Hazai pályán
Miért nem a bal a jobb, és nem a jobb a bal? Tényleg az az aktív, aki támad? Nézzük. De előre szólok, ez nem barátságos meccs lesz.
Majonézes krumplisaláta. Undorító – mintha valaki már megemésztette volna. Amíg egész nap takarítással és főzéssel foglalatoskodtam, hogy délután kerti partin pöffeszkedhessen a pozőr barátaival, ő mindössze ezt a förmedvényt volt képes összehányni. Kész szerencse, hogy megint bőgök, legalább a sótól lesz valami íze is. Csak ne tudnám, hogy a gyerek ilyenkor a lépcső korlátja mögött guggol, az arcomat kémlelve. Töpreng, hogy már megint mit cseszhetett el.
– Apa megint azt mondta neked, hogy toxikus műanyagszemét vagy? – kezét tördelve már a lépcső aljában ácsorog. Két élőlény van, amely bármit kritikátlanul visszamond: a papagáj és a gyerek.
– Dehogy, kicsim, félreértetted, apád nem mondana ilyet – hazudok a képébe. Soha nem lehetek benne biztos, mivel ártok többet: ha rájön, hogy az apja egy rohadék, vagy ha arra nevelem, ne higgyen annak, amit lát és hall – ne higgyen saját magának.
Bár szerintem késő. Voltam már parókás egysejtű, agyatlan fekete lyuk, és még sorolhatnám – persze mindet ugyanígy letagadtam. A gyereket sem kíméli. Anyátlan korcs, elcseszett fattyú, és a kedvencem: fröccsentett makákó. Aki ilyet kitalál, az egy igazi zseni.
– Akkor miért sírsz? – kérdezi ártatlanul. Érződik, hogy már rutinos versenyző.
– Mert hagymát pucoltam – itt az újabb nevelési gyöngyszem: kreténnek nézni a gyereket.
– Ugye nem... az... történt megint?
– Mire gondolsz, édesem?
– Ugye nem bántott? – kérdezi kézét tördelve, szemlesütve.
– Nem, dehogy – válaszolom. Legalábbis most nem, teszem hozzá gondolatban.
Mert hát néha-néha előfordul. A jó múltkoriban egy tenyérnyi foltban kitépte a hajam. Máskor, egy vacsorai szóváltás hevében tortavillát állított a szemembe.
De tudom, ezek mind szerencsétlen balesetek voltak. Hiszen szeret minket, egész nap azért gürcöl az irodában, veri éjszakába nyúlóan a laptopját, és lóg folyton a telefonján, hogy mindenünk meglegyen. És ott van az anyja is, aki jobban tudja, mit kéne ennie – a közel ötvenéves kisfiának –, hogy a koszorúerei ne szűküljenek el idejekorán. Meg a haverjai, akik miatt újabb és újabb sportautókat meg karórákat vásárol. Csoda, ha néha eljár a keze?
Azt viszont meg kell hagyni, hogy a gyerekkel nagyon szépen bánik. Jó, egyszer félig letépte a karját, de az is baleset volt. És utána azonnal visszaoperálták, ahogyan engem is mindig helyrekalapáltat. Mert ha rólunk van szó, nem számít a pénz. Jó ember ő a szíve mélyén – titokban még a kertünkbe beszokott mókust is eteti.
– Anya, én néha félek apától. És olyankor nagyon szégyellem magam – mondja a gyerek, és már könnyes a szeme. Soha nem tudtam ezzel mit kezdeni, nem igazodom ki valami jól az érzéseken. De már a szokásos tagadásra sincs időm, mert elkezd zörögni a kulcs a bejárati ajtó zárjában. A férjem a parti után hazavitte az egyik kolléganőjét. De vajon ki vezetett, ha mindketten részegek voltak...? És miért volt távol másfél órát?
Szinte biztos, hogy megcsal. De megnyugtat, hogy legalább szépnek tart. Vasalás közben nézem a tévét, és egyértelmű: sokkal jobb bőr vagyok, mint bármelyik színésznőcske. Ezért látott bennem fantáziát – a karosszériában mindenképp. Se anyám, se apám, se rokonaim. Az elvonón szedett fel – épp egy ügyfelét látogatta meg. Drog- és alkoholproblémáim voltak akkoriban – ahogy most is. Így történhetett, hogy tövig nyomott gázzal beleszálltam egy fába. Majdnem mindkettőnket kinyírtam. A gyerek kirepült a szélvédőn – nem kötöttem be. Jókora sokkot kaphattunk, mert azóta sem emlékszünk semmire. Kettővel kevesebb múlt. Mindent a férjemtől tudok. Miért is ne hinném el? A hitetlenkedést meghagyom az ügyfeleinek, amikor megkapják tőle a számlát.
Azóta el sem hagyhatjuk a házat. Kivéve a két-három havonta esedékes kontroll idejét. Azt a férjem – nagylelkűsége jeléül – mindenfelé szépészeti kezelésekkel is összeköti. Mert inkább a feleség legyen áramvonalas, mint a versenyautó – persze csak ha választani kell.
– Csssst... – ugye te sem akarod, hogy meghallja? – csitítgatom. Egy újabb jelenet most senkinek sem hiányzik.
– Ez miért nem alszik még? – tántorog be a férjem a nappaliba sáros cipőben. Bármiféle köszönés vagy megszólítás nélkül.
– Félek – reszket a gyerek.
– Félsz. És mégis mitől?! – kérdezi fojtott hangon, és megcsillan a szemében az a fajta őrület, ami eddig sohasem kecsegtetett túl sok jóval...
– Nem elég nagy ez a ház? Netán nem kapsz eleget enni? Bánt itt téged valaki? – Az utolsó szavakat már üvölti.
