A királykék fotel
Lementi az alaprajzokat és a falnézeteket, de a látványtervekkel még nem elégedett. Új nézőpontokat állít be, máshova teszi a fényeket. Ég a szeme, éjjel egyig rajzolt, és hajnal négykor kelt, hogy be tudja fejezni a koncepciótervet. Még zenét sem kapcsolt be, csak a hörcsög motoszkálását hallgatta. Érzi, hogy betétet kellene cserélnie, de addig nem akar felkelni az asztaltól, míg kész nincs a leadással. Az irodában már nem lesz ideje ezzel foglalkozni. Új képeket ment, ezek végre kellően kiemelik az art deco stílust, amit a megrendelő kért. Nemes anyagok, geometrikus minták, luxusbútorok. Bár nem rajong a drámai enteriőrökért, ez pont jó lesz ebbe a puccos magánkórházba. Ahol ő persze sosem lesz páciens. Örül, ha a hónap végéig kitart a fizetése. Mindent összerendez egy mappába, és lehajtja a laptop fedelét.
Kilép az erkélyre, összehúzza magán a kardigánt. A kopaszodó fákat ingerülten rángatja a szél. A park még üres, csak egy hajléktalan fekszik a játszótér előtti piros padon. Eszter eltűnődik. Sose gondolta volna, hogy egyszer majd itt kell élnie. Ezen a lepukkant lakótelepen. A fiaival. Hogy éppen ez a hely jelenti majd számára a szabadulást. Rágyújt, a korlátnak dől, nézi a füstöt, ahogy beleolvad a hajnali égbe. Vajon hol lehet most a királykék fotel? Talán egy szeméttelepen fekszik, fölborulva. Jobb, ha nem képzeli el. Az órájára néz. Ébresztenie kell a gyerekeket.
Áron mosolyogva kel, rohan a hörcsögéhez. Simogatja, becézgeti, mintha egy kiskutya lenne. Pitagorasznak nevezte el. Állandóan matekos csatornákat néz, pedig még csak most tanulja a szorzótáblát. Karcsi dacos arccal ül a konyhaasztalhoz, félretolja a kakaós csigát, és közli, hogy ő ezt a szart nem eszi meg.
– Akkor mit kérsz? – kérdezi Eszter.
– Apával rántottát szoktunk reggelizni pirítóssal.
– Sajnos most nincs itthon tojás.
– Nem baj. Úgysincs étvágyam. Minden bűzlik ettől a görénytől. Nem értem, minek kellett megvenni egy ilyen fos kis lakásba.
– Megígértem Áronnak, hogy ha nyer a versenyen, megkapja.
– Amiért ki tudta számolni, hogy mennyi kétszer kettő? Bravó! – Karcsi feláll, és elvonul a gyerekszobába. Becsapja maga mögött az ajtót.
– Anya, én is ilyen undok leszek hatodikos koromra? – kérdezi Áron.
– Hát, nem könnyű kamasznak lenni.
Eszter szótlanul vezet, nem szól rá Karcsira, amikor elindít a mobiljáról egy rettenetes zenét. Az utóbbi időben tojáshéjakon kell járni körülötte. A jegyei romlanak, de segítségről hallani sem akar. Talán a túlsúly is zavarja. Hiába nőtt, legalább plusz nyolc kiló van rajta. Áron szerint apánál a mama állandóan süteményekkel tömi őket, miközben kütyüznek. Esztert a rosszullét kerülgeti, amikor elképzeli a fiait meg az anyósát a nagy luxusházban. De esélye sem volt kiharcolni a kizárólagos felügyeletet.
Leparkol az iskola előtt, kikapcsolja a zenét.
– Gyerekek, ma későn érek haza. Délben Szegedre kell utaznom egy új projekt miatt. Az órák után együtt menjetek haza. Karcsi, kérlek, vigyázz az öcsédre.
– Az nem fog menni. Délután Gábornál gépezek.
– Át kéne tenni a szomszédolást egy másik napra.
– De háromkor van a kupa! És együtt indulunk.
– Nem mindegy, honnan jelentkezel be?
– Könnyebben nyerünk, ha egy szobában vagyunk.
– Sajnálom, kisfiam, de ma Áronra kell vigyáznod.
