Friss magyar terápiás salátástál (Jánoki-Kis Viktória: Csend és zivatar)
Jánoki-Kis Viktória: Csend és zivatar. Magyar Napló Kiadó, Bp., 2024
Végy egy posztcovid élethelyzetet, helyezz bele három válságban lévő főszereplőt, adj hozzájuk néhány társadalmi problémát, variáld a narrációt, írj bele feszes párbeszédeket, bolondítsd meg egy kis szakralitással és egy csipetnyi természetközeliséggel, és máris kész a könnyen fogyasztható, mégis kiadós kortárs regény! Érzékletesnek szánt túlzással így lehetne meghatározni Jánoki-Kis Viktória második prózakötetének, a Csend és zivatar című regénynek az összetevőit, amelyek az olvasó értelmezői konyhájában érnek össze igazán tartalmas fogássá. Már ha eleget próbálgatja a fűszereket, és rátalál az ízlésének megfelelő kombinációra.
A Csend és zivatarhoz kell némi nyitottság, mert ahogy a fenti hozzávalókból is látszik, nem egy egyszerű magyaros paprikás krumpliról van szó, hanem elég bonyolult kísérletről, amely mégis szépen beilleszthető a magyar valóságba. Első pillantásra még a covid miatti lezárásokat követő kiszabadulás is csak illusztrációnak, korfestésnek tűnik a magánéleti szálak mellett, devalójában ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy a szereplők miért kezelik olyan nehezen a traumáikat. Mintha a járványügyi korlátozások tovább mélyítették volna a gyászt, a párkapcsolati válságot és a kamaszkor nehézségeit, és ezek mind egyszerre törnének felszínre a három főszereplőből, akiknek a nézőpontjából megismerjük a történet(ek)et.
Szilveszter gyászoló férj, sikeres ügyvéd, aki egy vitorlásbalesetben elvesztette cigány származású feleségét (a későbbiekben fontos lesz ez a kötődés). Anna háromgyerekes anya, akit jól kereső és szexuálisan aberrált férje rendszeresen megcsal. Zoé Anna kamasz lánya, aki széthulló családja árnyékában egyre inkább ráébred saját teste, lelke, ezzel párhuzamosan pedig a világ működésére, a szerelem és a barátság természetére. Az ő nézőpontjaik keresztezik egymást, hiszen az adott problémára egyszer Szilveszter, majd Anna szemszögéből látunk rá, és ugyanez igaz az anya és lánya közötti konfliktusra.
Kezdetben kissé öncélúnak és stilisztikai ügyeskedésnek tűnik, hogy Anna szólama egyes szám első személyben, Szilveszteré egyes szám harmadik személyű narrátorral, Zoé hangja pedig egyes szám második személyű önmegszólítással kerül az olvasó elé. Ha azonban szétnézünk a közösségi oldalak kommentszekciójában, könnyen rájöhetünk, hogy éppen ezek a nézőpontváltások hiányoznak a magyar közbeszédből. Véleményütközések demonstrációjaként is olvashatjuk ezt, hiszen például a vipassanát Szilveszter teljesen elutasítja, Anna a saját kereszténységével igyekszik összhangba hozni, Zoé pedig próbálja kialakítani hozzá a viszonyát. Más szereplők aspektusai még tovább bővítik ezt az értelmezési keretet: Szilveszter halott felesége éppen egy ilyen meditáción világosodott meg, kapcsolódott sikeresen az univerzumhoz. Az olvasón múlik, melyik szereplővel, narrátorral tud azonosulni, de ahhoz, hogy megtörténhessen ez az állásfoglalás, kénytelen belehelyezkedni a másik perspektívájába. Ez összességében a felső középosztályhoz kötődik, hiszen mindhárom nézőpont a nem kisebbségi, jómódú értelmiségi megközelítése.
Ezekkel a felső középosztálybeli hangokkal kerül feszültségbe Szilveszter cigány származású feleségének és az ő családjának az ábrázolása. Maga a regény is azzal kezdődik, hogy az ügyvéd előzetesben lévő sógorához megy beszélgetésre mint rokonának védője. Szilveszter felesége a tanulással emelkedett ki a családból, de ehhez az kellett, hogy „örökbe adják”. Szépen összegződnek itt a cigánysággal kapcsolatos berögződések (bűnözés) és a kiút lehetősége (tanulás). Ezen a szinten a regény akár a közhelyek bűvkörében is maradhatna, de éppen a címben metaforikusan elrejtett zivatar segít abban, hogy ez a klisé elmozduljon egy fontosabb probléma feltárása felé. Zivatar ugyanis Szilveszter feleségének lova, aki rengeteget segített a nő traumáinak feldolgozásában. Nem elég tehát a lehúzó közegből való kiemelkedés, hanem szükség van az egykori sebek gyógyítására is – akár a vipassanával, akár a lovaglással. Éppen ez lesz Annának is a terápiája, másféle sebekkel, másféle miliőből érkezve.
