Kulin Borbála

Meglesett horizont

regényrészlet
 
A vonat olyan hangosan csattog, hogy majd’ megsüketül tőle az ember. Különösen, mióta az összes ablakot ütközésig nyitottuk, nem is amiatt, hogy több friss levegő áramoljon be a kocsiba a rekkenő augusztusi hőségben, hanem várakozásból: nemrég hagytuk el Lepsényt, így bármikor előbukkanhat a fák mögül a Balaton. Aki már látta, azért tódul az ablakhoz, hogy újra az elsők közt köszönthesse, aki pedig még sosem járt a Balatonnál, dél-alföldi gyerek, mint én, azért furakodik a többiek válla-feje fölé, hogy jelen legyen az epifánia pillanatában. Kicsit méltatlannak érzem, hogy szent várakozásom nem zavartalan: Sipeki állandóan a sarkamra lép, Juszt Tibi meg úgy kapaszkodik hátulról a vállamba, hogy a vászoningem nyaka majd’ megfojt, annyira hátrafeszíti a kezével. És pont a fülembe ordítja a rohamra szólító csatakiáltás és az eksztatikus önmegadás különös keverékeként: Ott a Balaton!
 
– Hol? Hol? – kiabálom kétségbeesetten, nem látom, nem látok a többiektől, most pedig egy hosszú épület omladozó vakolatú fala takarja a kilátást. Szinte elsírom magam a szerencsétlenségemen vagy ügyetlenségemen, hogy elszalasztottam a pillanatot, amikor első alkalommal lebbent fel a lombkoronafátyol a tó elől. Érzem is, ahogy egy könnycsepp kezd szétterülni az alsó szemhéjam peremén. Csak Juszt észre ne vegye.
Újabb rivalgás: ezúttal szinte percnyi hosszan tárul fel előttünk a tó. Most már én is látom. Sőt egyre zavartalanabbul, mert a nagyok visszavonulnak az ülőhelyükre, folytatják a kártyázást, a beszélgetést, példájukat pedig több kis gólya is követi, talán mert úgy gondolják, gyerekes dolog tovább csüngeni a csodán, elegánsabb a nagyok mértéktartása. Így alig telik el egy perc, és enyém az egész ablak. Pontosabban csak majdnem, mert Juszt mellém furakodik, s már könyökkel terpeszkedik a lehúzott ablak peremén. Ahogy bámulom az ismeretlen, zöldeskék színben játszó, hatalmas tükröt, szeretnék semmire sem gondolni, de nem tudok ellazulni a bosszúság miatt: kár, hogy ezeket a pillanatokat pont vele kell megosztanom.
– Tudsz úszni? – kérdezte.
– Tudok – vágtam rá. Semmi kedvem nem volt viselni azt a lekezelő reakciót, ami azután következett volna, ha bevallom, hogy tulajdonképpen alig. Vagyis hogy leginkább egyáltalán nem.
– Na és hol tanultál meg úszni, a csávolyi békaúsztatóban? – jött rögtön a szekálással.
Vállat vontam, és kijjebb hajoltam az ablakon, jelezve, hogy nem szívesen folytatom a társalgást.
Juszt Tibi jó gyerek volt amúgy, nem volt vele semmi baj. Az anyja trafikos volt, ő maga meg szép szál legény már tízévesen, helyes arcú, sportos alkatú fiú. A jellemében volt valami számomra idegen. Úgy mondanám, győztes típus volt, amit persze méltánytalan állítani, hiszen mindannyian árvák vagy apátlan félárvák voltunk, a nagy háború veszteseiként érkeztünk a világba. De Tibit mintha más fából faragták volna, talán nem is fából, hanem kőből: úgy látszott, ő képes megnyerni magának ezt a világot.
– Majd meglátjuk úgyis! – csapott a bal vállamra, s ezzel, mint aki elunta a nézelődést, letelepedett az ülőhelyére. Mares éppen ekkor indult el a vasúti kocsi másik végéből, hogy a szobabeosztást közölje velünk. Furcsa volt így látni őt: a mindig állig begombolkozott, sötét ruhás, szigorú ember most szalmakalapban, fehér, rövid ujjú ingben, világos vászonnadrágban imbolygott az ülések közti szűk folyosón, a szükségszerűnél kicsit hosszabb párbeszédekbe elegyedve, tréfálkozva.
– Juszt, Horváczy és a két Bánhidi: emeleti 4-es szoba. Emeletes ágyak vannak, majd magatok közt megvívjátok, ki alul, ki felül – közölte egy kacsintás kíséretében, mikor a mi üléseinkhez ért.
– Árpi, maga hogy úszik? – szegezte a kérdést az idősebbik Bánhidi fiúnak, közben készenlétbe helyezve a ceruzáját a neveinket tartalmazó lista felett.
– Hát… – kezdett tétova hangon válaszába Árpi, majd két karjával bizonytalan, körző mozdulatot tett. Mares felnevetett.
– Nem úgy értem! Mennyire tud úszni? És ,,hát”-tal különben sem kezdünk mondatot. Segítek: egyes: semennyire, megfulladok, kettes: életben tudom tartani magam a vízben, hármas: magabiztosan úszom, ha nem is ér le a lábam. Nos?
– Hát, akkor talán kettes – felelte Árpi. Mares bosszúsan húzta össze a szemöldökét.
– Kettes. Akarom mondani. Akkor talán kettes. Hát nélkül.
– Aladár? – fordult a kisebbik Bánhidi fiúhoz, aki termetre a nagyobbik volt, mert pajzsmirigyes volt szegény, vagy nyolcvan kiló, lomha, állandóan szuszogó, gyorsan változó kedélyű srác.
– Kettes – válaszolta gyors egyenességgel.
– Remek! – felelte kurtán Mares, és egy kettes számot kanyarított Aladár neve mellé.
– Horváczy?
Szerencsére volt időm felkészülni a válaszra. Az igazságot nyilván most sem vallhattam be, hiszen az az átkozott Juszt Tibi még mindig a közelemben volt.
– Kettes-hármas – feleltem komolykodó arccal.
– Most akkor melyik? – szegezte nekem a kérdést Mares.
– Kettes. Nem fulladok meg. Sőt. Abszolút – hebegtem idétlenül nevetgélve.
Juszt nyilván hármast válaszolt, diadalmasan, még kevesellte is a hármast, de róla mindenki tudta, hogy a nyarakat a Tisza-tónál tölti a nagybátyjáék családjánál, ahol, mint szokta mondani, csak enni meg aludni jön ki a vízből.
 
