Kis istenek
A kórházból írok, pontosabban a váróból, a laptopba hajolva, mintha elbújhatnék a szerencsétlenek elől, és hidd el, mondanám másképpen, ha lehetne. Két és fél órája ülünk itt apával, nem tudni, meddig. Soron kívül hívják be a protekciós betegeket. A csókosokat, ahogy anya mondaná. Apa rólad kérdezget, mi van a nővéreddel, merre lakik most, és én nem tudom, mit hazudjak neki. A szeme sarkában könny, nem azért, mert olyan szomorú, azon túl vagyunk. Megy el belőle a nedvesség, orrán, száján, észre sem veszi. Nehéz így látni, vagy furcsa, néha szinte elviselhetetlen, hogy nem tudom, mit érzek pontosan. Tudod, hogy mindig gyár- meg kocsmaszaga volt. Most olyan, mint a hús, amit anya napokra ottfelejtett a hűtőben, és kiengedte a levét a legalsó polcra. Ha itt lennél, te sokkal jobban viselnéd ezt az egészet. Elképzelem, ahogy utat vágsz magadnak a tömegben, betegjogi képviselőt követelsz, és addig kiabálsz, amíg beengednek minket, csak azért, hogy végre megszabaduljanak tőlünk – ez volt, amikor anyát kísérgettük rendelésekre.
Most egy öreg nőt hívtak be, legalább kilencvenéves, reszketve csoszog előre. Borzasztó, de arra gondolok, hogy neki már minek. El tudod képzelni magadat kilencvenévesen? Szemben egy nőnek meg felszaladt a szemöldöke, a lábát nézi. Nem látom pontosan. De, bogár. Talán csótány. Mint aki azt már nem tudja elképzelni, hogy egy kórház ennyire lepukkant legyen. De nem szól semmit, csend van, kis zizegés. Nem panaszkodunk.
Szerettünk bogarakat öldösni gyerekkorunkban, emlékszel? Az első pillanatban az élvezet, a következő pillanatban a semmi. Egészben szedtük ki a bogarat a béka hasából, a kis szívét meg hűtőbe tettük. Ezen most nevetni tudnék, tényleg, ha nem itt lennék. Mi és a hűtőnk. A lakás nagyjából rendben volt, és mintha az összes gusztustalanságot a hűtőbe szuszakoltuk volna, ideértve a nagyi borzalmas zúzapörköltjét meg a krumplisütés után maradt zsírt, amit anyám azért evett, mert szerinte édes. A keménnyé gyúrt vizes homoklabda a mélyhűtőben, az mondjuk szép volt – sírtál, amikor összetörtem. Krumplisaláta, hagymasaláta, ecetes gyöngyhagyma, apa ilyenekkel evett mindent, az ecetszag, egyáltalán az a szag, amikor kinyitottuk a hűtőt, nem is mertünk kivenni belőle semmit, amikor feljött hozzánk valaki. Miért nem takarítottuk azt a rohadt hűtőt? Anya évente egyszer felszívta magát, leolvasztottuk, kiszellőztettünk rendesen, leszedtük a pókhálót, felmostunk az ágyak alatt is, mindent Domestosszal, anyának az volt a mániája, hogy a Domestos mindent visz, és azon túl csak szappan kell egy háztartásba, meg ablaktisztító. Betét helyett vatta. Arcra Tini tonik. Amikor először jöttek ki pattanások a homlokodon, két napig nem mentél iskolába. Anya felhívta a háziorvost igazolásért, aztán betakart, és apának azt mondta, hogy gyomorrontást kaptál. Szárítottuk a homlokod, én lementem korrektorért, utána évekig nyomogattad magad. Aztán sokáig nem beszéltünk, kitaláltad, hogy én túl puha vagyok, velem bármit meg lehet csinálni. Hogy mi tartjuk fenn a rendszert, mi vagyunk az oka mindennek, mondtad, és elköltöztél kollégiumba, két év múlva vissza, emlékszem apa arcára. Átkarolta a vállad, milyen merev voltál, mintha valami tárgyat szorított volna magához. Anya megkönnyebbült, hogy a dolgok végül visszatalálnak a maguk rendjébe, ebben tisztára olyan volt, mint apa.
