez a beszélgetés illetéktelen fülekbe jut, mi is úgy végezzük, mint az apánk.
– Mi volna az? – kérdezte a bátyám a fogai között szűrve a szót.
– Egy láda – mondta az idegen.
– No és mi van abban a ládában? – faggatózott a bátyám.
– Az ne érdekelje – válaszolt a férfi, miközben cigarettára gyújtott. A mozdulatain látszott, hogy ideges. – A lényeg, hogy a küldeménynek holnap virradatig meg kell érkeznie a túloldali város főterére. Harmincezret adok érte, valutában. A felét most, a másik felét akkor, amikor átadják a ládát.
Az ilyen ajánlatokkal sosem árt az óvatosság, mert a bűn mezejére viszik az embert, de amikor a férfi elővette a pénzt, a bátyám szemében megcsillant az érdeklődés. Rám nézett, aztán vissza az idegenre. Nem mondott sem igent, sem nemet, csak lehajolt, kivett a kosárból egy szép nagy pontyot, és átadta az idegennek. Az pedig viszonzásul a kezébe nyomta a bankjegyeket. Pár lépés távolságból úgy tűnhetett, kiszolgáltunk egy vásárlót.
– A ládát ma este, sötétedés után valaki leteszi a gátra – mondta az idegen. – Vigyázzanak, nehogy baj történjen vele, és ne is próbálják fölfeszíteni, mert ha igen, visszajövök.
Halványan elmosolyodott, aztán sarkon fordult, és kezében a ponttyal elvegyült az emberek között.
A piacozást azonnal befejeztük, és rohantunk haza. Az öcsénk egy hosszú bottal és némi rézdróttal éppen áramot próbált lopni a gát mögötti vezetékről, de a bátyám ráparancsolt, hogy hagyja ezt abba. Elmondta neki, mi a fejlemény.
– Ki tudja, mi van abban a ládában – vakarózott az öcskös. – Még az is lehet, hogy fegyver.
A bátyám azzal vágott vissza, hogy igen, ez megeshet, de abból a harmincezerből vehetnénk néhány zsák lisztet meg babot, hogy mire a háború kitör, legyen tartalékunk. Ez lecsöndesítette az öcsénket, bár látszott rajta, hogy továbbra is duzzog. De amikor besötétedett, ő is kiállt velünk a ház elé, és várta a titokzatos szállítmányt.
Az órák egyre csak múltak, és nem történt semmi. Már vaksötét volt, amikor végre kocsizörgést hallottunk a gát felől. Rohantunk a hang felé, ahogy csak bírtunk, de mire fölértünk a töltésre, már visszafordult, és eltűnt az éjszakában. Ott feketéllett viszont a láda.
Az éjszaka sötétje mélyebbnek tűnt, mint valaha. A holdat sűrű felhők rejtették, a folyó pedig olyan baljósan zúgott, mintha figyelmeztetni akart volna egy minden korábbinál nagyobb veszélyre. Olyan érzésem támadt, hogy az éjszaka hatalmas teste mozdul meg a fejem fölött.
A bátyám föllobbantotta az öngyújtóját. A láda ott feküdt a gát tetején, ahogy az idegen ígérte, de valami nem stimmelt vele. Túl hosszú és túl keskeny volt ahhoz, hogy valóban láda legyen. Furcsa simasága, a lecsapott két vége meg az ugyanilyen módon kialakított oldalai gyanakvást keltettek. A bátyám közelebb vitte hozzá a lángot, aztán fölegyenesedett.
– Ez egy koporsó – mondta.
Az öcskös úgy lépett hátra, mintha kígyó mart volna belé.
– Ez… ez nem normális – mondta halkan, de határozottan. – Ki akarhat egy koporsót átvitetni a folyón? És főleg miért?
A bátyám elnézett valahová a túlsó part felé, ahol a megbízónk ezt a visszatetsző küldeményt várta.
– Nem nyithatjuk ki – mondta lassan, mintha önmagát próbálná meggyőzni. – Ezt mondta a pasas. Ha kinyitjuk, visszajön. És ha nem visszük át, akkor is.
