Zsidó Ferenc

K(ék)

Kiss László Lemezek című festményére gondolva
 
Gyermekkoromban féltem a nőktől. (Na jó, azóta is, de erről nem ér beszélni, ezért hát nem is beszélek.) Ha lehunyt szemmel elképzeltem őket, egy nagy, fölfelé elnyúló kékséget láttam, fehér csóvával keretezve, és hiába tudtam, hogy a kék csakis a tisztaságé lehet, s hogy az eget idézi, ahol Isten lakik – ezt már nagyon korán megtanították nekem, természetesen a nők –, e kép mégis borzongást váltott ki belőlem, egyszerre volt hívogató és elutasító. Úgy logikáztam ki magamnak, ez azért lehet, mert túl sok az alantas, bűnös gondolatom. Hogy lopjak el még pár cikk csokoládét a dugikészletből (ők azt gondolták, jól eldugták, én szinte azonnal felfedeztem a rejtekhelyet), hogy húzzam meg a húgom haját (neki mindent megengedtek, nekem semmit), hogy kapjam el és cibáljam meg a macska farkát. (Nem értettem, honnan ez a sok agresszivitás bennem. Azóta is sok van, azóta sem értem, de hallgatok vele.) Ekkoriban a nőket elsősorban anyám és nagymamám testesítette meg számomra. Anyám maga volt a tökély. Sugárzó, életteli, energikus. Apropó, kép: a kékség körül vörösség volt, pulzáló. Nagyanyámnak – öregség ide vagy oda –, az volt az érzésem, több ereje van, mint nyolc férfinak, legalábbis jóval több, mint apámnak és nagyapámnak. (Azóta is úgy érzem, a nők életerősebbek, mint a férfiak, hogy spéci nekem kevesebb erőm van, mint a köröttem lévő bármelyik nőnek, de ezt se merném bevallani senkinek, főleg nem nekik.)
Erő és nyugodtság – ezt éreztem tehát gyermekkoromban a nőkben, mégis jött, hogy elbújjak előlük. (Olykor azóta is jön, pedig tudom: magam elől elbújhatok talán, de előlük nem.) Nyugodtságuk nyugtalanságot váltott ki belőlem, erejüktől tartottam. Folyton azt juttatták eszembe, hogy kicsi vagyok.
Annyiszor elképzeltem ezt a kék-fehéres képet, vörös háttérrel, hogy sokszor már akkor is ezt láttam, amikor valóságban volt előttem anyám vagy nagymamám. De az elutasító gesztus is folyton megjelent. Később, amint nagyobb lettem, és kitágult az életterem és ezáltal a nők köre, továbbra is ezzel a kékséggel szembesültem. És a felismeréssel, hogy ilyen sosem tudnék lenni. Tán nem is akarok. Hogy szükség van az én gonoszságomra, hanem mirevaló az ő jóságuk?! Ez rányomta a bélyegét a kortársaimmal való kapcsolatomra is. Többnyire távol tartottam magam minden lánytól – holott vágytam a társaságukra. Még óvodás lehettem, talán nagycsoportos, amikor az óvónő néptáncműsort tanított be nekünk, s párba állított. A menőbb kissrácok a menőbb kislányokat kapták párként, nekem, mivel félszeg, bátortalan voltam, egy hozzám hasonló, félszeg, némiképp talán rosszul öltözött kislány jutott. A helyzet természetesen frusztrált, dühömet rajta vezettem le: a próbák alatt csíptem, karmoltam. Nem árult be az óvó néninek, ettől vérszemet kaptam, hogy bármit megtehetek vele, egyre jobban szorítottam a csípőjét, egyre nagyobbakat csíptem a derekába. Csak nézett rám szomorú, vádló tekintettel, s táncolt, táncolt, úgy, ahogy sosem tudtam (később jöttem rá, hogy – mivel én botlábú voltam – a lépéseimet ő irányította). A bemutatót becsülettel végigcsináltuk, a közönség megtapsolt. Én mégis úgy gondoltam, nincs a földön igazság, és ez a lányokra hatványozottan érvényes.