Apának nem mutattad meg az első könyvedet, de mindent megtudott a szomszédoktól. Napokig súlyos csend volt, aztán elment egy szerkesztőségbe, már nem emlékszem, hova, írt lapoknak, az egyik le is hozta a levelét, a könyved felfutott, jöttek a kommentek, anya könyörgött, hogy mondj már valamit. Néha a semmi a legjobb megoldás, mondtad, de nem értetted te sem, mit jelent ez, túl sok pezsgőt ittál a díjátadón, és valaki a bárpultnál kérdőre vont. A képet, ahogy állsz sápadtan a díjaddal, és úgy fogod azt a plakettet, mint valami veszélyes tárgyat, csak én tartottam meg.
Az előbb felébredt apa, körülnézett, egy pillanatra nem tudta, hol van. Még mindig dolgozom, kérdezte, és most keresi azt az automatás kávét, amit végül nem vettünk meg. Most lakkcipőről beszél, nem értem. Maga elé motyog, hogy az a lakkcipő gyerekkoromban szörnyen ronda volt, de kierőszakoltam, és milyen igazam volt, hogy irigykedtek a szomszéd kislányok. Téged nem érdekeltek a cipők, te más voltál mindig, nagyjából mindenben, és az nem egyszerű a szülőnek, nézni, hogy ez kinek a gyereke, nyilván az övé, a szemed, a szád tisztára, mint az övé, de azon túl semmi, semmi. Idegen bolygóról jött kis lény. A vad tekinteted, és hogy haraptál is, és már nem tudta, mit csináljon veled.
Ha lehunyom a szemem, színekbe tömörül a világ, piros és fekete, nem is fekete, sűrű, sötétbarna folyadék, vörös habbal a tetején, és ha átúszok rajta, ha átverekszem magam ezen a nehéz anyagon, és végre együtt vagyunk újra, hány évesen?, te tizenhat vagy, én tizennégy, süt a nap, fekszünk a szőnyegen, akkor újra érzem az első, olcsó parfümöd szagát, a hajlakkot, a rosszul kiöblített ruha tapadós anyagát.
Mire kinyitom a szemem, apa újra elalszik.
Rossz, még rosszabb, mondtad egyszer, amikor átnéztél nekem egy fogalmazást. Most mit mondanál erre? Anya szerint folyton szabadkozom, és én sem vagyok kevesebb, mint más, de tudtam, hogy ez rád nem vonatkozik, hogy neki te vagy az igazi, az első gyerek. De amikor megjelent egy fogalmazásom az iskolaújságban, őszintén örültél, és egy időre elfelejtettem neked mindent.
Anya szerint legalább mi tartsunk össze. Örült, hogy két lánya van. Cserélgettük a ruháinkat, sokáig S-est hordtunk mindketten, és a sulibálra kölcsönadtad a szemceruzádat. Kivel akartok lefeküdni, kérdezte apa, amikor meglátott minket kisminkelve. Már a nyitott ajtóban álltunk, én húztalak kifelé, te megvetetted a lábad. Bárkivel, ezt válaszoltad. Visszhangzott a lépcsőházban. Újra kimondtad, bárkivel. Azt hittem, sose lesz vége.
Nem írnék ennyi mindent, ha nem lenne ilyen nehéz ülni az elfolyó apánk mellett, és sajnálni, undorodni, hogy ezek gombócként összegyűlnek a torkomban. Anya legalább ezt nem érte meg. Kibékült vele a végén, úgy ne menjen senki a sírba, hogy gyűlölködik, vinné az érzést a következő életébe, akkor anya, tudod, spirituális lett. Apának rossz gyerekkora volt, rosszabb, mint a miénk, és voltak jó időszakai, szerinte apa akkor volt az igazi. Erre az igazira kell gondolni, megbékélni, csinálni az életet, lehetőleg jobban, mint ők. Erre minden esélyünk megvan, mondtad, és anya nem érezte ki a keserűséget, csak lehunyta a szemét, mosolyogva a fény felé fordult, akkor jöttél rá, hogy ez itt már a vége.