– És ha így is visszajön? – vitatkozott az öcskös. A hangja most már nem remegett, hanem dühösen pattogott. – Ez az egész egy őrültség! Miért nem árulta el, mi van benne?! Mi van, ha valami… valami olyasmit szállítunk, amiről jobb lenne nem tudni?
A bátyám hosszú ideig hallgatott. A felhők közül kibukkanó hold éles árnyékokat vetett az arcára. Végül rám nézett, és azt mondta:
– A pénz fele már nálunk van. Ha nem csináljuk meg, visszajönnek. És akkor nem kérdezni fognak.
Az öcskös idegesen a hajába túrt.
– És ha megcsináljuk? – kérdezte. – Ha átvisszük, és kiderül, hogy valami rosszat tettünk? Hogy részei lettünk valaminek, amit nem is értünk?
Mind a ketten tudtuk, hogy igaza lehet, de a kérdései nem változtattak a helyzeten. A döntést meg kellett hozni.
Végül a bátyám volt, aki ezt megtette.
– Csináljuk. Vigyük át.
Az öcskös meg sem mozdult, de én odaléptem, és segítettem megemelni a koporsót. Furcsán könnyűnek tűnt, legalábbis apáméhoz képest, mert mostanáig az volt az egyetlen koporsó, amit cipeltem. A lakkozott fából áradó érthetetlen hideg szó szerint a mellkasomra tapadt. Mintha azt jelezte volna, hogy ez nem csak egy tárgy, hanem a túlvilág egy darabja.
A vízállás szerencsére alacsony volt, a gázlónál a folyó csak a térdünkig ért. Nagyon könnyen átjutottunk a túloldalra, de nem észrevétlenül: a gát tetején járkált valaki. Halk, susogó léptek, a kavicsokon csikorgó cipőtalpak. Ösztönösen megdermedtünk.
– A koporsót! – suttogta a bátyám, és a nádas felé mutatott.
Nem volt időnk megfontolni, hova rejtjük el, csak betoltuk a sűrűbe, és otthagytuk. Éppen jókor, mert a gát tetején mászkáló alak fölfedezett bennünket.
– Tán csak nem a három testvér? – szólalt meg az árnyék, olyan hangon, amely egyszerre volt nyájas és gyanakvó.
A finánc volt, akit jól ismertünk. Valaha ő is halászott, és ugyanúgy átjárogatott a határon, ahogy mi, de aztán a szomszéd ország finánca lett, és bár az ottani hatóságnak dolgozott, nem felejtette el a múltját. Ez tette őt veszélyessé. Tudta, hogyan gondolkodunk, és minden apró hazugságot azonnal lefülelt.
– Mi járatban ilyen későn? – kérdezte. A zseblámpáját nem kapcsolta be, csak állt, mint egy kísértet.
– A szokásos – mondta a bátyám. – Néha éjszaka jönnek a legjobb fogások.
A finánc fölnevetett, de a hangja nem volt őszinte.
– Éjszaka? A senki földjén? Halászháló nélkül? Hát, nem semmi.
Az öcsém idegesen rándult egyet, de oldalba böktem, hogy maradjon veszteg. A bátyám eközben higgadtan folytatta:
– Gondoltuk, megnézzük, van-e itt uszadék, amit fel lehetne szedni. Tudja, hogy van ez.
A finánc közelebb jött, és végigmért bennünket. A sötétben is látott, mint a macska, és a szeme minden apróságot észrevett. Tudtam, hogy a csizmánkra tapadt friss iszapot bámulja, aztán a levegőbe szimatolt, mintha szagot keresne.
– Uszadékfa, mi? – ismételte, majd a nád felé fordult, ahol elrejtettük a koporsót. – És ott mi van?
A nád eddig halkan muzsikált a szélben, de most mintha a húrok közé csapott volna.
– Ott? – kérdezett vissza a bátyám. – Nincs ott semmi. Néha beleakad a nádba valamilyen hulladék, de nem hiszem, hogy ma érdemes volna ott keresgélni.