Pár évvel később, egy nyári vakációban két hetet egy gyermektelen nagynénémnél töltöttem (ma sem értem, miért kellett nekem oda menni). Egyvégben arról faggatott, tekintetében élveteg kíváncsisággal, hogy hívják a szeretőmet, hány éves, s szép-e. Én egy darabig mondogattam, hogy nincs szeretőm (mint ahogy nem is volt), de mivel láttam, nem lehet lerázni, hát belementem egy játékba: elképzeltem, hogy van szeretőm, kitaláltam a nevét, életkorát, minden részletet, és kezdtem mesélni róla. Mohón hallgatta. Másnap, harmadnap vissza-visszakérdezett. S hogy tényleg, s hogy hogy volt, s hogy mit csináltatok. És én újra és újra elmeséltem, egyre jobban kiszínezve a szerelmünket, egyre inkább beleélve magam a sztoriba, míg lassan én magam is kezdtem elhinni. Mint ahogy azt is, hogy az ilyen szerető a legjobb, más nem is kell.
A gyermekkor (amit egyesek az ártatlan és bájos jelzőkkel illetnek) hamar eltelt, ha visszagondolok rá, nagy, nehéz ködöket látok. A serdülőkor beköszöntével újfajta érdeklődéssel kezdtem tekinteni a lányokra – ekkortól a kékségbe mind több vörös vegyült –, valami mély, zsigeri vágyakozással. (Néha azóta is vágyom rájuk, ilyen aljas-primitív módon, de ez is maradjon az én titkom.) Kerülgettem őket, ólálkodtam körülöttük, feneküket fíroltam, megpróbáltam bekukkantani blúzuk mögé. Ekkoriban történt, talán kicsit korábban, hogy megpillantottam anyámat, a tusolóból lépett ki, gyors, szinte ijedt mozdulattal kapta maga elé a törülközőt, ekkor jöttem rá, hogy nem csupán a jóság és a nyugalom van.
Talán hetedikes lehettem, volt egy osztálytársam, korához képest nagyon fejlett, telt idomokkal, ringó keblekkel. Egyszer, magam sem tudom, mi ütött belém, mögé lopództam, és hátulról megmarkoltam a melleit. Egy rebbenéssel kifordult a kezeim közül, nem sikított, nem patáliázott. Elszégyelltem magam, elfutottam. Nem kértem bocsánatot, mert tudtam, nincs bocsánat. (Hja, legalább most, felnőttként elmondhatnám neki, mennyire sajnálom, de továbbra is képtelen lennék rá. Félek minden szembenézéstől – de ezt is magamban tartom.)
Ezt követően évekig nem mertem közeledni a lányokhoz. Fiú osztálytársaim már mind túl voltak az első kalandokon – és erről büszkén be is számoltak –, csak én voltam továbbra is beavatatlan, és ez egyre inkább ciki lett. A srácok ugrattak, hogy mi van, csak nem félsz tőlük? Nem félek, válaszoltam összeszorított fogakkal. (Ekkor még azt hittem, elég tagadni valamit, azzal nem létezővé válik. Olykor azóta is ebben az illúzióban ringatom magam, de ezt is letagadom.) Osztálytársaim annyira kedvesek (vagy gonoszok?) voltak, hogy megszerveztek nekem egy légyottot egy olyan idősebb (értsd: harmincas) nővel, aki kimondottan szűz fiúkra szakosodott, de én egyszerűen elmenekültem, beteget jelentettem. Ahogy a szobámba bezárkóztam, megint ott volt előttem a kép, ezúttal a kék és fehér mező találkozásánál zöld foltok jelentek meg, sejtettem, a termékenységé lehetnek, ebben is többek nálunk a nők, gondoltam, ők adják tovább az életet, persze, a mi partnerségünk is kell ehhez, de ki akarna épp velem, mert én nem akarnék, az hétszentség, az én génjeimet nem kell továbbadni, még egy ilyenre, mint én, nincs szükség, az hétszentség…
Aztán elteltek a középiskolai évek, és én ott találtam magam a nagy büdös életben. És nem találtam fel magam. Munkahelyeimen csak botladoztam. Pedig mindenhol akadt volna egy-egy nő, aki segít rajtam, de elutasítottam. Hogy rajtam? Nő? Kizárt! Normális kapcsolatra továbbra is képtelen voltam, így, amikor már nem bírtam a véremmel, prostikhoz fordultam. Útszéliekhez, olcsókhoz. Tőlük nem féltem. Csak utólag, hogy nem kaptam-e el valami betegséget, vagy nem jön-e a strici egy „célfotóval” zsarolni. Ekkoriban mind ritkábban jelent meg képzeletemben a nagy kék mező, fehér csóvával, vörös háttérrel, zöld foltokkal. Minden olyan elmosódottá vált. Szétesett lemezekké. Úgy éreztem, csalódtam a nőkben. (Pedig valójában magamban.) Nagymamámat időközben eltemettük, anyám is mind kisebbé, töpörödöttebbé vált, de még ekkor is folyton adni akart valamit, folyton értem aggódott. Ezért gyűlöltem olykor. (Vagyis inkább magamat, amiért olyan vagyok, akinek adni kell, akiért aggódni kell. De ez is olyan felismerés, amit magammal sem osztok meg szívesen.)
