Foci! Mámoros meccsnapok, százszor és ezerszer megfogalmazott, nagyzoló vágyak, keserves csalódások és indulatok, fogszorított szenvedések, az izmokat elmerevítő görcsös akarások és végigdalolt, sörrel, borral a teljes bódulásig fokozott győzelmek emléke tolul az emlékezetembe, csupán a szó hallatán is. Eszembe?... A véreremben lüktet, akár kaján rigmusok és az oly sokszor elüvöltött nóták dallama. Dobok, kereplők hangja, és mondjuk Mozsár Jani bácsi mindenkin túltevő érdes baritonja a komlói állóhelyről. Orromban érzem az öltöző épületet megülő görcsoldó kenőcs meg a nyirkos fű illatát, ahogy arccal a gyepen találom magam egy csukafejes után, és a szögletrúgáskor fölporzó mész szúrós szagát. Összeszorítja a gyomrom a győzni akarás heve, vérrel teli az arcom, és mintha ismét sajogna a lábszáram, könyököm a salakos edzőpályán végrehajtott becsúszástól.

Mondom a mindent anyagi szempontok szerint mérlegelőknek: a foci folyvást érzelmeket gerjesztő, közösségi szellemet teremtő, csapatot, szurkolókat összetartó varázslatos játék, markáns, sorsot befolyásoló, személyiséget, egyéniséget formáló erő. Ahogy visszaemlékszem a gyerekkoromra, a pályán csúszva-mászva, egymásért küzdve lett belőlünk ember.

Férfiasan megvallom azt is, hogy nem igazán vettük emberszámba a labdától ódzkodó és a test-test elleni harctól irtózó társainkat, de gyanítom, így van ez a mai napig, szerte a világon. Néhányan a grundról eljártunk edzésre, hosszabb-rövidebb ideig igazolt játékosok lettünk, ám legkésőbb a húszas éveink elejére mindannyian a focikedvelők nagyobb táborába, a „hatalmasba” soroltunk vagy soroltattunk: szurkolók lettünk, a szűk kiválasztott réteg drukkerei, istenítői, bírálói és olykor gyalázói, elátkozói. A labdarúgókat többféle módon lehet csoportosítani, mi maradjunk a hivatalos minősítésnél, mely a nyilvántartott játékosokat amatőr, illetve profi státusba sorolja. A milliós szurkolóhad viszont amatőr, s amatőr is marad, történjék bármi, azaz érzelmi alapon, napról napra sportújságot olvasva, közvetítéseket, gólösszefoglalókat nézve, meccsjegyet vásárolva él a szeretett sportágért, s alighanem ez a megbonthatatlan egység jelenti a profi labdarúgás örök létalapját.

E minden szakítópróbát kiálló kapcsolatnak a megszűnéséről vagy annak közeledtéről talán még az sem tudna meggyőzni, ha a lemezjátszó előbb érne a Himnusz végére a Népstadionban, mint az emlékeimben meccslázban égő, egymást tipró, nemzetiszínű zászlókat lobogtató, felajzott szurkolóhad éneke... mindettől persze tény marad, hogy a profi labdarúgás elsősorban üzlet, s mint olyan, megannyi érdekszállal kötődik gazdasági és politikai erőkhöz, forrásokhoz, elég, ha az Agnelli család - FIAT-Juventus háromszögre vagy a Berlusconi-féle AC Milanra gondolunk. A világelit semmiképpen sem alárendeltje, kiszolgáltatottja a mamutcégeknek, iparhatalmaknak: a reklámereje folytán partner, sikeressége kölcsönhatásban áll a befektetők, támogatók boldogulásával. Közös működésük során a magyar viszonyokhoz képest horribilis, már-már elképzelhetetlen nagyságrendű pénzösszegeket mozgatnak. Csak a viszonyítás kedvéért: Figo, Rivaldo vagy Zidan vételára egymagában is magasabb az egész honi „elit” piaci értékénél.

A szédítő különbségnek évtizedekre visszanyúló történelmi (és nem sporttörténeti) okai vannak, hiszen a fair play szellemébe nem fért bele a keleti blokk klubcsapatainak, válogatottjainak a diszkriminálása, míg a világkereskedelemben és gazdaságban rendre szankcionálták a KGST-országokat. A szocializmusnak nevezett, sajátos értékrendet magáénak tudó korszakban a labdarúgásunk folyamatosan vesztett az erejéből, tekintélyéből, míg a Sebes Gusztáv által irányított aranycsapattól, az utolsó erőtartalékokat is felélve, el nem jutottunk a kilencvenes esztendők szánalomkeltő vagy éppen kiábrándító alakulataiig. S noha minden évtizednek megvolt a maga ütőképes válogatottja (Albert Flóriánék, majd a Nyilasi-Törőcsik által fémjelzett Baróti-csapat, utóbb Détáriék), egy-egy sikeres olimpiai szereplésen túl rendre elbuktunk. A vágyak, elvárások egyre távolabb kerültek a realitástól. 1998-ban már a vb-pótselejtező sikeres megvívása is kielégítette volna a publikumot, erre a Csank-csapat két találkozón tucatnyi gólt szedett be az örömfocit játszó jugoszlávoktól. Ami a kudarcoknál is fájóbb: a bukásokat züllés kísérte, az utánpótlás-nevelés elhanyagolása, a megélhetési klubvezetés és az alibifoci kialakulása.