Hamarosan beérkeztünk Lellére. Addigra a Balaton már tartózkodás nélküli barátsággal simult az utunk mellé, kedvünkre legeltethettük rajta a szemünk. Lekászálódtunk a szerelvényről, és kettes sorokba rendeződtünk, aztán Mares Géza vezetésével a harmincfős Bocskai-sapkás fiúcsapat megindult a nyaraló felé. A lányok turnusa júliusban volt, szigorúan elkülönítve nyaraltunk, sokak nagy fájdalmára.
Alig félórás sétával érkeztünk a nyaralóhoz. A parttal párhuzamosan vitt az utunk, különös illatú, szálegyenes törzsű, hatalmas jegenyenyárfák között, egészen Lelle és Boglár határáig. Itt állt a Faragó Béla Árvaház nyaralója, az egykori Vaszilievits-villa. Még a húszas évek végén járta ki Mares a kultuszminisztériumban, hogy az árvaházi gyerekek intézményes nyaraltatása céljából a villát az árvaház rendelkezésére bocsássák, és kiegészítő épületekkel ellátva üdülőteleppé fejlesszék.
Pazar látvány tárult a szemünk elé, ahogy a nyaralóhoz értünk: az emeletes, svájci típusú villa épülete előtt gondozott park fogadott minket rózsakapukkal, szökőkúttal, számtalan virággal, vörös salakos utakkal. Az épület falait tégla- és fadekorációk díszítették, nyugalmat árasztó, nagy, boltíves ablakokkal nézett a világba, saját kertjére. Hátsó oldalán zárt terasz, mögötte sűrű, ősfákkal teli árnyas liget, a ligetben kerti székek és asztalok, ezek mellett vezetett az út a fövenyes partra.
            Mintha az édenkertbe érkeztünk volna. Legszívesebben már a kapuban lehánytuk volna magunkról a hátizsákjainkat, végigkergetőztünk volna a rózsakapuk alatt, berohantunk volna a villába, aztán hátra a fák közé, ki a partra, és belevetettük volna magunkat a Balatonba. De a mi világunkban még az édenkertben is fegyelem volt: először csoportosan végigjártuk a nyaraló közhasználatú helyiségeit: az ebédlőt, a konyhát, a fiúk fürdőszobáját, a betegszobát, kinn a kertben a csónaktárolót. Majd elfoglaltuk a szobáinkat (én az emeletes ágy felső szintjére kerültem), és levonultunk az ebédlőbe uzsonnázni. Otthonos közegben jártuk: a villa belső berendezése nagyon hasonló volt az árvaházéhoz. Itt is faragott, festett bútorok közé kerültünk, csak minden bútornak vöröses színe volt.
Az árvaházi körülményekhez képest még egy újdonság fogadott minket. Ahogy letelepedtünk az ebédlő asztalai körül, a konyha felől két feltűnően csinos, tizenhat-tizennyolc év körüli lány lépett elő, kezükben madártejjel teli öblös tálakkal. Nem voltunk kiszolgáláshoz szokva, az árvaházban az asztalok egy-egy felelőse járt ki a konyhába az ételért, a nyaraltatásunkat azonban ezek szerint annyira komolyan gondolta a vezetőség, hogy még ezt a kicsi munkát is másra bízták, mind a harminc fiú nagy örömére. Az egyikükre élénken emlékszem, kerek volt mindene: a melle, a csípője, az arca, a mosolya, tarkóján a font hajából feltekert konty is. Ő volt a Zsóka. A másikukat talán Piroskának hívták. A jelenségre emlékszem leginkább, ami ők ketten voltak akkor a számunkra: izgató különösség és bűbáj. Úgy jelentek meg az ebédlőben, hogy attól a pillanattól fogva a szemünk sarkából mindig azt lestük, mikor bukkannak fel újra látóterünk horizontján.