A finánc úgy tett, mintha gondolkodna. A csend, amely körülvett bennünket, nehezebb volt, mint a koporsó.
– Tudják, fiúk – szólalt meg végül –, ez a partszakasz nagyon veszélyes mostanában. Hirtelen nagyon megnőtt itt a forgalom. Olyat is hallottam, hogy az itteniek diverzánsokat láttak átkelni, ládányi fegyverrel.
Az öcskös nem bírta tovább.
– Mi nem csináltunk semmit! – tört ki belőle.
– Nem mondtam, hogy csináltak volna. Csak azt, hogy vigyázzanak. Az ember néha rosszkor van rossz helyen. És ha talál valamit... – a finánc tekintete újra a nád felé kalandozott. – Nos, azt jobb, ha időben jelenti.
A szívem olyan hevesen vert, hogy attól féltem, meghallja. De a bátyám továbbra is higgadt maradt.
– Pontosan. Ezért is jöttünk ide. Hogy ne zavarjunk senkit, és minket se zavarjanak – mondta.
A finánc bólintott, aztán megfordult, mintha távozni készülne.
– Helyes. Akkor én sem zavarok tovább. De ha netán mégis lenne valami... – itt egy pillanatra megállt, és visszanézett ránk –, tudják, hol találnak.
Azzal elindult vissza az ösvényen. Mi csak akkor mertünk megmozdulni, amikor már a lépéseit sem hallottuk.
– Huh, ez nagyon közel volt! – eresztette ki magából a szuszt az öcskös, miközben a bátyám a nád felé indult, hogy ellenőrizze a koporsót.
– A veszély elmúlt. Tovább kell mennünk – mondta halkan, de érthetően.
Óvatosan belegázolt a vízbe, aztán hirtelen megállt és hátrafordult.
– Nincs itt! – mondta fojtott hangon.
– Hogy érted ezt? – kérdeztem, és odasiettem. A sötétben szinte semmit nem lehetett látni, de a bátyám idegessége többet mutatott egy erős fényű elemlámpánál. Átkutattuk az egész nádast, hiába: a koporsónak nyoma veszett.
– Talán nem is ide rejtettük – mondtam bizonytalankodva, de a bátyám a fejét rázta.
– A sodrás ragadta el – jelentette ki. – Könnyű volt, és vízhatlan, most már a folyó viszi.
Egy pillanatig néma csend telepedett ránk. A gondolat, hogy a koporsó most valahol a sodrásban kering, maga volt a borzalom.
– Most mi a fenét csináljunk?! – tört ki belőlem a kétségbeesés. – Ha nem találjuk meg, az a pasas kinyír bennünket!
– Előbb fogd be a szád – förmedt rám a bátyám. – Gondolkodni kell, nem pánikolni.
– Gondolkodni?! – lépett oda az öcskös. – Az a rohadt koporsó valahol a folyón úszik, mi meg itt állunk, mint a hülyék!
– Csend legyen! – mordult rá a bátyám, és a folyóra mutatott. – Tudjuk, merre tart. A sodrás délre viszi, a hídhoz, ahol a zsilip van. Ott majd szépen fennakad, és kihalásszuk.
– A hidat már egy ideje katonák őrzik! – vetettem közbe.
– Akkor imádkozz, hogy ne legyen náluk lámpa – felelte a bátyám.
Elindultunk a zsilip felé, de az ösvény keskeny volt, és alig járható. A fák gyökerei állandóan az utunkba akadtak, szinte tapogatózva kellett haladnunk. A hold eltűnt, a csillagokat felhők takarták, mintha az ég is ellenünk fordult volna. Csak a zsilip zúgása jelezte, hogy közeledünk a hídhoz.
– Ha meglátják a koporsót, nekünk annyi – suttogta az öcskös, de mindketten válasz nélkül hagytuk.
Közben végig úgy éreztük, valaki figyel minket. A szél is fölerősödött, és a nádas suttogása átalakult vadállatot idéző morgássá, amihez a víz zúgása is csatlakozott. Minden nesz arra emlékeztetett, hogy nem vagyunk egyedül.