– Hát, én rohadtul nem fogom ezt a kis hülyét kísérgetni a kupa helyett.
Karcsi kiszáll az autóból.
– Azonnal ülj vissza – feleli Eszter azon a hangon, amit utál használni, de ami nélkül lassan képtelen hatni a nagyfiára. Karcsi visszakászálódik. – Most akkor jól figyelj rám. Éjjel három órát aludtam, és egy nagyon nehéz nap vár rám. Úgyhogy a hatodik óra után szépen megkeresed az öcsédet, és hazamész vele. Érthető?
– Érthető.
– Otthon esztek, tanultok és elvagytok. Rendben?
– Jól van. De cserébe kérek egy tízezer forintos V-bucksot.
– Az meg micsoda?
– Mindegy, csak hagyd jóvá, amikor küldöm a kérelmet.
Eszter egy pillanatra megszédül. Úgy érzi, a munkahelyére sem lesz képes bevezetni, nemhogy Szegedre meg vissza. Kelletlenül rábólint Karcsi ultimátumára, és elköszön a gyerekektől. Nézi, ahogy besétálnak az épületbe. A kicsi és a nagy. A mosolygós és a dacos. Születésük óta egymás ellentétjei. Mégis milyen jól elvoltak együtt. Régen. A válás előtt. De amióta Karcsi a fejébe vette, hogy Áron miatt ment tönkre a család, az is idegesíti, ha az öccse levegőt vesz. Hiába magyarázta el neki már vagy százszor, hogy Áronnak semmi köze nem volt az egészhez.
Dühíti a cammogó forgalom, fél, hogy elkésik az első meetingről. A főnök már így is neheztel rá, amiért kétszer el kellett halasztani a koncepciótervek leadását. Nem engedhet meg magának több hibát. Ha elveszíti a projektvezetői beosztását, muszáj lesz több tartásdíjért könyörögnie Viktornak, és ezt mindenáron el akarja kerülni. Nem függhet újra attól az embertől, aki annyi éven át uralkodott rajta. Pedig milyen szépen indult az egész. Az irodaasztalát elárasztó csokrok, a szenvedélyes Messenger-üzenetek, a hajnalig tartó együttlétek és a meglepetésút Rómába. Ilyen rajongással korábban sosem találkozott. Főleg nem egy finom modorú, dúsgazdag hoteltulajdonostól. Hát persze hogy igent mondott neki, amikor a Tevere partján megkérte a kezét. Mintha ezzel a túláradó szeretettel csak azért emelte volna őt olyan magasra, hogy aztán tényleg rettenetes legyen a zuhanás, a nászutat követő rémálom, mely szinte észrevétlenül kezdődött a ködösítésekkel, a burkolt kritizálásokkal, majd folytatódott a gyereknevelés körüli értelmetlen veszekedésekkel, és végül teljes pompájában kibontakozott Viktor egyre képtelenebbé váló elvárásainak sorával, melyeket a legnagyobb igyekezet árán sem lehetett teljesíteni, és ami elvezetett egészen addig, hogy eltűnt a királykék fotel.
Eszter az utolsó pillanatban érkezik a meetingre, de összeszedetten beszél. Kivetíti a terveket, mindenkinek tetszik a reprezentatív terek bátor színkompozíciója, a beépített bútorok izgalmas vonalvezetése és a javasolt designtermékek. Mosolyog, igyekszik magabiztosnak tűnni, tudja, hogy jó tervező és jó anya, de hiába telt el két év a válás óta, Viktor szavai még mindig a fülébe csengenek: mit keresnek ezek a rémes bútorok a nappalimban, hová lett a jó ízlésed, milyen anya az, aki a szülés után egy évvel visszamegy dolgozni, neked fontosabb a munkád, mint a családunk, megint híztál, már öltözködni sem tudsz, miért kell neked mindenen felkapni a vizet, állandóan miattad van a feszkó, hogy tudtál ilyen szar hotelt választani, én ebben biztos nem töltök el tíz napot, dehogy bólintottam rá, ott sem voltam, amikor foglaltad, már megint kihagy az emlékezeted.
