Fogalmam sincs. De sajnos az a fajta vagyok, aki képtelen egy sima „fogalmam sincs”- csel elintézni a dolgot.

Magyarázhatnánk a dolgot azzal, hogy szemüveges, kövérkés anyámasszony katonája voltam mindig. Eszembe sem jutott, hogy kimehetnék focizni. Szerettem, ha jó idő volt kinn, mert akkor úgy nézhettem délelőtt a tévét, hogy egy aranyló fénypászma esett a térdemen billegő szalámis kenyérre, és a Lolka-Bolka is édesebb volt a tudattól, hogy bármikor kimehetnék. De kamaszkoromig sosem szállt meg annyira az izgágaság, hogy tényleg ki is menjek.

Ez talán egész jó indok volna arra, hogy nem hoz lázba a foci. Csakhogy nagy csomó lusta ember van a világon, akik a konyhába sem képesek elvánszorogni a sörükért, mégis imádattal csüggenek a nemtudommilyen kupa valahányadik rangadóján. Vagyis attól még szerethetném. De nem szeretem.

Amikor kisiskolás voltam, a többi fiúval jól megvoltunk. Velük voltam a Karl May-regényekben, a játékkatonázásban, a Csillagok háborújában és a padra rajzolásban. De idővel rá kellett ébrednem, hogy van egy birodalom, ahová képtelen vagyok követni őket. Titokzatos világ volt ez, furcsa szavakat, megmagyarázhatatlan lelkesedést, ok nélküli vitákat láttam belőle. Néha a többiek összegyűltek valamelyik padnál, sustorogtak valamit, szenvedélyesen és boldogan, és olyanokat lehetett hallani, hogy vinkli, kötény, beszúrta, szerelés és nyilasi. Ezt itt azért írtam kisbetűvel, mert eleinte fogalmam sem volt róla, hogy egy név.

Az is benne van a pakliban, hogy nem voltak bőrlabdás sikerélményeim. Hatéves koromban egy unokatestvérem hasba rúgott egy ilyen, érthetetlen módon mindmáig betiltatlan tárggyal, és emlékszem, hogyan estem neki azon az óbudai udvaron egy olyan, két szeretkező akasztófára emlékeztető valaminek, amire a kiporolandó szőnyegeket szokás felaggatni. Tornaórákon röhögések és „hagyd el”-kiáltások rémlenek fel, és rettenetes pillanatok, amikor nem tudtam elég gyorsan elugrani egy-egy közeledő labda elől, aztán kavarodás, lerepült szemüveg keresgélése a ködben, az épp aktuális reménytelen szerelmem távolodó vihogása és a zöld linóleum vigasztaló szaga. Nemigen tudtam, mi a jó ebben: megizzadunk, tök veszélyes, és úgyse lehet gólt rúgni. Azt meg végképp nem értettem, hogy mire jó tévén bámulni ezt az egészet. Néha megpróbáltam, hogy valamelyik haverral vagy családtaggal együtt megnézzek egy meccset, de sosem sikerült. A riporter hangjának, a tömeg zsongásának, a kereplők és egyéb zajkeltők csörömpölésének meg az „éjáó”-morajnak van valami olyan tompító hatása, hogy egyszerűen elalszom. Még álomba merülés előtt azt szoktam gondolni, hogy néhány eltévedt, lusta tizenévesnek, kirúgott porszívóügynöknek és magányos hullamosónak talán szüksége van a közösségi férfilét eme silány imitációjára, de nekem aztán nem.