Ahogy közeledtünk a zsiliphez, a zajok egyre tisztábbak lettek. A víz erősebben és határozottabban csapódott a kövekhez, ami egyértelműen a növekvő mélységről árulkodott. A híd sötét körvonalait egy halvány, kékesfehér derengés vetítette rá az égre, mintha valaki keresőfénnyel pásztázta volna a környéket.
– Ott van! – mutatott előre a bátyám, és valóban: a sodrásban ott bukdácsolt a koporsó. Lassan közeledett a zsiliphez, miközben az örvény úgy forgatta, tekergette, ahogy a haláltáncot az ember elképzeli.
– De a hídon járkál valaki! – suttogta az öcskös, és a fény felé mutatott.
Egyszerre kellett volna cselekednünk és rejtve maradnunk, de nem tudtuk, mi a helyes lépés. A koporsó a sodrásban táncolt, a fénysugár pedig egyre közelebb ért hozzá.
– Most vagy soha! – mondta a bátyám, és begyalogolt a folyóba.
Dermedten néztük, ahogy nyakig merül a szurokszerű vízbe, majd mint a vidra, úszni kezd a koporsó felé. Nem féltettük, mert kiválóan úszott, de kiderült, hogy a hídon nem csak egy katona őrködik. Ahogy a fény odavetődött, észrevettük, hogy hárman vannak. Az egyik a fegyverét lazán a vállára akasztva állt az őrbódé előtt. Egy másik a korlátnál könyökölt, és a harmadik az, akit idejövet észrevettünk. A bátyám ezt nem tudhatta, csak úszott, kitartóan és határozottan, amíg bele nem csimpaszkodott a csónakként sodródó koporsóba.
Odasúgtam az öcsémnek, hogy ha észreveszik, biztosan rá fognak durrantani. Megnyugtatott, hogy ne szarjak be, ezek most nem használhatnak fegyvert. Itt, a határon egyetlen lövés is elég ahhoz, hogy elszabaduljon a pokol, és ezt ebben a pillanatban még senki nem akarja. Legfeljebb ráüvöltenek, hogy kifelé a vízből, és adja meg magát, de ő nem lesz köteles engedelmeskedni. Valójában ez az időszak a legkedvezőbb az ilyen akcióra, mert ha nem lenne ez a háborús hisztéria, simán lepuffanthatnák.
Ez az érvelés mindent megváltoztatott, mert attól kezdve úgy lestük a bátyámat, mintha mindez egy tét nélküli mutatvány lenne. Persze, nem esett volna jól, ha fölfedezik, de az élete legalább nem forgott veszélyben. Az pedig régi igazság, hogy ha az ember legyőzi a félelmeit, a szerencse is mellé szegődik. A pásztázó fény másfelé vette az irányt, és a hold sem bújt ki a felhők közül, de bárhogy is áltattuk és nyugtattuk magunkat, nagyon megkönnyebbültünk, amikor a bátyám lihegve és kimerülve, de végre lerogyott mellénk a töltés oldalára.
Ekkor valami váratlan történt. A felhők, amelyek eddig könyörületesen eltakarták az eget, hirtelen szétnyíltak, és a telehold hideg kegyetlenséggel csapott le a folyóra. Úgy hevertünk ebben a világosságban, mint a bábuk a színpadon. A katonák rögtön meg is láttak bennünket. Az egyikük rekedt hangon felkiáltott, és a reflektor fénye ránk terelődött.
Az öcskös riadtan kapkodta a fejét, de a bátyám csak a koporsót rángatta maga után, amikor a bokrok oltalma felé igyekezett. Ekkor csattant el az első lövés. Olyan erős volt, mintha az ég szakadt volna ketté. A második mellettem csapódott bele a sárba.
– Fussatok! – üvöltött ránk a bátyám, de enélkül is, mint a nyulak, rohantunk be a bozótosba. A bátyám a koporsó egyik végét, én a másikat ragadtam meg, és vonszolni kezdtük. A golyók a fülünk mellett fütyültek, de egyik sem talált, és bár a katonák még akkor is lövöldöztek, amikor már elrejtett bennünket a rekettyés, úgy éreztük, a nehezén túl vagyunk.
