Marci
Egy félóra nekem is jár. Besötétítek, kizárom a nappaliból a gyerekeket, aztán végignézem, ahogy ellátják a baját néhány nagyszájú nőnek. Hisz ez csak játék, felfrissülés. Utána kezet mosok, és leviszem a gyerekeket a játszótérre. A nagyszájú nők között van néhány gyereklány is, ők is élvezik, ha jól elnáspángolják őket. Ezek nem ugyanolyan lányok, mint az unokahúgaim vagy a saját gyerekeim. Félórás kislányok, ha megmosom a kezem, ha kiszellőztetem a fejem, nem is jutnak többé eszembe.
De ez a félóra, ez nagyon kell nekem.
Modern család vagyunk. Úgy állapodtunk meg, Ági csinál karriert, én viszem a háztartást. Ági keresi a pénzt, én meg ellátom a gyerekeket. Nem teljesen megszokott ez a felállás egy kisvárosban. Mikor ideköltöztünk, a szomszédok Marci néninek szólítottak. Vicces, ugye? Mikor babaúszásra vittem a lányaimat, kiröhögött a sok hájas, unatkozó anyuka. A lányok doktor nénije megpaskolta a kezemet: nem csoda, hogy a kicsikéink ilyen egészségesek, hiszen két anyjuk is van. He-he.
A lányok miatt költöztünk ki Pestről ide vidékre, a jó levegőre. Ezt a sok bunkót nem kalkuláltuk bele.
Az én életem amúgy legalább olyan stresszes, mint a nejemé a bankban. Reggelente kávé és narancslé Áginak, müzli a lányoknak, aztán indul az óvoda, iskola. Utána piheghetnék egy kicsit, de többnyire futkosok a városban: cipészhez viszem Ági magassarkúját, kiváltom a lányok szemüvegét, megnézem, jött-e friss ánizsgyökér a bioboltba. Ebédet kell főzni, aztán jön a délutáni hajsza, balettóra, logopédus, egy kis ugrabugra a kertben vagy a játszótéren, végül ki kell kérdezni a Bóbitát a nagyobbik lánytól, mert holnap felelés lesz. Ági hétkor kilibben a Toyotájából a ház előtt, fellépdel a lakásba, és megjegyzéseket tesz, hogy a lasagne hideg, és tele a mosogató. Békahadak fuvoláznak, sáskahadak hegedülnek… Ha nem lennének a saját félóráim, megbolondulnék közöttük.
A stressz, ugye. Ági keze néha elszalad, ha a lányok túl hangosan visítoznak. Közbe kéne lépnem, szétválasztani Ágit és a gyereket, de ilyenkor a feleségem rákezdi, ez mind az én hibám. Beszari vagyok, nulla vagyok, satöbbi, satöbbi, nem tudok itthon rendet tartani. A mi gyerekeink nem normálisak. Hogy képzelem én, hogy ő hazajön a bankból, és neki kell a verset kikérdezni.
Ági félóráit mind a hárman alaposan megszenvedjük. Ő nem csukja be az ajtót, nem vonul félre, ha kitör rajta a bolondóra. Üt, sikítozik, lerángatja a ruháit, a végén már mind a hárman könyörgünk, legyen olyan jó, és bocsásson meg nekünk, és üljön le szépen vacsorázni.
Ha Ági leül közénk, abban sincs köszönet, csak turkálgatja az ételt. Ha a kisebbik lány feldönti a poharat, vagy túl hangosan eszik, vagy leesik valami az asztalról, mind a hárman újra szorulunk. Ilyenkor Ági felpattan, telefonon szusit rendel, és nagy duzzogva egymaga fogyasztja el a hálószobában. Jól tudom, hogy közben telefonon szipog a barátnőinek: nincs férfi az életében, szörnyű, szörnyű, mi lesz vele.
Még ha furcsa is ez a felállás, legalább szépen éltek, mondogatja az apósom. Öröm ránézni ezekre a kislányokra, jó tudni, hogy minden rendben van velük.
Apósom stramm ember, saját kezével felépített egy házat, tizennégy évig vitorlázott a Balatonon, ráadásul fél fejjel magasabb nálam. Úgyhogy annyit mondok neki, ühüm.
