Isten szeretetében élve (Saád Katalin: Sár és ragyogás)
Saád Katalin: Sár és ragyogás. Cédrus Művészeti Alapítvány, Bp., 2024
Különös mű a Sár és ragyogás. A szerző, Saád Katalin, vallomásregénynek nevezi. El kell tűnődnünk azon, mit is jelent ez a műfaji megnevezés, illetve meg kell próbálnunk esetleg analógiákon keresztül is értelmezni a művet. Ha analógia, akkor kézenfekvő az irodalom nagy vallomásíróit felidézni: Szent Ágoston, Rousseau vagy éppen II. Rákóczi Ferenc. Ezek egyes szám első személyben megírt vallomások, vagy éppen nyilvános gyónások. A közvetlen személyesség, a távolságtartás hiánya, a személyiség teljes kitárulkozása járja át a történetek alapszövetét (merthogy történetekről is szó van), és mivel szépirodalmi igénnyel megírt alkotásokról beszélünk, nem elhanyagolható a stilizálás sem. Nos, a kíméletlen őszinteség Saád Katalin regényéből sem hiányzik, ám itt az esztétikai tudatosság, a kifejezett irodalmiság sokkal lényegesebb, hiszen a mű elsősorban mégiscsak regény, széppróza. A műfaji nehézségekkel a szerző is szembesült, az Előhangban próbálta tisztázni a valóság és fikció, a tényszerűség és stilizáció határát. Korábbi regényére utalva írja: „Bár a családregénynek dokumentarista síkja is van – a szereplők eredeti nevét (hacsak nem szimbólumként vannak jelen) mégis egytől egyig megváltoztattam vagy elferdítettem. A név elferdítése nem az olvasót akarja megtéveszteni; az író számára fontos kapaszkodó. Hogy ne közvetlenül az ablak mögül nézze a szereplő alakot. Ellép kicsit az ablaktól, s onnan figyeli. A »vallomásregény« műfaj választása fontos döntés. A szerző fölteheti főhősének a kérdést: hová is jutott?” A distancia, a távolságtartás elengedhetetlen. Kell egy közvetítő közeg, egy kontroll, ami a szubjektivitást felülírja, ami az elbeszélői én és a történések között határvonalat húz, s valamiféle objektív szűrőként működik. Ebből a szempontból Ottlik regénye, az Iskola a határon elbeszélői technikája köszön vissza. A regény alapszövetét adó kézirat – Medve Gábor kézirata – folyamatos korrekción megy keresztül, hiszen B.B. a maga nézőpontjából felülírja, esetleg jóváhagyja Medve visszaemlékezését. Nyilvánvalóan egy filozófiai, ismeretelméleti probléma húzódik a történetek mélyén, amely az elbeszélhetőség hitelességére irányul. (Ottlik regényének első fejezete éppen Az elbeszélés nehézségei címet viseli.)
Saád regényének vizsgálatnál érdemes még elidőzni az Előhangnál. A fenti idézet folytatása további fontos műfaji és világszemléleti sajátosságokra hívja fel az olvasó figyelmét. „Előrelépett a szeretet terén, avagy, ne adj’ isten, inkább hátra? Eljutott-e legalább az elfogadásig? A többi ember elfogadásáig? És önmaga elfogadásáig? Ez minden bizonnyal fontosabb probléma és vizsga, mint hogy végül lett vagy nem lett írói identitástudata.” Célkitűzését tekintve kétségkívül felmerülhet a fejlődésregény mint műfaji kategória. A regény tétje: eljutni valahová, mégpedig a kiindulóponthoz képest egy szellemileg, lelkileg magasabb rendű állapotba. A regény világszemléleti kereteit figyelembe véve ez a fejlődés, ez a személyiségtörténet üdvtörténetként fogható fel. A Sár és ragyogás ugyanis a kereszténység, azon belül is leginkább a katolicizmus világában értelmezhető. Saád Katalin elkötelezetten katolikus alkotó, hite leginkább a Pilinszky-féle katolicizmussal rokon. (A kapcsolat tejesen nyilvánvaló, ő a műben többször is megjelenő Költő, aki emberileg és művészileg is egyértelmű igazodási pont, zsinórmérték, példakép.) A bűn, bűnhődés, megbocsátás, kegyelem a regény egészét átszövő motivikus szervezőelvek.