Csakhogy az utat mostantól nem használhattuk, a mocsaras talajon meg minden lépés maga volt a gyötrelem. Hol cipeltük, hol toltuk vagy vonszoltuk a koporsót, ami minduntalan beleakadt egy-egy ágba, gyökérbe vagy buckába. Sajgott minden porcikánk, és úgy gőzölögtünk, mint a kísértetek. A sötétség visszahozta az eddig száműzött zajokat is. Távolról, de tisztán hallottuk a rövid, katonás parancsszavakat, meg azt a lármát, amit egy sebtében kialakított üldözés létrehozhat. Remegtünk a kimerültségtől meg a félelemtől. A bátyám hangosan zihált, de nem állt volna meg a világért sem, én pedig még mindig a reflektor fényét kerestem, mert attól féltem, hogy bármelyik pillanatban rajtunk üthet.
A folyó zúgása közben elhalkult, de a levegőben még mindig ott lógott a halál hideg jelenléte. És ezzel még korántsem ért véget a szenvedés. A koporsó súlya elviselhetetlenné vált, az iszap béklyóba kötötte a lábunkat, a tüskés bozót ostorként verdesett, de nem adhattuk fel. Messziről hallottuk a katonák kiáltásait, néha nevetést, néha dühös utasításokat, és a lámpák fénye időnként végigsöpört a tájon, mintha a célt keresnék.
– Ennyit arról, hogy nem lőhetnek ránk – súgtam oda az öcskösnek, de nem válaszolt. Miért is tette volna? Én voltam az ostoba, hogy nem vettem figyelembe azt, hogy a zsilip és a fölötte átívelő híd egy mellékágon van. Az országhatár a főmederben húzódik, és az messze van innen. De közben arra is gondoltam, hogy mozgásban kell maradnunk. Ha megállunk, elveszünk.
A mocsár legmélyebb, legalattomosabb részén kellett átküzdenünk magunkat. A sár felkúszott egészen az állunkig, rátapadt a mellkasunkra, és minden mozdulattal éreztük, hogy az anyaföld magába akar minket fogadni. De a növényzet egyre sűrűbb lett, és végül találtunk egy ösvényt, amelyen könnyebb volt a járás. Ezen vánszorogtunk a város felé, amelynek már látszottak a fényei, ám egyelőre csak a látóhatár peremén. Ekkor történt, hogy az öcsém, aki eddig sem jeleskedett a koporsó cipelésében, tologatásában, mind jobban lemaradozott. Először azt hittem, a fáradtság győzte le, de aztán meghallottam, hogy felnyög, majd halkan elvágódik.
Megfordultam, és a sötétben is kivehetően láttam az öcsköst, ahogy a földön fekszik. Nem szólt semmit, de a légzése szaggatott volt, mintha minden levegővételért küzdenie kellene.
– Álljunk meg – nyögte. – Nem bírom tovább.
A bátyám mellé térdelt, és a karjánál fogva megpróbálta fölsegíteni, de észrevette, hogy az öcskös arca éppen olyan sápadt, mint a holdvilág, a homlokán meg gyöngyözik a verejték. Most már mind a ketten láttuk, hogy valami nagyon nincs rendben.
– A kurva életbe! – sziszegte a bátyám, és óvatosan szétnyitotta az öcsénken az inget. Az üldözőinkkel mit sem törődve elővette az öngyújtóját, és a markával eltakarva meggyújtotta. Éppen annyi fényt adott, hogy megláthattuk az öcsém oldalán a sebet: egy apró pötty volt, amelyből vér szivárgott. A másik oldalon viszont nem volt kijárati seb. Mindketten tudtuk, mit jelent ez: a golyó benne maradt. És ami még rosszabb: ez belső vérzés.
Az öcskös meg sem próbált föltápászkodni.
– Nem érzem a lábam – mondta halkan.
Bátyám az arcát egy pillanatra a tenyerébe temette, mintha pókhálót próbált volna ledörgölni. Amikor megint rám nézett, a szemében már ott volt a döntés súlya:
– Orvost kell keresnünk – mondta. – Azonnal.