Mindazonáltal annyit hallottam a fociról az eltelt évek során, hogy egy-két számomra értelmetlen, minden összefüggésétől megfosztott információmorzsa óhatatlanul is megragadt az agyamban. Hamar rájöttem, hogy mivel foci-analfabéta, lelkesedni képtelen, tenyérbemászó okostojásnak vagyok elkönyvelve, a barátaim olyan boldog hálával fogadnak tőlem bármilyen focis dumát, mint az első gőgicsélést a gyerekük szájából. Mulattatásukra néha felköhögök egy-egy ilyen emlékmorzsát, sőt, a teljességgel lényegtelen szavakat már mondattá fűzni is képes vagyok. „Amikor az irrapuátói stadionban Gojkoecseá becsúszó szerelése mentette meg az efterefcé Köln válogatottját a döntőbe jutástól, akkor Kipu azt kiabálta, hogy táncolj, Törő.” Ha ilyeneket mondok, úgy tapsikolnak, mintha felállnék egy percre a tolókocsiból.

Idővel tulajdonképpen megértettem, hogy a foci nemcsak játék, hanem harc is, megkockáztatom, hogy jelképe néha az élet megnyerhetetlen nagy harcainak, csak megnyerhető formában, de még csak nem is csupán harc, hanem valahová tartozás is, egy csapathoz, egy mezhez, egy sportlap olvasótáborához. Lehet róla álmodni, meg lehet rajta hatódni, el lehet miatta keseredni. Csakhogy hiába értettem meg mindezt, akkor sem lelkesedtem a foci iránt. Talán hiányzik belőlem valami gén, tudja a fene, de akármennyire is értem, hogy a foci szép dolog, nem támad kedvem leülni a tévé elé, üvölteni a gólok miatt, táblázatba foglalni a szekrényben őrzött gombfocicsapatok eredményeit vagy kitenni a falra egy színes képet, amin valami szálkás combú latin éppen elgáncsol egy kacsafarok-frizurás osztrákot metálsárga pólóban. Tudom, hogy bennem van a hiba, de az egész ügynek az égvilágon semmi hatása nincs rám.

Nemrég egy barátom, Balogh Tamás átjött hozzánk, és amikor látta a grimaszt, amit nyomban azután vágtam, hogy az Eurosportra kapcsolt, fojtott felháborodással a hangjában megkérdezte:

- Mondd, hogy lehet, hogy te nem lelkesedsz az ilyen dolgok iránt?

- Mit tudom én - morogtam az asztalterítőt bámulva.

- De minden rendes embernek fontos a sport, meg a foci! Képtelen vagyok felfogni, hogy vannak ilyen emberek, mint te, akik soha nem nézik! Iszonyatos igénytelenség, hogy az Eurosport a negyvenötös csatornán van!

Amikor így belém kötnek, gennyes fekélyként fakad fel a torkomban a kevély, sértett, száműzött császárok orkánszerű haragja, és szeretnék elbődülni: ki vagy te, pór, hogy ítélkezni mersz halhatatlan lelkemről? Mit számít pár ostoba frizurájú, műveletlen tahó, akik átizzadt szabadidőben, pótcselekvésként kajtatják a bőrlabdát, amikor én azon töprengek, hogy milyen Skócia ősszel, és miért ilyenek a nők, és vajon fiatalok vagyunk-e még, és hogy egyedül vagyunk-e a világban? Mit számít akkor a foci? Visszafogtam magam, és megkérdeztem:

- Mondd, én mikor tettem szóvá, hogy téged nem érdekelnek a fegyverek, az úszás, a sci-fi és a számítógép? Egyszerűen hidegen hagy, és kész.

- És sose gondoltál arra - fuldokolta Balogh Tamás -, hogy tisztelni kellene más emberek nagy eredményeit? Ha látsz egy világcsúcsot az olimpián, nem vagy büszke?

- Dehogynem. Büszke vagyok, aztán ezzel kész is. Nagyon ügyes, oké, de nem fogom még hatszor megnézni a tévében, elolvasni az újságban meg a képújságban és meghallgatni a rádióban. Ha az ipsének jólesik, hogy átugrik egy lécet vagy kicselez nyolc embert, egészségére, szép teljesítmény, de mit csináljak vele? Ő bámul engem a tévében, hogy hogyan vásárolok be, hogyan dolgozom vagy mittudomén? Persze, ezek az ő nagy pillanatai, de engem ez akkor sem izgat fel.