A regény szerkezete is a fenti pillérekre épül. Sár és ragyogás: a mélység, a lehúzó erők, a bűn, majd a felülemelkedés, a túllépés, megbocsátás a kiteljesedett élet állomásai. Megint csak ide kívánkozik az Ottlik-analógia, hiszen az Iskola a határon Szent Pál Római levelére komponálódott, az egyéni sorsot egy magasabb, üdvtörténeti dimenzióba helyezve, illetőleg a Saád Katalin regényének címére akár direkt módon is rímelhet az Iskola második része, a Sár és hó, a bűn és megtisztulás.
Az első részt (Én vétkem, én vétkem) indító első fejezet (Szcéna két kislánnyal) meghatározó a regény egésze szempontjából. Az Előhang egy különös történetet oszt meg. A hősnő betegségei miatt felkeresett egy „látót”, aki azt mondta, hogy a szomszéd, aki előző életében fekete mágus volt, kicserélte a személyiségét. Ezt ő maga is szamárságnak tartotta, de valahol mélyen mégis igaznak érezte az „okkultista észrevételt”. Végigkísérte az életét, hogy saját sorsa helyett egy másik sorsot, végzetet teljesít be. Az első fejezet álomjelenetében különös esemény történik. A krampusz, ördögfi három darab 6-ost rajzoltat Edittel, Luca nővérével egy papírlapra; a 666 a Jelenések könyvében az Antikrisztus, a Sátán száma, megjelenítője. Egy fausti értelemben vett kapcsolat rögződött, ami megpecsételte a hősnő sorsát. „»Ilyen csak a mesékben van!« – nyugtatja meg magát. De azért pontosan tudta, hogy ami itt az ördögfi és közte megesett, azt soha, senkinek nem szabad elmesélnie.”
Bár a Sár és ragyogás szubjektív „vallomásregény”, történeti vonatkozásai sem elhanyagolhatók. A szereplők ugyan álnéven szerepelnek, mégis viszonylag könnyedén beazonosíthatók. Luca, a főhős, maga az író, Lázár, Luca egykori férje, Eörsi István, a Költő Pilinszky János, Angster, Luca első férje, Pályi András. A regényidő a XX. század közepétől napjainkig húzódik. A leglényegesebb helyszínek Budapest, Surány, Kaposvár, Nagyrév, Kecskemét. Az utóbbiak némiképp megváltoztatott formában (Sárrév – Nagyrév, Noka – Tiszainoka stb.), de azért jól felismerhetően szerepelnek. Az egyéni történetek hátterét leginkább a Kádár-korszak és a rendszerváltás időszaka teremti meg. Luca családja tipikus keresztény középosztálybeli család, amely a kádári időkben a rendszerrel ellentétes elveket vallva éppen csak belefért a megtűrt kategóriába. Az apa (Saád Béla) a katolikus egyházhoz kötődött, az Új Ember és a Vigília kiadója, szerkesztője, írója volt. Ebben a közegben természetes a rendszerellenesség, a kívülállás, annak ellenére, hogy itt is megköttetnek az apró kompromisszumok. Luca lesz a család fekete báránya, mert szembeszállva az apai akarattal, elhagyta a jogi kart, s a művészet, a színház felé fordult. Ennél is nagyobb bűne kapcsolata, majd házassága Lázárral, aki társadalmi helyzetét, kulturális beágyazódottságát tekintve is teljes ellentéte Luca családjának. A család (az apa és anya) Lázár miatt meglehetősen teátrális körülmények között kitagadja Lucát, életre szóló sértettséget és fájdalmat okozva neki.