– Így nem jutunk el a városig – ellenkeztem. – Túl messze van. És ha ott meglátnak bennünket...
A bátyám ezt meg sem hallotta. Fölegyenesedett és körbenézett. A növényzet balra is, jobbra is áthatolhatatlanul sűrű volt, de a távolban valami halvány derengést láttunk. Egy tanyasi ház fényei voltak, elég közel ahhoz, hogy odaérjünk.
– Ott majd szerzünk járművet – rendelkezett a bátyám.
– És a koporsó? – kérdeztem.
– Le van szarva – mondta gyűlölködve.
A tanya nem volt messze, de az út hosszabbnak tűnt, mint az, amit idáig megtettünk. Az üldözőink lármája itt már nem hallatszott, és az elemlámpák fénycsíkjai sem cikáztak a fejünk fölött. Ha nem történt volna ez a baj, még biztonságban is érezhettük volna magunkat.
A ház egy fehérre meszelt kis épület volt, a kertjében néhány kopár fa és egy rozoga kút állt. Baljós csend vette körül, mintha az idő itt megállt volna felette.
A bátyám az ajtóhoz lépett, és erőteljesen bekopogott. Az első pillanatban nem történt semmi, aztán megjelent egy öregasszony. Ráncos arca gyanakvó volt, de amikor meglátta a földre fektetett öcsénket, elkomorult.
– Segítség kell – mondta a bátyám azon a nyelven, amit mind a ketten csak törtünk.
Az asszony nem szólt semmit, csak kinyitotta az ajtót, és intett, hogy vigyük be a beteget. Egy faágyas sarokkal kiegészített konyhába léptünk. Az öcsköst óvatosan ráfektettük az ágyra, miközben az asszony kevés rongyot meg egy üveget tett az asztalra. Valamilyen alkohol lehetett, talán házi pálinka, de az öcskös ekkor már nem volt magánál. Tehetetlenül álltunk fölötte. Engem a sírás kerülgetett, a bátyám meg csak állt, összeszorított szájjal.
– Fejezzük be, amit elkezdtünk – mondta végül, és ez úgy hangzott, mint egy búcsúzás.
A testvérünket az öregasszony gondjaira bíztuk, de tudtuk, hogy most látjuk őt utoljára. Nem vagyok képes szavakkal kifejezni azt az érzést, amivel követtem a bátyámat, aki odakint rágyújtott, és kijelentette, hogy ezt a dolgot már csak az öcskös miatt sem szabad félbehagyni. Kell hogy legyen valami értelme ennek az egésznek, de hogy mi, azt akkor fogjuk megtudni, ha a koporsót eljuttatjuk a célba. Homályos magyarázkodás volt, és nem is érdekelt. Közömbösen tűrtem, hogy odarángasson ahhoz a kétkerekű kordéhoz, amit az istálló mellett talált. A fémváza csupa rozsda volt, a farészei pedig repedezettek, de még tartották magukat. Erre pakoltuk rá a koporsót, és indultunk vele a most már valóban közelinek tűnő város felé.
Ekkor hallottuk meg a motorzúgást. A hátunk mögött éledt, és gyorsan erősödött. Futottunk a kordéval, ahogy bírtunk, de a lárma szinte körbevett bennünket. Kiabálás, kutyaugatás, járművek moraja szaggatta darabokra az éjszakát, mintha a pokol szabadult volna el.
– Gyorsabban, még gyorsabban! – ösztökélt a bátyám, és mint a madzagon rángatott bábu, engedelmeskedtem. Olyan volt az egész, mint egy lázálom: a házak faláról bő sugárban ömlött rá a kövezetre a lámpák fénye, ám a város teljesen kihalt volt.
Egy régi, elhagyatott épület elé értünk, az ajtaja félig nyitva, mintha várt volna bennünket. A bátyám belökte az ajtót, és intett, hogy húzzuk be a kordét. Egy régi raktár lehetett, a falakat penész, a padlót törött ládák és rozsdás fémhulladék borította. A szívverésünk szinte visszhangzott a csendben, de tudtuk, hogy ez csak illúzió. Az üldözőink percek alatt ránk fognak találni.
