Adriai négyes; Muggia
Adriai négyes
Tenger, hajnal
A kert őrzi még a sötétet,
tenger hangját, hátad ívét,
lehetőségét a szökésnek,
napfelkelte hamis hírét.
Minden befejezetlen, forr
s hullámzik az ablak alatt,
sirály sikolt s újra sikolt,
tiszta tartam, tapasztalat.
Ez marad, ez a rögzült kép
s száz elégett fabula,
víz és föld s fölöttünk az ég,
évek korma, hamuja.
Tenger, reggel
Ó, nap eleje, te ostoba,
mindig utáltalak, semmire-
való, hangolatlan zongora,
káromlásba fulladt szentmise,
hogy kezdeni kell megint,
mérni az örök zúgásban
a perceket – Meglegyint
éveim romlott húsában
valami formát hazudó,
gyorsan elmúló fényhasáb,
lejtőre vitt, kifakuló
élet, növekvő éjszakák.
Tenger, délután
Nedves hajjal fut a szél,
megérint, hozzánk is szól,
menekül, mégis beszél
nagy fehér felhők alól.
Sötét sóhajtozás, nappali
álmok, izzadó fatörzsek,
a szavakat mindig hallani,
az ágak nőnek, letörnek.
Mint tenger követ, homokot,
kiteríted mohó testedet,
ölbe fúl öled, homlokod,
észre se vetted, már este lett.
Tenger, éjszaka
Egész délután este volt.
Ott, hol mély a víz, mint
gyors madárszó után a csend,
árbóc s vitorla ring.
Házunk erős, némán fekszünk,
a törékeny biztonság
megigézi az esteket.
Ringunk mi is, citromfák
kint a sötétben. A nyitott
szív veresége, hogy érez,
már nincs maradása sehol,
s hiába nyílna az éden,
mindenbe beleakad
a halál hideg foga:
ne nézz vissza, szerelmem,
megvakít, ne nézz oda –
Muggia
Úgy írom a verset itt, mint slendrián,
tengermúltba elmerült, sápadt kisdiák,
néma villanások közt az Adrián –
Ott úsznak a gyerekkori relikviák,
a ház, kert, bicikli, egy régi könyv,
a búzavirágszemű bicebóca
(mindannyiunk közül a legkülönb),
mind már ott, ahol lebeg az a bója.
Minden messze suttog. S hány ölelés,
míg megérkezhettünk. Messziről jöttünk,
hiszen több anya szült ide minket,
s ezer évek vájtak eget fölöttünk.
Régi szívünket lemeszelték, idő
dobog a vakolat alatt, emlékektől
süllyed az alkonyat, egy ócska cipő
a homokban, hullámok testről, lélekről.
Kagylók a nyakad körül, s körül a haza,
a tenger – tartja a lebegő testeket,
mélykék karjával karol az örök anya,
tisztára nyal, s elsodor téged, engemet.
Aki végleg eltűnt, boldog csak az lehet.
Vissza a tetejére