Mielőtt nekiláttunk volna a madártej kanalazásának, Mares ismertette az általános napirendet: fél nyolckor ébresztő, kilencig reggeli, aztán ebédig strandolás és napozás a parton. A déli ebéd után kötelező csendes pihenő, uzsonna után csónakázás vagy séta, kisebb kirándulás. Vacsora után a nevelők felügyelete alatt ugyan, de szabadprogram a mólón: éneklés, kártyázás, csillagnézés. Az ismertetett napirendből egyenesen következett, hogy mivel uzsonnaidőben érkeztünk, strandolás aznap már nem lesz, de várnak minket a csónakok.
Kisétáltunk a mólóra. Amit az érkezésünk óta sejtettem, ott, a Balaton partján állva bizonyossá vált számomra: az élet, ami csak most kezdi feltárni magát előttem, sokkal tágasabb, titokzatosabb, ragyogóbb, mint addig gondolhattam. Ahogy a móló langymeleg deszkáin lépdelve, a partot hátrahagyva a kikötött csónakoknál megálltunk, és a zöldeskék horizontra emeltem a tekintetem, olyan volt, mintha a vízen állnék. Lábam alatt a nyitott víztükör békés volt, egy hullám sem fodrozta. A látvánnyal nem lehetett betelni. A túlsó parton balról a Badacsony lapos tömbje látszott, profilból, úgymond, ahogy farkasszemet néz a fonyódi parttal, mögötte a Gulács hegyes csúcsa is előbukkant az őt takaró vonulat mögül. Szemben a végtelenség, jobbra Lelle strandjai. És mindehhez a víz még sosem tapasztalt illatozása.
– Íme az öt csónakunk: Kecskemét, Bugac, Árvácska, Árvalányhaj és Nemnemsoha – mutogatott végig Mares a kikötőben ránk várakozó vízi járműveken. – Úszni nem tudók, maguk részben velem jönnek a Kecskeméttel, részben Mátrai és Zelényi tanár urakkal a Bugacon és az Árvácskán. Az Árvalányhaj a közepes úszóké, magukhoz a nagyok közül Cintula ül be – a Mares mellett álló nyúlánk, vállas fiú biccentéssel nyugtázta ezt –, a Nemnemsoha a gimnazistáké.
Bekászálódtunk az imbolygó csónakokba. Ahogy mind elhelyezkedtünk, Cintula magához ragadta az evezőlapátokat, és lassú, figyelmes mozdulatokkal kinavigálta a csónakunkat a kikötőből. Én mögötte ültem, a tarkóját figyeltem, erős nyaka volt, a haja röviden is göndör, sötét, de nem fekete. Vállai körkörös mozdulatokkal, ütemesen mozogtak, egyenes háttal ült, néha mondott valamit, amit én nem értettem rendesen, de nem bántam, hogy lemaradok róla, nem bántam semmit, egyszerűen csak ültem, bámultam, és azt éreztem, hogy a világ legjobb helyén vagyok a Balaton közepén, a Cintula csónakjában.
Egy órát lehettünk a tavon, másfelet. A csónakból kihajolni is tilos volt, nem hogy beleugrani a vízbe, így időnként csak lopva mártottam bele az ujjam hegyét. Csiklandósan langyos volt, mélysége ismeretlen. Hamarosan megtudom, milyen egész testtel belemerülni – gondoltam.
Az alkalom azonban hamarabb érkezett el, egészen váratlanul. Ahogy visszaértünk a kikötőbe, kiszálltunk a mólóra, és kettes sorban visszafelé araszoltunk a délutáni napsütésben, a mögöttem sétáló Juszt Tibi egyszer csak vállon ragadott, és egy jó előre elhatározott mozdulattal beletaszított a vízbe. Hirtelen hideg és sötét lett körülöttem. A szívem akkorát vert, hogy azt hittem, felöklendezem. A tüdőm minden józan ész ellenére azonnal levegőhöz akart jutni. Pánikba estem, a szememet nem bírtam kinyitni, kapálózó lábaimra nyákos hínárok fonódtak. A vergődésem alig tarthatott pár másodpercig, amikor észleltem, hogy egy másik test csobban mellettem a vízben, egy kar a hónom alá nyúl, és a felszínre húz. Köhögtem és öklendeztem, a szememet csípte a víz.
– Jól van, jól van – csak ennyit mondott ez a valaki. A hangjáról felismertem: Cintula volt az.
Kiemelt, a móló szélére ültetett. A ruhám teljesen rám tapadt, vacogtam.
– Mit művelt, Juszt?! Mégis, mi az úristent művelt, hát megbolondult maga? – hallottam Mares üvöltését a hátam mögül. Feltápászkodtam, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne sírjam el magam. Mares mögém lépett, és szembefordított Tibivel. Kezeit a vállainkra tette.
– Juszt, holnap estig szobafogság! Maga pedig menjen, és fogjon egy törölközőt!
Lassan Juszt arcára emeltem a tekintetem. Már várta, mert ő akkor már engem nézett.
– Tudtam, hogy hazudsz, Horváczy! – mondta ekkor jól hallhatóan, diadalmas vigyorral az arcán.
 