Ezek azok a mondataim, amelyek után Balogh Tamást mindig elfogja a pulykaméreg.

- Annyira hiperértéktelen vagy ilyenkor - dörmögte -, hogy nem tudom, mi a fenének védtelek meg a gimiben annyiszor, amikor meg akartak verni.

- Sohasem védtél meg - szúrtam közbe az igazságnak megfelelően. - Összesen egy ilyen vészhelyzet volt, az, amikor Béla engem fejbe akart rúgni. Akkor az ajtó mögé bújtál, és csak röhögtél. Béla fejbe is rúgott.

Balogh Tamás vállat vont.

- Ha többet fociztál volna, megerősödsz és meg tudod védeni magad.

Rejtélyes dolog ez a foci. Hogyan képesek például az olyan totálisan és évek óta csődtömeg válogatottak szurkolói, mint a magyar, optimisták maradni? Ezt például sosem értettem, és megbocsátó, csendes megvetéssel mosolyogtam, ha egy eszelős tekintetű drukker olyasmit mondott, hogy most ugyan kilenc egyre kikaptunk, de érezhetően benne van a csapatban egy erős, színvonalas játék ígérete. Van ám a francot, gondoltam, a játékosok csak a pénzre meg a kurvákra gondolnak. Ébredj már fel, haver, és játssz számítógépes játékokat, ahogy a rendes emberek.

Balogh Tamás, amikor ma délelőtt erről az érzésemről regéltem neki, az égnek emelte a karját, és elbődült.

- Hogyan képesek optimisták maradni? Hát kérdezd meg magadtól, ha legközelebb hiába vársz Renátára!

Renáta az exbarátnőm volt. Fél évig jártunk, de a körülmények sosem engedték, hogy igazán szeressen. Néhányszor megcsalt, de neki jobban fájt, mint nekem. Mostanában viszont újra találkozgattunk; igaz, a múltkori randira nem tudott eljönni, mert megfázott, az azelőttire meg azért nem, mert lerobbant a busz, amivel jött. Igazából ma is hiába vártam reggel, de nyilván akadályoztatva volt, nem az a fajta, aki megbántana engem. Nem is értettem, minek jön ezzel Balogh Tamás. Mi köze ennek a problémás, de szép kapcsolatnak ahhoz a gyerekes naivitáshoz, amivel az oktalan egyszerű emberek a következő VB-t várják? Elmondtam Balogh Tamásnak, hogy engem fontosabb dolgok foglalkoztatnak, mint a foci: az elvágyódásaim, a nők, a múló ifjúság és a felnőttlét magánya.

Erre Balogh Tamás valami nagyon elgondolkodtatót mondott. Azt magyarázta, hogy más emberek is vannak ám, akiket nyomaszt, hogy nem utazhatnak Skóciába ősszel, hogy ilyenek a nők, hogy már nem vagyunk fiatalok, és hogy valószínűleg egyedül vagyunk a világban. És amikor ez az egész szar elkezdi nyomasztani őket, akkor, kérem szépen, fognak egy labdát, és elkezdik kergetni.

Ez volt az a pillanat, amikor magamhoz intettem a pincért, fizettem és távoztam, mert émelyegni kezdtem a felködlő érzéstől, hogy értem már az egészet. Most itthon ülök, és kétségbeesve várom a percet, amikor elkezdek vágyódni rá, hogy izzadó focistás posztert tegyek ki a falra. Mondjuk azt a képet, amelyiken Gömöri nem rúgja be a tizenegyest a Videoton-Manchester United meccsen, és a riporter elbődül: „Mit csináltál, Gömöri? Gömöri, mit csináltál?”

Szerencsére aztán Vadász berúgta a következőt. Persze lehet, hogy nem a Manchester United, hanem valaki más volt az ellenfelük, de a lényeg, hogy aztán Vadász berúgta, hálistennek... Jóságos ég, miket beszélek?