A bátyám az ajtó résein át kinézett az utcára, és megállapította, hogy az a tér, ahol le kell adnunk a koporsót, már csak egy utcányira van. Alig száz métert kellett volna megtenni, ám az több volt, mint lehetetlen.
Hirtelen visszafordult, és előhúzta a kését a kabátja alól. Nem értettem, mi a szándéka, de aztán megláttam rajta azt a rideg eltökéltséget, amit eddig csak életemben egyszer, az apám arcán fedeztem föl.
– Én kimegyek, és magamra vonom őket, te pedig szedd össze minden erődet, és fuss el a kordéval a térig! Meg tudod tenni.
Döbbenten néztem rá.
– Ez őrültség! Nem hagylak itt!
A bátyám halkan felnevetett, de a hangja szomorú volt.
– Nem árthatnak nekem. Nálam nincs semmi. Pár nap börtön meg nem a világ. De ha nem juttatjuk célba a koporsót, akkor mindez hiába volt.
Nem akartam elhinni, hogy a bátyám tényleg ezt tervezi, ám a kezembe adta a kést, apám régi halászkését, és a vállamra tette a kezét.
– Ne vitatkozz. Csak maradj életben. Ez az egyetlen, ami számít.
Eszembe jutott, hogy apánk szóról szóra ugyanígy búcsúzott tőlünk. Ugyanígy csillant meg a kezében a penge, és ugyanígy adta át a felelősség súlyát annak, akinek ezt el kellett fogadnia. És őt sem láttuk soha többé.
A bátyám megölelt, majd szó nélkül kilépett az ajtón. Még láttam, hogy az alakja eltűnik, amikor meghaladja a lámpák fénykörét, de aztán fölerősödött a kutyaugatás, és ez jeladás volt, hogy muszáj elindulnom. A kést az övembe dugtam, és kivonszoltam a kordét az utcára. Sokkal könnyebben gurult, mint hittem. Igaza volt a bátyámnak, futni is képes voltam vele a tér irányába.
Ez volt az a pillanat, amikor már nem éreztem a fáradtságot. Szinte repültem a koporsóval, mint egy démon, akire nem érvényesek a tér és az idő szabályai. A házak mögött lövések durrogtak, és valahol fölbőgött egy teherautó motorja is, de a város továbbra is kihalt maradt, mintha kijárási tilalom ülne az utcákon.
Így jutottam el arra a térre, ahol a szökőkút sziluettje halványan rajzolódott ki a foghíjas lámpafényben. Már nem érdekelt semmi, csak hogy letehessem végre azt az átkozott koporsót. Nem is törődtem vele, hogy ér földet, egyszerűen csak lehajítottam, azt sem bánva, hogy esetleg darabokra törik. De kibírta. Kissé viseltes volt, tele karcolásokkal, itt-ott kiszálkásodva, bemocskolódva, de az volt, aminek lennie kellett.
Elkapott a düh: a keserves úristenit a világnak! Ezért a kofferért halt meg az öcsém, és ezért bánnak úgy el a bátyámmal, mint egy terroristával? Az a rengeteg fájdalom és szenvedés egy nyomorult koporsóért? És még azt sem tudjuk, mi van benne!
A díszkút rozoga kerítéséről lefeszítettem egy vasrudat. A harag, a keserűség és a tehetetlenség elegye hajtotta a mozdulataimat. Csak egy célt láttam magam előtt: meg akartam tudni, miért kellett ennyit szenvednünk e miatt a rohadt láda miatt. Az ujjaim remegtek, ahogy a vasrudat megmarkoltam, de az első ütés tompán csattant a koporsó vaskemény tetején. A fedél mintha kinevette volna a próbálkozásomat.
Még egyszer, kétszer, talán tízszer is lesújtottam, aztán a fáradtság úgy csapott le rám, mintha az ég szakadt volna a vállamra. A rudat szorító kezem csúszott az izzadságtól, a szívem őrülten kalapált, és éreztem, hogy a vér forrón lüktet az ereimben.