A délutáni izgalom keltette hullámok hamar elcsendesültek, én megszáradtam, ruhát cseréltem, lementem a többiekkel vacsorázni. Juszt Tibi az ágyán fekve, keresztbe tett lábbal, megtörhetetlen felsőbbrendűséggel kívánt jó étvágyat, mikor rácsuktam a szobaajtót.
De a fájdalom ellenszere, úgy tartják, a még nagyobb fájdalom. A mi kis csörténket is egy nagyobb izgalom írta felül, s ez meghozta köztünk a bajtársiasságot. Egyik délelőtt ugyanis, míg önfeledten lubickoltunk a vízben, megjelentek a parton a házilányok. Zsóka és Piroska, fürdőruhában. Életünkben nem láttunk még nőt meztelenül, de még fürdőruhában sem. Az akkori divat szerint a női viselet alig különbözött a férfiakétól: alul rövid, sortszerű nadrág volt, ami a lábakat fenéktől lefelé egészen szabadon hagyta, felül pedig olyan volt, mint a férfiak trikója, csak rajtuk jobban állt. Ilyen szettben szökkent ki a villából a partra, minden bizonnyal a munka egy megérdemelt félórás szünetében, villogó fehér combokkal és karokkal, a mell és a fenék vonalát tökéletesen követő szettben Zsóka és Piri. Ha a Balaton nem állóvíz lett volna, bizonyára megtorpant volna a folyásában ebben a pillanatban, mint ahogy mi is megtorpantunk, akármit is csináltunk éppen: labdáztunk, lubickoltunk vagy úszkáltunk a langyos vízben.
– A Szűz Mária úristenit! – kiáltott fel hirtelen Bánhidi Árpi, fejével a part felé intve. Sipeki füttyentett egy nagyot, amivel a labdázó fiúk figyelmét azonnal a célpontra irányította.
Sokkal később tudtam csak meg, hogy a víz remekül viszi a hangot, így aztán a két lánynak bőven volt miért pirulnia a napsütésben, bizonyára a fiúk összes megjegyzését tökéletesen hallották.
– Anyám, borogass! Micsoda combok! – ájuldozott elhaló hangon valamelyikünk.
A lányok zavartan nevetgéltek kicsit, majd kibújtak a cipőcskéjükből, és a víznek vették az irányt.
– Ezek bejönnek! Ezek bejönnek a vízbe! – kiáltozta Sipeki olyan hangon, mint mikor egy istentagadó előtt lángolni kezd egy csipkebokor, vagy egy mennyekből alászálló angyalt pillant meg legalábbis.
A vízben lévők tovább imitálták eddigi tevékenységüket, ám valójában a szeme sarkából mindegyikünk azt bámulta, ahogy ez a két, szinte fedetlen női test megmártózik a vízben, majd kiemelkedik belőle.
– És akkor a Zsóka mellbimbója ilyen borsónyira összehúzódott! – mutatta két ujját egymáshoz közelítve, még mindig felajzott állapotban Bánhidi Árpi Juszt Tibinek, már az emeleti szobánkban, aki a szobafogság miatt kimaradt ebből a felforgató eseményből. – Majd’ átbökte a felsőjét!
– Ne mondjátok már! – bosszankodott Tibi, a párnájába bokszolva. – És mindez miattad, Horváczy! Holnap is lejönnek?
– Honnét tudjam én? Csak jönnek még, gondolom – próbáltam nyugtatni.
De másnap délelőtt hiába figyeltük strandidőben szüntelenül a partot, nem jöttek a lányok. És azután sem. Az ebédlőben naponta háromszor is köztünk voltak, forgolódtak körülöttünk, de az a varázs már nem volt nekünk elég. A napok pedig teltek, s bár minden napra jutott valamilyen emlékezetes program, kirándulás a Kishegyre a kápolnához, séta Siófokon, fagyizás, piac, csillagnézés, a fő attrakció elmaradt, és csalódottan tértünk aludni.
 
