Route 44
Addig tart az életed, míg az út végéig érsz,
súgja esti futás közben egy hang.
Micsoda őrültség! Az életet időben mérjük,
nem távolságban. De ha igazat mond,
akkor legalább tudom, meddig tart ez az egész.
Nálam az irányítás, szabályozhatom,
mikor érek a hídhoz, ameddig minden este futok.
Még öt kilométer, bőven van idő,
csak az út felénél járok, ebben a tempómban még fél óra.
Lassítok, hogy minél később legyen vége,
de így sem tarthat tovább másfél óránál.
Közben futótársammá szegődnek az emlékek.
Muszáj újra látni mindent, de másfél óra kevés.
Mérséklem az iramot, lassul az emlékezés,
gyorsítok, gyorsul az emlékezés is.
Sehogy sem jó. Így túl hamar érek a hídhoz.
Még a felénél sem tartok: Azelőtt lesz vége,
hogy megérkeznék ebbe a futócipőbe,
amitől az örök életet vártam.
Ha visszafordulok, s hazafutok,
biztonságban leszek.
Alszok egyet, és másnapra semmivé válik ez az egész.
Nem fordulhatsz vissza, szólal meg újra a hang.
Megállok.
Nem állhatsz meg, futnod kell az út végéig!
Jó, de melyik út végéig?
Ne alkudozz, fuss!
Vissza a tetejére