Amint vége a megbeszélésnek, becsukja a laptopját, és kisiet a vécébe. Magára zárja az egyik fülkét, próbál mély levegőt venni, de mellkasát összenyomja a félelem. Úgy érzi, már sosem lesz igazán jól, sosem talál vissza ahhoz a nőhöz, aki Viktor előtt volt. Megint eszébe jut a fotel. Ahogy az anyja halála után pár héttel felújította. Lebontotta róla a régi szöveteket, átcsiszolta és lelakkozta a fából készült részeket, és az ülőfelületet bevonta királykék bársonnyal. Ha ránézett, mindig az anyja jutott eszébe, ahogy ott ül, és művészeti albumokat lapozgat. Aztán egy reggel a fotel nem volt sehol. Csak egy színtelen, üres tér maradt utána a budai luxusház nappalijában. Eltűnt, mondta Viktor, és az arcán átfutott egy halvány mosoly.
Hívják focizni, de nem megy. A mászókához sincs kedve. Ül a padon, várja a testvérét. Már a cuccait is összepakolta, hogy amint kell, indulhasson. Ma szeretné Karcsi minden gondolatát előre kitalálni. Hátha akkor nem lesz baj. Lehajol, rajzol a földre egy derékszögű háromszöget. Négyzeteket húz minden oldalhoz, de még mindig nem teljesen érti, hogy a két kisebbik miért akkora együtt, mint a nagy. Valaki a fejére üt. Gyere, te szaros, hallja a bátyját. Felpattan, siet utána.
A buszmegállóban odaadja neki a tízóraiját. Mindig meg kell neki hagynia. Karcsi azonnal betömi a túrós buktát, pedig otthon sosem eszi meg. Mit bámulsz, hülyegyerek, kérdezi. Semmit, feleli Áron, pedig a nagy túródarabot nézi, ami a testvére szája fölé tapadt. Tudja, hogy a buszon nem ülhet a közelébe, nehogy leégesse. Keres egy helyet hátul, az ablaknál. Szereti, ahogy a fák meg a házak elszáguldanak mellette. Ilyenkor gyorsnak és erősnek érzi magát. Mintha repülne. De a busz túlhalad a megállón, és a bátyja még mindig csak a telefonját nyomkodja. Odamegy hozzá, és a fülébe súgja, hogy jelezni kéne, mire Karcsi félrelöki, és megnyomja a gombot.
Hazafelé végig szidja. Te elmeroggyant, miért nem tudtál időben szólni, most félórát gyalogolhatunk. Áron bólogat, bár szerinte csak pár perccel több így a hazaút. Megint sikerült elintézned, hogy az egész délutánom el legyen baszva. Remélem, tudod, hogy ennek ára lesz. Milyen ára, kérdezi Áron, de a bátyja csak mosolyog. Legutóbb akkor mosolygott így rá, amikor kölcsönkérte a távirányítós autóját, és egy nappal később már el sem lehetett indítani.
Amint belépnek a lakásba, Karcsi leül a számítógépéhez, és ebédet akar. Áron megnézi, mi van a hűtőben. Kiszed egy adag rakott krumplit, és berakja a mikróba. Megterít a tálcán. Villa balra, kés jobbra, és egy pohár víz. Ez nagyon fontos, mert egyszer az apjuknál a mama helyett ő vitte fel a vacsorát, és elfelejtette a vizet, mire a tesója ráborította az egész tálcát. A forró bableves megégette a combját. Mindenkinek azt kellett mondania, hogy elbotlott.
Belép a gyerekszobába, leteszi az ételt, de szeme megakad a monitoron. Karcsi hihetetlen sebességgel öli az ellenségeket. Közben Gáborral beszélget. Anyámat tényleg csak a melója érdekli. Az öcsémet is bevágta a bölcsibe egyévesen. Apám ettől akadt ki. Bocs, hogy nem tudtam átmenni. Ott jönnek! Várj. Még ne menj rájuk! Buskempeljünk. Már csak huszonegyen vagyunk. Ne. Ez meg micsoda? A kurva életbe! Lenokkoltak. Ezt nem hiszem el. Kész. Meghaltam. Kinyomja a telefont. Földhöz vágja a kontrollert. Ez is miattad van, te buzi, mert itt sertepertélsz körülöttem, és nem tudok figyelni! Többet be ne tedd ide a lábad! És takarítsd ki azt a görényt! Kituszkolja az öccsét, és bevágja maga mögött az ajtót.