– Nyílj már ki, te átkozott! – kiáltottam, és egy utolsó, kétségbeesett lendülettel, minden maradék erőmet beleadva még egyszer odacsaptam. A fa egy éles reccsenéssel végre megrepedt. A résbe gyorsan belemélyesztettem a vasrudat, és ránehezedtem. A koporsó fedele roppant egyet, de nem nyílt ki teljesen. Még több erő kellett. A düh már az eszemet is elvette. A fogaim összeszorultak, ahogy veszett vadként birkóztam a ki tudja mivel edzett, erősített fával, miközben az izmaim égtek a kimerültségtől. Már szinte nem is tudtam magamról, amikor a fa ellenállása végre megtört, és a fedél hangos csattanással félrecsúszott.
Lerogytam a földre, szinte magam sem hittem el, hogy sikerült. Alig kaptam levegőt, az ujjaim elzsibbadtak, de elértem, amit akartam. Ám az elém táruló látvány úgy vert mellbe, hogy kis híján elájultam.
A koporsóban nem volt más, csak egy kevés finom, szürke homok. Nem akartam elhinni, hogy ezt kellett idecipelnünk. Csak egy magyarázat létezett minderre: az a szürke kabátos valami miatt el akart bennünket veszejteni, és ezt a módszert találta ki. Penészes dohányt hoztunk át neki a vízen? Vagy az arany volt hamis, amit jó áron megkapott? Ki emlékszik már minden régi ügyre?
Megragadtam a koporsó szélét, és belenyúltam. A homok szinte menekült az ujjaim közül, de valami keményet is megérintettem. Egy csont volt, emberi combcsontnak tűnt. Több száz éves lehetett, a felületén ott sorakoztak az idő által hagyott nyomok és a mulandóság erejét bizonyító repedések. A dühöm elillant, helyét valami dermesztő felismerés váltotta fel.
Ekkor egy kezet éreztem a vállamon. Fölpillantottam, és ott állt a finánc. Az arca árnyékban volt, de a hangját azonnal megismertem.
– Figyelmeztetni próbáltalak – mondta halkan, szinte sajnálkozva. – Mást ott nem tehettem, mert szemmel tartottak.
Nem szóltam semmit, csak nézegettem a csontot. A finánc pedig folytatta:
– Tudod, mi ez? Az ország szíve. A múlt. Az, amivel az embereket meg lehet mozgatni, ha más már nem működik.
Eszembe jutott az régi legenda, amelyet gyerekkoromban hallottam: ez az ország valaha a miénket is meghódította, és amikor ennek vége lett, egy nagy hősük földi maradványai nálunk rekedtek. Az a híres ereklye volt, amit azóta is kitartóan követeltek, de mi soha nem adtuk át. És most itt tartottam a kezemben.
– Most már mindenük megvan – folytatta a finánc, és a hangjában keserűség bujkált. – Nem ez dönti majd el a háborút, de ez lesz az, amiből erőt meríthetnek, ha elhúzódik.
Visszaejtettem a csontot a koporsóba, és éreztem, hogy a tehetetlenség jeges súlya nehezedik rám. Tudtam, hogy csak perceim vannak hátra, talán annyi sem. De már nem számított. A földön ültem, a koporsó mellett, és csak arra gondoltam: vajon a finánc ismerte-e azt a szürke kabátos embert, aki ellenünk dolgozott? Ismernie kellett, mert most már biztos, hogy a mi emberünk volt ezen az idegen földön, és bár ezt nekünk is folyamatosan jelezte, nem akartuk vagy nem tudtuk észrevenni.
A finánc halkan, szinte észrevétlenül hagyott magamra, mint aki elvégezte, amiért jött, és a környék megtelt imbolygó árnyékokkal.
Nem mozdultam. Már nem volt hova futnom. Csak ültem ott, a koporsó és a homok fölött, kezemben az apám késével. Arra gondoltam, hogy talán már nem is a hősök csontjai számítanak, hanem azok, akik képesek elhinni, hogy számítanak.

Vissza a tetejére