Elmosolyodik, mikor az anyósommal a káposztasavanyítás különféle módjairól tárgyalok.
Szerencséd van ezzel a Mancival, kacsint a lányára.
Először azt hiszem, rosszul hallok. Mikor kitör a nevetés az asztal körül, viszketni kezdek mindenhol. Viszket a nyakam, a hátam, a hasam, a sarkam. Manci, Mancika, kiabálnak a lányaim.
Felvetem pár nap múlva Áginak, hogy mivel nem nekem való a háztartás, visszamennék szépen az iskolába tanítani. Van a világon önérzet is. Ezt a mancizást elég nehéz lenyelni.
Ági oszt és szoroz. A tanári fizetésem arra nem lenne elég, hogy felvegyünk egy házvezetőnőt. Akkor meg mire jó a tanítás? Ő nem akar arra hazajönni, hogy tele a mosogató, hogy a gyerek nem tanulta meg a leckét. Ő felelős munkát végez, stratégiai döntéseket hoz, széthullana a személyisége, ha apró-cseprő dolgokkal kéne foglalkozni.
Az én személyiségem is széthullik, mondom. Már a saját lányaim előtt sincs tekintélyem. A nagyobbik azzal fenyeget délutánonként, hogy ha nem leszek jó, megmond az anyukájának. Hát van ember, aki képes így élni? El lehet ezt ép ésszel viselni?
Nekem egy igazi, megértő férfira van szükségem, zokogja a nejem, és a telefonját a kebléhez szorítva vonul a hálószobába. Egy ideig magányosan csapkod, sírdogál, aztán kezdődik a panaszóra a barátnőkkel. Én már hetek óta a nappaliban alszom.
Ami nem is akkora tragédia. Felcsapom a laptopom tetejét, és félórát tartok magamnak.
Ági így, Ági úgy. Egy primadonnával élek együtt: hétfőn böjtöt tart, kedden migrénje van, szerdánként pilatescsoportba jár, csütörtökön megjön neki. Ennél már az is jobb, ha késő éjszakáig Pesten marad. Családfaállítás, banki fogadás, vagy csak egy szolid éjszakai bárban kisírják magukat a barátnőivel egymás vállán.
Néha hallom, hogy hajnalban kitámolyog a fürdőszobába, és görcsösen sír. „Csapdában vagyok”, írja fel lila szemceruzájával a tükör sarkába. Eszem a szívedet, gondolom dühösen, mikor másnap ledörgölöm. Lila könnyeket sír a fürdőszobatükör, de csak röhögök.
Szeptemberben visszamegyek tanítani, Ágika. Mind a kettőnknek jobb lesz, meglátod.
Ezt nem teheted, Marci! Nem hagyhatsz ilyen aljasul cserben minket!
Nyelek egyet. Ha nem tehetem, hát nem teszem. A kisebbik lányom elmeséli az oviban, hogy engem otthon Mancikának hívnak, de már nem érdekelnek az óvónők, ami azt illeti, senki sem. Alig várom, hogy reggeli után induljon a bál, és belefeledkezhessem a saját félóráimba. A kedvenc filmemben egy szemüveges, kontyos tanárnővel bánnak el. Hogy kik? Egy egész iskola. Törpe-király fia-lánya. Már nem bírom ki, hogy esténként bele-bele ne kukkantsak a kedvenc filmjeimbe.
Néha magyarázkodnom kell Áginak, mért nem figyelek rá. Az általános felmelegedésről csetelek az öcsémmel.
Aha, hát persze, a buzulás! Azon jár mindig a te eszed, Manci! Én már nem is kellek, visítozik Ági.
Egy idő óta már minden olyan mancis nálunk. A tea, aminek Ági szerint van valami gyanús vaníliaíze. A gyümölcssaláta, amibe szerinte túl sok cukrot teszek. Az is mancis, ahogy megkötöm a kisebbik lány cipőfűzőjét. Egy igazi férfi ezt nem így csinálná. Hanem hogy? Erre persze a nejem nem mond semmit.