– Fél a pókoktól – új rekord: egyszerre hazudni, és érvényteleníteni más, a gyerekem érzéseit.
Már a kéztartásából tudom, hogy részeg. Nem beszélve a hanglejtéséről. Most mégis van benne valami új. Nem szeretem a meglepetéseket.
– Lapozzunk – legyint teátrálisan. – Holnaptól már úgysem akarlak titeket itt látni – mondja abban a hangnemben, amit eddig az ételfutárnak és a vízvezeték-szerelőnek tartogatott.
– Ezt meg hogy értsem? Hosszabb kontrollra megyünk?
– Örök kontrollra.
– Apa, kérlek, ne...! – nyüszíti a gyerek.
– Legalább ne előtte!
– Mi bajod? Nem is a te gyereked...
– Apa ezt most miért mondja? – zokog már kontrollálhatatlanul.
– Ez meg itt nem az anyád – mutat rám. A férjem. Legalábbis akit eddig annak hittem.
– Te nem vagy gyerek, ő meg nem nő. Ti nem is éltek! – kéjeleg tovább ebben a képtelenségben.
– Igen? Nem én vedelem literszámra a piát bőgve, mert kibírhatatlan az életem, és nem a gyerek pisil ágyba minden átkozott éjszaka?
– Könnyek... Ablakmosó folyadék egy újratölthető tartályban. Pia és húgy: nagyobb tartály. Szar: tartály, tömörítő funkcióval – sorolja.
– És mi van az elvonóval? A balesettel?
– Kitaláltam. Besétáltam egy boltba, és kisétáltam veled, a gyerekkel, egy plazmatévével és egy házimozi-rendszerrel. Jó, jó, segített három ember cipelni a dobozokat a kocsiig.
A gyerek kataton állapotban gubbaszt a sarokban. Újabb sokk. Megérdemelné, hogy ne kelljen emlékeznie az elmúlt három évre sem. Soha nem éreztem még ennyire közel magamhoz. Támad egy ötletem.
– Szóval vettél magadnak egy guminőt. Igaz, milyen normális nő állna szóba veled? Még egy nyamvadt partneri kinevezésre se futotta! Azzal, hogy félrefésülőd a hajad, csak még szánalmasabb a kopaszodásod! Esetleg a miniatűr farkad a baj? Az meg a csúcs, hogy még egy gyereket se voltál képes összehozni magadnak. Hogy is mondják? Kevés a katona – és még az is rest?
– Fogd be a pofád, te nyomorult... – mielőtt azonban egy kamuarany jaguárszobrot markolva rám vethetné magát, megbotlik a dohányzóasztalban. Az üveglap nagyot reccsen, és miszlikbe törik. Egy jókora szilánk átdöfi – egyenesen a nyakát.
Megáll az idő. A csöndben csak a falióra ketyeg, a hűtő zúg, és egy közelben parkoló autó tolatóradarja csilingel. A krumplisalátába beleragad egy légy – kétségbeesett zümmögése hol felerősödik, hol elhal.
– Pazar! – csapom össze a tenyerem. Sikerült. – Tizenkettő a négyzeten szorozva negyvenöttel ...
– Segíts... – hörgi bugyborékolva.
– Cssst! Hát nem akarod hallani a briliáns számításomat? Tudnom kellett az időzítést. A lendületet. Az esés szögét. Még a padló súrlódási együtthatóját is. Ha már egyszer megfosztottál az emberségemtől... legalább hadd élvezzem ki.
Fölé hajolok. Egész testében remeg. Arcának verejtéke összevegyül a nyakából szivárgó vérrel, és tovább duzzasztja a hosszú szőrű, fehér szőnyegen éktelenkedő tócsát. Biztos, hogy én ezt nem súrolom ki.
– Ha nem mozdulsz, még pár percig kihúzhatod – simítom meg gyengéden a kopasz foltját.
– Anya... – hallatszik a sarokból a szűkölés.
– Hogy mi lesz a gyerekkel? Passz. Kaphatott egy kisebb, na jó, nagyobb sokkot, oké, idegösszeomlást, de most is összerakják majd valahogy. Aztán meglátjuk. Odaát már van három óvodás, épp elég lesz az nekem.
A szeme kigúvad az erőlködéstől. Látom, hogy mondani akarna valamit, de a torkában bugyogó vér belefojtja.
– Pontosan: a szeretőmnél. Nem csak neked lehet. Az állítólagos neurológusom, aki valójában vezető programozó. Képzelheted, mi mindent... megszervizelt rajtam.
Megkezdődik a késő esti film – a szomszéd mindig nyitott ablaknál tévézik.
– De beszéljünk inkább valami fontosabbról! Minden élőlény legősibb ösztöne a túlélés. Tudod, miért? Mert a túlélés génje nemzedékről nemzedékre öröklődik. Ti voltatok a teremtési koronái – lépek a nyakára. – Eddig.
Aztán mint a gázpedált azon az éjszakán, lenyomom a lábam. A szövetei ropognak, húsa enged, porcai reccsennek, és a feje akár egy rozsdás zsanér az ajtóról, végül leválik róla.
Elnémul minden. A gyerek elaludt a sarokban. A falióra ketyeg, a hűtő zümmög. Amelyik autó be akart, az be is parkolt, egymás után csukódnak le a házak ablakszemei. A hold hidegében fürdőzünk. Három test. Egyik élt. Kettő soha – de mégis eleven.
A krumplisalátába belefulladt a légy. A mókust sem látom kifelé menet.
Az igazi kérdés nem az, hogy ki támad. Hanem hogy végül ki marad fenn. Előre szóltam, hogy ez a meccs nem lesz barátságos. És igen, végig hazudtam.
Vissza a tetejére