– Megvan a terv – jelentette be egyik este lámpaoltás előtt Juszt Tibi a szobában. Úgy mondta ezt, mintha egyértelmű lett volna, hogy a lányok meglesését illetően megoldandó problémával állunk szemben, nem pedig a sorsnak és a jó szerencsének kiszolgáltatott halandók vagyunk, akik legfeljebb némi isteni kegyben reménykedhetnek. Tibi márpedig úgy gondolta, hogy ha már egy szerencsétlen hiba miatt kimaradt a jóból, az életnek egy annál is nagyobb jóval kell őt kárpótolnia, aminek a bekövetkeztéért nem volt rest cselekedni sem. Olyan meggyőző hangot ütött meg mindenesetre, hogy egy pillanat alatt mi is természetesnek vettük, hogy itt bizony megoldásra van szükség. Az általa kidolgozott terv nem kevesebbre tört, mint hogy este, zuhanyzás közben lessük meg a lányokat, teljesen meztelenül.
– A női zuhanyzó a villa nyugati oldalán van, az emeleten – fogott hozzá halálos komolysággal terve kibontásához. – Ha átmászunk a fiú- és a lányrészleget összekötő folyosón, onnan pedig a felső erkélyre, a fürdőszoba ablaka mellett kötünk ki.
– De hogyan jutunk a tetőre, az összekötő folyosóhoz? – kérdezte aggodalmasan Aladár.
– Rém egyszerűen: kimászunk a fiúzuhanyzó ablakán, és átkapaszkodunk a tetőn. Gyertek, megmutatom!
Összenéztünk hárman: ezt komolyan gondolja? Hogy most, azonnal főpróbát tartunk ehhez az akcióhoz, amihez még bátorságot sem gyűjtöttünk? De Juszt nem viccelt, felpattant az ágya széléről, kinyitotta az ajtót, és a tekintetével kivezényelt bennünket a folyosóra.
Lentről halovány fények világítottak, de a felnőttek beszélgetésének hangjait az épületen kívülről, a kertből lehetett hallani. Juszt a legnagyobb természetességgel sétált el a folyosó végéből nyíló fürdőszobáig, mi pedig csendben követtük. Bent lámpát kapcsolt, és egyenesen az ablakhoz ment, elhúzta a függönyt, és mindkét szárnyát szélesre nyitotta. Odasereglettünk, hogy szemrevételezzük a terepet. A nyitott ablak alatt egy kissé meredek esésű, de alig másfél méteres tetőrész húzódott, amin egy eresz átugrásával az összekötő folyosóra lehetett leereszkedni. A folyosó másik oldalán ugyanolyan szögben kapaszkodott a tető. Oda kell csak átjutnunk, onnan pedig a sarokig. Ott ki tudunk lépni az erkélykorlátra, onnan be az erkélyre, ami pedig már maga a színházi páholy.
– Na, gyertek! – intett a kezével. Lerúgta lábairól a szobapapucsot, és bal lábát átemelve az ablakpárkányon, kilépett a tetőre. Mi is nekivetkeztünk, és egyesével követtük. Tériszonyos vagyok, de szerencsére a tető ezen részéről alig lehetett lelátni. Csak a hátsó kertből látszott egy darabka egy lámpa gyér fényében, a kinti fehér fémasztalok látszottak, és a székek, ahogy homlokukkal előre, az asztalokra dőlve alszanak. Óvatos léptekkel, inkább a fenekünkön csúszva jutottunk le az összekötő folyosóig. A korláton átmászni gyerekjáték volt, a másik oldalon emelkedő tetőre felkapaszkodni már kicsit technikásabb, de végül könnyedén elértük mind az erkély korlátját. Mindenben Juszt Tibi mozdulatait követtük: ő felült a korlát kőperemére, és a fenekén átfordult.