A Csend és zivatar nemcsak problémafeltáró, hanem megoldáskereső regény is szeretne lenni. Ezt a talán vállalt, talán csak a kritikus által ráaggatott feladatát olvasmányosan végzi el. A fejezetenkénti narrátorváltások mellett feszesek és izgalmasak a párbeszédek, filmbe illők. Jánoki-Kis tudja, hogy az olvasót nem lehet untatni, mert kíméletlenül átnyergel egy streamingszolgáltatóra, vagy elkezdi görgetni telefonján a közösségi médiát. Ebben az értelemben is kortárs prózát olvasunk, mert a Csend és zivatar éppen annyit mond, amennyi szükséges. Ezzel kapcsolódik is a történet középpontjában álló vipassanához.
A vipassana egy tíznapos elvonulás, amelynek középpontjában a meditáció áll, és az ott töltött időt meghatározó némasági fogadalom (erre is utalhat a regény címében szereplő csend). Annát és Szilvesztert ez a helyzet is összeköti, de amíg Anna sikeresen végigcsinálja az elvonulást, addig Szilveszter belebukik, bár nem tanulságok és fejlődés nélkül. Tehát nincs a traumák gyógyításának univerzális módja – vonhatjuk le a tanulságot, ha ilyen szemmel olvassuk a regényt.
Ugyanilyen érdekesek a mellékszereplők is. Anna szadomazo szexhez vonzódó férje elkezd terápiára járni, és a pszichológussal való beszélgetései során feltárulnak az agresszív alkoholista apával töltött hétköznapok emlékei. Közben a lánya, Zoé barátja révén szembesül azzal, milyen az élet néhány társadalmi kategóriával lejjebb egy szintén alkoholista apával. De hasonlóan izgalmas Grünwald Ádám alakja is, a gazdag hippi, aki a meditációs központot építtette, és aki maga is megvilágosodott egyszer, majd sikeresen túltette magát ezen. Kidolgozott karakterekből van bőven a regényben, mint ahogy tragédiából is, legyen szó akár a cigány sorsról, egy feleség elvesztéséről, a család széthullásáról, a kamaszkor válságáról. A regény egyik nagy vállalása, hogy mindezekre gyógyírt, terápiát, megoldást próbál kínálni. A meditáció, a környezetváltás, a szakértői segítség szinte az olvasó szájába rágja: látod, itt a megoldás. Ez az optimizmus az, ami kissé amerikai filmessé teszi a befejezést. Bár Szilveszter megszökik az elvonulásról, de Új-Zélandon rátalál a boldogságra. Annának segít a meditáció, a férjének a terápia és a vidéki élet, Zoénak a párkapcsolat és a falusi miliő. Túl sok a happy end a magyar valósághoz képest, és ez a remény csalóka, mert a felső középosztály problémamegoldása nem feltétlenül működik alacsonyabb szinten. Ha például Szilveszter nem írna egy jövedelemigazolást apósa helyett, akkor sógorát nem engednék ki a börtönből házi őrizetbe.
A regény átsiklik az alsó középosztály nehézségein, és romantikusan idealisztikus még akkor is, ha nem vesszük figyelembe az Anna és Szilveszter között szövődő szerelmi szálat. A mai magyar hétköznapokhoz képest túl szép ez a kortárs regény, amelyben a buddhizmust is sikerült összeegyeztetni a kereszténységgel. Minden élére van hajtogatva, még Anna férjének szexuális aberrációja is érthetővé válik a gyerekkori traumák miatt, így akár felmentést is adhatunk neki.
Kevés a nyitott kérdés a regényben, kevés a rejtély, a legtöbb történetszál röviden, de el van varrva. Részletekbe menően kiderül, hogyan halt meg Szilveszter felesége, és még levelet is olvashatunk arról, hogyan találta meg az ügyvéd a boldogságot Új-Zélandon. A Csend és zivatar kevésbé bízik az olvasóban, és így magát a könnyedebb olvasmányok közé sorolja, ami egyáltalán nem gond, hiszen egy igényesen megírt, sodró lendületű próza kidolgozott párbeszédekkel és tökéletesen egymásba szövődő narrációval. Ezért is nehéz meghatározni a közönségét, hiszen a lektűrfogyasztóknak túl intellektuális lehet a narrációs megoldásai miatt, az ínyenceknek pedig túlzottan könnyed. Ha viszont szétnézünk a kortárs magyar prózában, legyen szó Grecsó Krisztián, Jászberényi Sándor, Krasznahorkai László vagy Krusovszky Dénes regényeiről, akkor mindehhez képest üdítő látni azt a naiv optimizmust, amelyet Jánoki-Kis Viktória könyve képvisel.
A Csend és zivatar a három elbeszélőre épülő szerkezete miatt sem egy olyan regény, amelynek egyetlen középpontja lenne. Nem biztos, hogy olyan távoli az alsó középosztálybeli olvasótól a gazdagok kedves történetté olvasható nyomora, mint ahogy azt a kritikus gondolja. Hiszen a főzőműsorokat is azok nézik a legtöbben, akiknél a rántott hús és a paprikás krumpli a fő fogás, tehát akik nem engedhetik meg maguknak a gourmet életmódot. Jánoki-Kis Viktória betekintést enged a felső középosztály életébe, ínyenc éttermi vacsorát tálal a menzán étkezőknek, ahogy többek között Térey János Protokollja. A fő kérdés, hogy mit keresünk a könyvben: csendet, zivatart, szórakozást, megoldást, problémafelvetést? Mindenből találhatunk egy keveset, akár egy szépen összerakott salátástálon, amelyre mi merjük rá a százféle öntet egyikét.
Vissza a tetejére