Eközben a fejlett országokban, kiváltképp a legrégebbi labdarúgó hagyományokkal rendelkező európai országokban a gazdasági fellendülés, a szervezettség és szabad versenyszellem, valamint a tudatos utánpótlás-nevelés folytán mind magasabbra emelkedett a labdarúgás nimbusza. Felgyorsult, látványosabb és vonzóbb lett a játék, a nézőszám és vele együtt a (reklám)-bevételek folyvást emelkedtek.

Az európai országokat vizsgálva aligha kétséges, hogy a labdarúgás állapota és ereje szoros összefüggést mutat az adott ország gazdasági erejével, politikai befolyásával, a honpolgárok mentalitásával. Vagy fogalmazhatnánk úgy is, hogy a fejlett országok, Freud után szabadon, amolyan társadalmi libidóként, a labdarúgásban is kifejezésre kívánják juttatni erejüket. Önbecsülésükhöz, jó kedélyállapotukhoz hozzátartozik a versenyképes klubcsapatok léte és a válogatott tizenegy mindenkori tisztes helytállása. Franciaország, Anglia, Olaszország, Hollandia, Spanyolország és Németország, hogy csak a legerősebbeket soroljuk, klub- és válogatott szinten is folyamatosan realizálni tudják gazdasági, politikai súlyukat. A volt keleti blokkból legföljebb egy-egy ország (klub) tud időnként közéjük ékelődni, ám az ő helyük is inkább az üldözőbolyban van Portugália, Belgium és a skandináv országok között.

A kilencvenes évek elején a magyar klubcsapatok már annak is örültek, ha megúszták a nemzetközi kupákban az első egy-két kört kiadós vereség nélkül. S ez bizony nem használt a szurkolói kedélynek, a honfiúi büszkeségnek. Az edzők, szakvezetők a mellébeszélés, csapatmosdatás és köntörfalazás mestermunkáit rögtönözték minden nyilatkozat alkalmával. (Eljátszom a gondolattal: a zseniális Karinthy Frigyes vajon milyen gúnyrajzzal rukkolt volna elő, mondjuk „A bukott edző megfelel” cím alatt.)

Szállóigévé vált, hogy a külföldön macska-egér játékra kényszerített válogatott addig magyarázza a repülőgépen a történteket, hogy Ferihegyre érve már a győztesek diadalával lépnek az újságírók elé. Knézy Jenőből közellenség lett, miután rámutatott a helyzet tarthatatlanságára. A maradék meccsre járók Dolgozzatok! Dolgozzatok! rigmusba kezdtek a lepusztult stadionokban, a játékosok önbizalomhiányra panaszkodtak, az MLSZ-ben és a kluboknál ádáz hatalmi harcok dúltak a jól fizető állásokért, míg a földes-sáros edzőpályákon igyekvő gyerekeknek nem jutott megfelelő szerelés. Kell-e hűbb kép a nyolcvanas-kilencvenes évek Magyarországáról?

Beszélhetnénk még, mi több, hosszan taglalhatnánk a labdarúgást érintő további kérdéseket (a játékvezetői, asszisztensi szerepmódosulásokat, a szabályokra vonatkozó reformtörekvéseket, a szurkolói kultúrát és antikultúrát, a Bossman-törvény következményeit, a fejlődő országok jelentőségét a játék felfrissítése szempontjából stb.), megtárgyalhatnánk a labdarúgás szerepét az általános emberi erkölcsök formálásában, a faji előítéletek leküzdésében, a globalizáció és elanyagiasodás „elősegítésében”, összevethetnénk az olimpiai mozgalommal, mellyel szemben a mai napig távolságtartó, és meghatározhatnánk helyét a világ(test)kultúrában, ám legyenek ezek a kérdések már más, újabb dolgozatok tárgyai.

Addig is fohászkodjunk, reménykedjünk, és főleg tegyünk a honi labdarúgásért!... Ha az újonnan fölállt MLSZ-vezetés megalkuvás nélkül végigviszi a programját, belátható időn belül fölzárkózhatunk a kontinens első harmadához, s újra kedve lesz a gyerekeknek edzésre járni, küzdeni és szenvedni a győzelemért, de még a tisztes vereségért is.

Mert még egyszer mondom a mindent anyagi szempontok szerint mérlegelőknek; a foci a gyerekkori grundtól a sörmeccsekig s azon túl, a televízióval szemben elhelyezett, aggokra szabott öblös bőrfotelig, mindannyiunké: folyvást érzelmeket keltő és tápláló, közösséget teremtő és összetartó, varázslatos játék, sorsot befolyásoló, egyéniséget formáló erő.