Áron nem bánja, hogy végre egyedül lehet, de fogalma sincs, hogyan kell kitakarítani Pitagoraszt. Csak két hete kapta. Talán a forgácsot kell kicserélni. Hozza a kukát, feláll egy székre, és marokkal szedi ki az almot. A sarok nedves, büdös, és egy csomó ürülék van benne. Éppen végez, mire eszébe jut, hogy lapáttal kellett volna csinálnia. A friss forgácsot ráborítja a hörcsögre, de az egy pillanat alatt kiássa magát. Szór neki ételt, kicseréli a vizét. Reméli, hogy most már elégedett lesz vele a testvére. Kezet most, nekilát a házinak. Szereti a matekpéldákat. Szabályosak és érthetőek, ami valahogy megnyugtatja. Ha egyszer híres matematikus lesz, minden pénzét odaadja majd az anyjának, hogy ne kelljen annyit dolgoznia.
Épp számol, amikor kivágódik a gyerekszoba ajtaja. Sosem látta még ilyen óriásinak a bátyját. Mintha a tízszeresére nőtt volna. Dühöngve vágtat a kukához, kivesz belőle egy marék forgácsot, azzal jön felé, és közben üvölt, hogy tessék, edd meg a nyamvadt rágcsálód szarját, te büdös köcsög, ez a jutalmad, hogy bebuktuk a kupát, simán nyertünk volna, ha átmehetek Gáborhoz, na, tessék, egyed már! Áron elrántja a fejét, összezárja a fogait, de érzi, ahogy a nedves forgács elkenődik a száján. Felfordul tőle a gyomra. Rúgkapál, szabadulni akar a testvére szorításából. Karcsi feljajdul, hátrébb ugrik. Egy ideig csak néz maga elé, mint aki mindjárt felrobban, aztán odamegy a terráriumhoz, leveszi a zokniját, belenyomja a hörcsögöt, ráköt egy csomót, és kifut vele az erkélyre. Mit csinálsz, kiált utána Áron, és szalad ő is, de már csak azt látja, ahogy a zokni repül, ki a negyedikről, ki a parkba, a játszótér felé, és fennakad egy nagy fa tetején.
Annyira sír, hogy alig látja a lépcsőfokokat. Teljes erejéből fut lefelé. Tudja, melyik fához kell mennie. Amelyik ott van a piros pad mellett. Igen, már látja, ott a fehér zokni, a legtetején. Csak azt kell kitalálnia, hogyan jut fel oda. Fél a magas helyektől, de egy videóban azt hallotta, a matematika olyan, mint a fára mászás: minden lépést előre át kell gondolni, aztán megtenni egymás után, előbb oda, aztán vissza. A padról eléri az első ágat. Felhúzza magát, halad fölfelé. Csak átgondolni, melyik legyen a következő lépés. Ilyen egyszerű az egész. Most kivételesen jó, hogy kicsi és könnyű. Minden ág elbírja. Még négy van hátra. És innen elég nyújtózkodnia. Eléri a zoknit. Óvatosan leakasztja a gallyról. Érzi, ahogy a hörcsög megmozdul benne. Ettől hirtelen olyan boldog lesz, mintha kitört volna a nyári szünet. Emlékezetből halad visszafelé. Megjegyzett minden lépést. Na, mi van, hallja a bátyja hangját. Lenéz, de a pad rögtön forogni kezd alatta. Hiába kapaszkodik, elveszíti az egyensúlyát. Egy facsonk az oldalába karistol. Lába alól eltűnik az ág. És zuhanni kezd. A föld azonnal eléri az arcát. Még mindig fogja a zoknit, de a karja furcsán néz ki. Elhajlott, mint egy rossz gumikard. Ijesztő. És nagyon fáj. Sírnia kell. Karcsi leguggol mellé. Halkan káromkodik. Segít neki felállni. Eltámogatja a lifthez. Lefekteti a kanapéra, párnát tesz a keze alá, és azt kéri tőle, hogy ne mozogjon. Pitagoraszt visszarakja a helyére, és azt mondja, ha el mered mondani anyának, miért mentél föl arra a kicseszett fára, akkor annak meglesz a következménye. Aztán telefonál. Szia, Anya. Képzeld, amíg tanultam, Áron kiment a parkba fára mászni, és leesett. Lehet, hogy haza kellene jönnöd.