Bár nagyon sokszor tíz óra után ér haza, nem gondolom, hogy pasizik. Vagy ha mégis, akkor mint a filmbéli tanárnőt, őt is kínozzák, szurkálják, gyötrik a nevenincs akárkik. Már ahogy kiszáll az autójából, robbanni készül. Mért nincsenek megöntözve a virágok? Mért tettem ecetet a salátájába? Mért köszöntöm őt ilyen mancisan? Mért titkolózom? Mért? Mért? Mért? Mért akarom halálra kínozni? Öt perc múlva felpofozza a kisebbik gyereket, fellöki a nagyobbat, és a hálószobában zokog.
Mit csináltál anyával?, kérdik reggel a kislányaim. Rossz fát tettél a tűzre, és azért lett anyu ilyen ideges?
Az öcsém közben e-mailben érdeklődik, hogy nem akarjuk-e meglátogatni őt és a családját Brightonban? Hosszú-hosszú levélben mesélek neki az itthoni pokolról, aztán gondosan kitörlöm. Hiszen mit válaszolna? Álljak a sarkamra. Soha nem hinné el, hogy már nincs is sarkam.
Lassan-lassan a titkos félórák összefolynak. Már takarítani vagy mosogatni sem tudok úgy, hogy nem hallom, hogy a háttérben dögönyözik egymást a pornószínészek. Dögönyözik? Engem már csak a nagyon durva filmek érdekelnek. Már a biztonsággal sem bajlódom sokat. A lányaim a gyerekszobában a Bóbita zenéjére táncikálnak, miközben én kiguvadt szemekkel figyelem, ahogy egy dagi tizenéves lányt elkapnak az utcán, felvonszolnak egy sötét lakásba… aztán békahadak fuvoláznak, sáskahadak hegedülnek, ahogy kell. Lehunyom a szemem, és azt képzelem, hogy a nők és a férfiak egy lila fénytenger közepén kiáradnak a számítógépemből, kergetik egymást a nappalinkban, és a tévénk előtt szépen egymásba gabalyodnak.
Te mit csinálsz, apu? Nem hallod, hogy valaki csenget?
Nem látok, nem hallok semmit. Napok óta úgy ténfergek, mintha bedrogoztak volna.
Aztán utolér az összeomlás. Egyik hajnalban ott találom Ágit a laptopom felett.
Látom ám, mire izgulsz, Mancika! Micsoda disznó vagy, nem érdemled meg, hogy gyerekeid legyenek! Ez a sok korbácsolás, kötözős szex! Ez maga az elmebaj!, rikácsolja a nejem, miközben vérvörös körmeivel végigszántja az arcomat. Te rohadt féreg, neked a pszichiátrián a helyed!
És egy bankigazgatónál senki nem lehet serényebb. Ági elemében van, a titkárnőjének megüzeni, hogy egy családi dráma miatt csak délre érkezik a bankba, aztán szakembereknek telefonálgat… perverzió, súlyos függőség, lépni kell, igen, nagy veszélyben egy otthon békéje és két kiskorú lány. Kerül, amibe kerül, Ági legszívesebben már délután iderendelne egy pszichiátert. De ez nem megy olyan könnyen. Testőrt vagy takarítót könnyebb lenne telefonon rendelni. Ám Ági mégis talál egy szakvizsga előtt álló pszichológust, aki a vészhelyzetrevaló tekintettel este eljön a gyerekekkel beszélgetni.
Nem tudtam, hogy ilyen mélyre süllyedtél, mondja a nejem, mikor dolga végeztével elindul a kocsijához. De még majd számolunk, Mancika! Tudni akarom, hogy a lányaimnak nem esett-e bántódásuk.
Jó, makogom. Közben papucsban, kinyúlt farmerban tartom a bejárati ajtót.
Ági elmosolyodik, majd diadalittasan végigmasírozik a napfényes teraszon.
Iszok egy korty vizet, aztán odanyeklek a laptopomhoz. Látom, a nejem már átfésülte a leveleimet, lefotózta a keresési előzményeimet. De hát számít ez? Gyorsan írok az öcsémnek, hogy napokon belül érkezem hozzájuk, és ha lehet, segítsen munkát találni. Pincérkedést, árufeltöltést, akármit. Egyelőre bármi megteszi.
Aztán kibámulok a májusi napsütésbe, és egy mozdulattal kitörlöm a mai levelet is.
Vissza a tetejére