Lázár Balázs

Helsingőri feljegyzések

Huszonötödik
 
Színész vagyok. Hiányom
helyén Hamlet szerepét
játszom az improvizációra
épülő, de annál pontosabban
megtervezett rendezésben.
Folytonosan próbálom áttörni
a negyedik falat, köztem és a nézők közt,
de mihelyt tudomásukra hozom,
tisztában vagyok jelenlétükkel,
kiröhögnek, s tekintetük
éles nyársára húzva áldoznak
fel a szertartás pillanatünnepén.
Hiába is dobnék le jelmezt,
dönteném fel a díszleteket,
vagy menekülnék a kijárat felé,
már csak a szerepem lehetek.
Alakításom túlnő rajtam.
A véres finálé kezdetére
sikoltásom a végszó.
Dánia színház. Minden úgy van,
ahogy előadják, miközben
a történet régen elveszett.
A játék mögött is játék feszül.
(A vizes ingén keresztül
Ophelia rózsamelle szúr.)
A végén aztán mindent felold
a taps morajló tengere.
 
 
Huszonhatodik
 
Mintha te is szellemként.
Magányod immár végleges,
bár mindig is egyedül voltál.
Saját történetedben
idegenként kóborolsz.
Haranghullámzás
mos bele az öröklétből
kivirágzó pillanatba.
Széttekintesz
a jelen bástyáin:
az összevérzett múlt
szakadt lobogóként
csattog a hűvös
északi szélben.
Körben halott testek
merev díszsorfala;
ujjongó varjúk.
Károgó temetési menet.
A háttér sötét kőhalom:
egyetlen hatalmas koporsó.
Mintha test nélkül is
valódibb lennél
a bomló látványnál.
Ha volnának túlélők!
A távolban füstölgő romok.
Európa temető.
 
 
Huszonhetedik
 
Bezúzni ajtót, ablakot.
Aztán kimászni, elrohanni,
mintha hátra lehetne
hagyni múltat, végzetet.
Nincsen számodra. Hej, hej!
Úgy vágysz az ölelésre,
de eltörik minden
megkezdett mozdulat.
Akiről azt hiszed,
hogy régen te lehettél,
valójában sohasem létezett.
Aki lehetnél, sosem válsz azzá.
Nem vagy más, mint
aki azt hiszi, hogy más vagy.
Az örök lehetőség ígérete.
Akár Dánia, otthonod, hazád.
Magadban hordozod
történetét, a közös felelősséget.
Üres színpad, zizegő reflektorok.
Elég lenne egyetlen igaz
tekintet a teremtéshez.
Egykor mindenben hittél,
ma már a semmiben sem.
Döglött halként bűzlik
nemzedéked reménye.
 
 
 

Vissza a tetejére