Lázár tevékenységén keresztül feltárul a demokratikus ellenzék (SZDSZ) belső világa is, annak minden ellentmondásával együtt. Mivel Lázár zsidó származású, terítékre kerül az antiszemitizmus problémája is. Luca, aki inkább filoszemita, mint közömbös, kritikusan szemléli a Lázár-féle mentalitást éppúgy, mint a kor antiszemita megnyilvánulásait. Luca és Lázár házassága felbomlott ugyan, de gyermekük, Sára miatt kapcsolatuk Lázár haláláig szoros maradt. A regény második, hosszabb részének a sárrévi tanya a helyszíne. Ez már egy másik élet, a gyermekét nevelő anya és az állattartás viszontagságos története.
Bár a puszta történet is érdekes (eseményekben gazdag élet), ennél sokkal lényegesebb a hősnő belső fejlődéstörténete, sorsának felismerése és elfogadása. A belső történet kiinduló állapota egy négyéves korban elhangzott mondat: „Nagyanyám akkoriban kezdte azt mondogatni rólam tréfásan, hogy »tutajos« a szemem.” A kifejezés a szerelemrevaló tehetséget, készséget jelenti. A Költő szintén e tulajdonságot emelte ki a hősnőben: „Van, akinek az élethez van tehetsége, van, akinek a művészethez… neked a szerelemhez.” A szerelem egyszerre lelki igény és testi vágy. Luca életében a kettő nem mindig találkozott. Lázárral való házassága idején kapcsolatba került egy komorvári (kaposvári) színésszel, akitől talán gyermeke is fogant. Szóval életének első része a szerelem, az érzelmek kuszasága, a lángoló indulatok és harag jegyében telt. A „sár” ez az időszak, ahonnan ki kell emelkedni, amit el kell hagyni. Ennek fizikai megvalósulása a kivonulás a tanyára. A tanya több, mint földrajzi entitás, lelki tartalma is van: a személyiség metamorfózisának, önmagára találásának a helyszíne. A természetközeliség, a hideg, a forróság megtapasztalása, az állatok (ló, kecske, kutyák, macska) közelsége mind-mind egy intenzív belső élet irányába mozdítják Lucát. Az állatok a jó irányba (jószág–jóság), az üdvösség felé terelik. Meggyőződése, hogy a jószágok is lelkes lények, akik ugyanúgy szeretnek, ragaszkodnak, mint az ember. Az egyik legmeghatóbb történet Panca története, halála felemelő és katartikus élmény volt: „Amikor eljött az órája, kiment a házból, eltűnt a kertből. Ő volt az a lény, akiről gyakran volt okom azt gondolni: megtiszteltetés, hogy ismerhettem. Magasabb rendű élőlény volt, mint én.”
Luca élete az elengedés története is. Fokozatosan leválik róla minden, ami nem ő. Lányával, Sárával ugyan szoros a kapcsolata, de az már egy másik élet, a lánya a saját sorsát éli. Bármennyire is fájdalmas, az anyának el kell engedni őt is. Az utolsó fejezet, a Hazatérés egyszerre beteljesedés és búcsú. Az élet utolsó stációjáról visszatekintve nyeri el értelmét minden. Újra megjelenik az ördögfi, visszaköszön az élet kezdete. „Levágtam a szívedből egy darabot. Ugyanakkorát vissza is ragasztottam hozzá. A szerelmet kaptad meg helyette. Boldoggá tett?
– Semmi közöd hozzá.
– Dehogy nincs! Nagyon is! Az azért csak érdekel, ki adott engedélyt a cserére! El se hinnéd! – Az álcázott ördögfi előhúzott a légből egy makulátlan papírlapot; hat darab 6-os szám volt rárajzolva.”
Megoldódott egy rejtély: Luca sorsa másokért is hozott áldozat, melynek megélése az elnyert üdvösség ára. Ez több, mint a művészet, ez az élet végső célja: „Mert nem művész akartam lenni, nem művészetet akartam csinálni, hanem az üdvösségemet kerestem.”
Vissza a tetejére