Ekkorra elfogadtam, hogy feleség nekem nem kell, a jósággal nem akarok, nem tudok tartósan együtt élni. Anyámtól régebben elköltöztem már, éltem legényéletem, ami lassacskán vénlegényéletté vált. Talán kényelmessé, de céltalanná. Ahogy mind jobban elmartam magam mellől a nőket, egyre több időm és lehetőségem volt hizlalni a bennem lévő aljasságot. Barátom lett az alkohol, de egyebeket is kipróbáltam (ne tudják meg, miket…).
Ilyen lenne a férfiasság?, kérdeztem, és persze, tudtam, hogy nem, de azt nem sikerült összeraknom, hogy milyennek kellene lennie. Erre az egyre anyámék sem tudtak megtanítani. Nem engedtem, hogy megtanítsanak. Ja, hogy férfiasságot a férfiaktól kellett/lehetett volna tanulni? Azt tapasztaltam, hogy nagyapám és apám fél a nőktől, hogy a kényelemért cserébe teljesen átadják nekik a terepet – ez lett hát az én férfiasságom is. Nagyapámat jóval nagyanyám előtt eltemettük; utolsó éveiben szinte észrevehetetlenné vált. Az asszonyokkal kicsit s jót, fiam!, mondta nekem olykor, végső tanulságként. Apám már ezt megelőzően kilépett az életünkből. Nem hiányoltam túlságosan. Kilépésén nem lepődtem meg, éreztem, nem sok mindent kap már anyámtól, adni se igen akar. Nekem se. Az esemény anyámat sem rázta meg túlságosan, mintha kezdettől fogva számított volna rá, mintha ez volna az élet, a férfiasság rendje. Valami zavart talán éreztem rajta egy ideig, mintha jóságának egy részével nem tudott volna mit kezdeni, velem is elutasítóbb volt, mint máskor – mintha ekkor ébredt volna tudatára, hogy én valójában apám „folytatása” vagyok –, de aztán ez is elmúlt.
Sosem tudtam megállapítani biztosra, boldog-e anyám, hogy a jósággal együtt jár-e a boldogság. Most úgy gondolom, aki jó, annak nem muszáj boldognak lennie, a jóság a boldogság helyett is van.
Amikor meghalt (idegesítően békésen), a temetési szertartást lebonyolító cégtől azt kértem, a gyászlepel ne fekete, hanem kék legyen. Először szentségtörést emlegettek, és hallani sem akartak a dologról, végül felárért, saját felelősségre megvalósították óhajomat.
Átforgattam a régi fényképalbumaikat, találtam egy olyan fiatalkori fényképet róla, amelyen mosolyogva, kitárt karokkal áll, apám pedig fut feléje. Annyira boldognak tűnnek, hogy az már giccses (a kezdeti, lángoló szerelem időszaka lehetett ez, talán házasok se voltak még).  A fényképről levágtam apámat – érdekes módon így anyám gesztusa is átértelmeződött, azok a kitárt karok inkább tűntek már elutasítónak, mint hívogatónak –, és bekeretezve kitettem a koporsó elé.
Így emlékszem azóta is rá – és minden nőre. Néha azonban még most is vágyom feloldódni a nagy-nagy kékségben, magamra húzni a vörösét, a fehér csóván pedig feljutni, fel, fel. (Ha nem félnék úgy ettől az érzéstől. És magamtól.)
 

Vissza a tetejére