– Itt is vagyunk, ennyi az egész – nyugtázta a főpróba sikerét. Valóban nem volt olyan nagy ügy, mint amilyennek elsőre hangzott. Egyedül Aladár súlya és lomhasága miatt aggódtunk, de ő is jól vette az akadályokat.
Az erkély másik végén kihajolva tökéletes rálátás nyílt a női zuhanyzó ablakára. Tibi a karórájára nézett.
– Akkor holnap, valamivel korábban, újra itt! Most pedig ugyanilyen halkan visszafelé! – adta ki az utasítást. Bánhidi Árpi után éppen én készültem átfordulni az erkélyről a tetőre, amikor Tibi hirtelen pisszentett egy éleset. Hátranéztünk: az épület melletti fa lombján téglalap alakú, sárga fénynyaláb jelent meg. Azaz a női zuhanyzóban valaki felkapcsolta a lámpát. Tibi és Aladár visszaintett bennünket az erkélyre. Lélegzet-visszafojtva lopakodtunk vissza a megfigyelőhelyünkre.
Az előadás már elkezdődött, mire elhelyezkedtünk, Zsóka és Piri már benn voltak a fürdőszobában, trécseltek, nevetgéltek. Egyszerre kezdtek vetkőzésbe, nehéz volt eldönteni, melyiküket figyeljem. Kigombolták a blúzukat, felakasztották az ajtó melletti fogasra, aztán a kézmosóknak támaszkodva lehúzták a lábukról a harisnyát. Aztán Zsóka a melltartóját oldotta ki, húsos, lágy mellek omlottak belőle elő, sötét színű, kakaófoltszerűen elfolyó mellbimbókkal. Piri közben a bugyijából kászálódott ki, kicsit ügyetlenül, egyensúlyát majdnem elveszítve. Háttal állt nekünk, mikor előrehajolt, feneke feszes gerezdjei közt egy pillanatra felsötétlett dús, göndör szőrzete. Zsóka közben lesodorta a fehérneműjét már megcsodált combjain, játékosan a fogas felé dobta, de elvétette, a bugyi a csempén landolt. Addigra Piri citromhoz hasonlatos, fegyelmezett mellei is előkerültek. Zsóka még igazított egyet a felkötött haján, erre a pillanatra olyan volt, mint egy reneszánsz szobor, aztán mindketten eltűntek a zuhanyfülkék paravánja mögött. Hallottuk, ahogy megnyíltak a zuhanyrózsák csapjai, csattog a csempén a testükről lezuhanó, habos víz, s láttuk, ahogy eközben az ablak üvegére lassan rátelepszik a pára.
– Úgy tűnik, ennyi volt a mozi mára – súgta mindkét szemöldökét kissé csalódottan a magasba emelve Tibi. – És most takarodó!
 
Az ágyunkba visszakerülve nehezen jött a szememre álom. Zsóka mellbimbója járt sokáig a fejemben, és az a titokzatos rombusz, ami Piri lábai közt villant fel egy pillanatra. Valami ahhoz hasonlatos izgatottságot éreztem, mint pár nappal korábban, mikor először álltam a Balaton partján: az élet, ami rám vár, sokkal tágasabb, titokzatosabb, ragyogóbb, mint addig gondolhattam.


 

Vissza a tetejére