Próbálja egy hosszú levélben összefoglalni a szegedi megbeszélés eredményeit, de megint azon kapja magát, hogy Áront nézi. Még mindig alszik, pedig már tíz óra van. A bal karja szinte eltűnik a nagy gipszben, pizsamás lába lelóg a kanapéról. Büszke rá, hogy olyan ügyes volt a kórházban. Ő bezzeg a műtét alatt úgy járkált a folyosón, mint egy elmeháborodott, és amikor Áront kitolták és felébredt, örömében elsírta magát. A frászt hozta szegény gyerekre. Fogalma sincs, hogyan indítsa el az új projektet távmunkában, de szeretne Áron mellett lenni, amíg teljesen meggyógyul. Ezt persze még Viktorral is meg kell harcolnia.
– Anya, megvan Pitagorasz?
– Persze. Miért ne lenne? Jót aludtál?
– Igen. És enni is adtál neki?
– Tápot meg egy paprikacsumát. Hogy vagy?
– Nehéz a gipsz. És nem tudom mozgatni az ujjaimat.
– Ez most ilyen. De mindennap jobb lesz. Csak próbálgasd.
– Kérhetek lapot meg ceruzákat?
– Tán rajzolni akarsz?
– A jobb kezemmel nincs baj.
Eszter levesz a polcról egy albumot, rátesz pár írólapot és a nyitott tolltartót. Segít Áronnak felülni, kitámasztja a hátát egy díszpárnával, és visszatelepszik a laptopjához. Folytatja a levelet. A megrendelő egy közel kétszáz oldalas belső arculati anyagot bocsájtott rendelkezésünkre, melynek műszaki kidolgozására két hónapunk van. Reméli, ezért a munkáért kap annyi bónuszt, hogy jövőre ne egyik napról a másikra kelljen élnie a fiúkkal. Felsóhajt. Azon gondolkodik, Karcsi milyen szótlan és segítőkész a baleset óta. Arról, hogy pontosan mi történt, egyik gyerek sem beszél. Csak azt hajtogatják, hogy Áron felmászott a játszótér melletti fára, és leesett. Pedig Áron sose szokott fára mászni, még az üvegezett liftekben is fél. Célunk most az, hogy minél logikusabb és letisztultabb közösségi tereket alkossunk, a skandináv stílus jellegzetességeit felhasználva, többfunkciós bútorok alkalmazásával. Hosszan bajlódik az igények felsorolásával. Szüksége van egy cigiszünetre. Feláll, keresi az öngyújtót, de tekintete megakad Áronon. Megint alszik. Az ölében heverő lapot teljesen beborítják a vadul cikázó, piros és fekete vonalak, melyek mintha egy bizarr élőlényt ábrázolnának.
Eszter kisétál az erkélyre. Rágyújt. Eltűnődik. Karcsi ma reggel szinte könyörgött, hogy suli után hadd menjen át az apjához. Megengedte neki, hiszen tudja, mennyire csüng rajta. Mindig azt mondogatja, hogy pont olyan szeretne lenni, mint ő. Nézi a játszótér előtti piros padot, és mellette a nagy fát. Kizárt, hogy Áron csak úgy szórakozásból felmászott ilyen magasra. Elnyomja a cigit, visszamegy a nappaliba, folytatni akarja a levelet, de hirtelen feltűnik neki a csend. A motoszkálás hiánya. Odalép a terráriumhoz. Beletúr a forgácsba. Megfogja a hörcsögöt, de az nem mozdul. Fölemeli, és egy ideig csak tartja a merev kis testet. Aztán óvatosan visszateszi a forgácsra. Leül az alvó kisfia mellé. Remegő kézzel nyúl a rajzáért. Nézi a piros és fekete vonalakat, de lassan elhomályosul a kép, és már csak a királykék fotelt látja, ahogy egy szeméttelepen fekszik, felborulva. A karfái összekarcolva. A lábai kitörve. És a kárpitja középen, fentről az aljáig kettéhasítva.
Vissza a tetejére