Azt gondolod, puha vagyok. Szeretnélek utálni, amiért azt gondolod, hogy nem voltam a szövetségesed. Te háborúban állsz, aminek sosincs vége. De nekem nincs háború, amiben hősnek kell lennem, és így béke sincs, csak hússzag, a kórház, a pillanat, ahogy apa, éppen most, megtörli az orrát. Zizeg a szatyor, zsebkendőt keresgél. Nekem nem kell a jó oldalra állni.
Nem tudom, értesz-e. Elolvasod-e ezt a levelet, vagy csak átfutod, mert úgyis tudsz mindent, azt is, hogy mit akarok mondani. Azt válaszolod majd, hogy nem haragszol, nem én vagyok az ellenség – látod, már megint ez a háborús retorika. Visszatérő álmom, hogy benned egy másik, egy idegen lény növekszik, és folyamatosan a kitörés előtti pillanatban vagyunk, végtelenítve.
Apában meg összeomlik az, ami az apánk. Házfalakról álmodok, amik összedőlnek, és kiderül, hogy már nem volt köztük semmi, hogy a nagy büdös semmit őrizték azok a falak.
Egy órája írom ezt a levelet. Apa halkan morog, talán észre sem veszi. Bekapcsolták a sorszámjelző táblát, lementek a protekciósok. A szagot nem lehet megszokni, mert hullámokban terjed, és nincs képem az orromra tenni azt a zsebkendőt, amit otthon gondosan összeparfümöztem. Azzal a rózsás, kicsit öreges illatú parfümmel, amit azért kaptam tőled, mert hasonlít anya szagára. Akkor miért nem magadnak vettél ilyet, kérdeztem, és úgy néztél, hogy utána már nem volt kedvem szabadkozni.
Mit írjak még neked. A legjobb lenne feladni a levelet így, ahogy van, szeretsz postán levelet kapni, és még mindig küldesz képeslapot húsvétkor, pedig nem hiszel a feltámadásban, az kéne még, hogy folytatódjon ez az egész, egyszer ezt mondtad.
Mindenre tudsz mondani valamit. Kommentálsz, anya szerint. Most nem mondasz semmit, csak adsz pénzt a gyógyszerekre, Nutridrinkre, és így nem tudok válaszolni, hogy nem arról van szó, amit anya mondott, hogy apánkból is van egy igazi. Vagy hogy mégiscsak az apánk.
Emlékszem arra, amikor olyan közel hajolt hozzám, hogy egyszerre láttam mindent, egyetlen pillanatban. Apát, ahogy ott áll felettem a konyhában, a plafonon a kávéfoltokat, a zsírpöttyöt a nejlonfüggönyön, anyát a tűzhelynél, a piros lábas kong a konyhakövön, és nézem, ahogy a forró víztől kivörösödik a combod, szabálytalan foltokban. Anya ordít a mentősöknek a telefonba, hogy ez igenis vészhelyzet. Látom, ahogy kiönt a mosógép, apa éppen nincs otthon, és mi röhögve csúszkálunk a folyosón, miközben anyánk széttárt kezekkel áll a fürdőszobában. A kisszoba parkettája megvetemedik, penészvirágok indulnak el a fal felé. Látom, ahogy apa alszik a bányató mellett, abban a nyár végi magas fűben, és állunk felette nem tudom, meddig, percekig.
Ebben a végtelenített pillanatban az is megtörtént már, hogy itt ülök apával, és lassan sorra kerülünk, pedig apa már nem számít rá, hogy valaha bejutunk abba a kurva rendelőbe.
Az emberek most elkezdtek mozgolódni, valaki kinyitotta az ablakot, egy férfi beállt az ajtó elé, hogy ha kijön az ápoló, azonnal lecsaphasson rá. Nem is ápoló, asszisztens. Akik itt dolgoznak, már biztosan nem éreznek semmit. Haza akarnak menni, enni, aludni, megnézni egy filmet. Megkezdett szendvics van a zsebükben, és arra gondolnak, hogy ki hozza ma el az oviból a gyereket. Így képzelem. Szeretjük őket, mert nincs más választásunk.
Kis istenek.
Vissza a tetejére