Neandervölgyiek (4.)
Ez volt az első táncdalfesztivál éve, 1966, és Gál váratlanul kifejezett érdeklődést mutatott az esemény iránt. Az ember járt a világűrben, az ember szétbombázta Vietnámot, csúcsra járatta a rock and rollt, ami, akár a szabadjára engedett vadállat, végigőrjöngte a világot, és nem úgy látszott, mintha megnyugodna. A tanár is hallgatta a Szabad Európa rádiót, és annak zenei műsorát, a rádió beállításában segített neki Rabcsák, az ezermester trafikos. Tanár úr, egy kis mák mindig lesz benne. De ha én szerelem, csak gyerekadag. Már dübörgött a világtörténelem legizgatottabb zenéje, tőrölmetszett populista volt, nem akarta ismerni az osztálykülönbségeket, szabálytalansága eltörölte a társadalmi határokat. Erna kissé vonakodva, de megismerte a Beatlest, a Rolling Stonest és a Yardbirdsöt. Amikor a magyar táncdalfesztivált nézték a tévében, a tanárt nemcsak a zenék, a dallamok érdekelték, de magyarázott a szövegekről is. Zalatnay Sarolta várta a csengőt, azon járt az esze, megszólal-e. Egy-két évvel korábban is így volt, és a dal, Gál szerint – és ezzel Erna egyetértett –, a csengőszó rehabilitálását jelentette.
Érted jönnek, de nem úgy.
– Hol van?
Futó kérdés volt, egy körömollóra vonatkozott. Elhangzott az egyik este, amikor vége lett a műsornak. Mint afféle konyhaasztalra ejtett bevásárlási cetli.
– Nem tudom.
Idős emberek beszélnek így, félszavakkal, mintha tudni lehetne. Igenis, tudni lehet egy efféle megvágott kérdésnél is, az érdeklődés mire vonatkozik. Van annak negyven éve, hogy ők együtt verik a gazt. De inkább több. Erna eltökéltsége miatt házasodtak össze, de tényleg, úgy történt, mint egy mesében. Erna azon a réges-régi reggelen magára öltögette Karolina grófnő levetett, de persze még mutatós ruháit, és az uradalmi sofőrrel, egy nagyszájú, Bézsé Gerzson nevű illetővel a városba vitette magát a kastélyból. Az út bukkanói miatt csaknem elharapta a nyelvét. Amikor megérkeztek a célállomásra, köszönt a zsidó boltosnak, a doktor apukájának, Jó napot, Arany úr, majd tétovázás nélkül rárontott a városi fényképészre. Zalatnai úr azonnal örökítse meg őt, illessze bele a megállított idő vitrinébe! Dehogyis volt apelláta. Erna pózolt, mint egy színésznő. Csak a szipka hiányzott a szájából. Miután a fényképek fölcsipeszelve száradtak a sötét szobában, a kiöltözött és a Zalatnainál fölhajtott két likőrtől fölhevült Erna rátört Gálra. A tanár azt hitte, álmodik, legalábbis jelenésben van része. Vagy túl sokat ivott. Nyomban innia kellett két feketét. De azért boldog volt, és nem vonakodott Ernával bármilyen kalandba belerepülni. Úristen, ez 1923-ban történt, jól emlékszik Erna, soha nem halványult el benne az a nap. Fölültek a tanárral egy ócska szekérre, amelyben bűz, doh és penészszag terjengett, ötszáz évet húzott maga után, ezret, tízezret. Annak a szekérnek voltak lakói. A félnótások nevették és gúnyolták őket, ezeknek a lételemük volt az élcelődés. Erna és Gál szorongatták egymás kezét, férj és feleség lettek a szekérben, holtomiglan, holtodiglan, mint a mesében. Lehetett nevetni rajtuk, egy ilyen elhatározáson. Lehetett hahotázni, hát persze. Hülyék vagytok, elment a sütnivalótok! Bolondok! Holtomiglan, holtodiglan, hahaha!
Ők meg visszabeszéltek az életükkel, nem mi vagyunk a félnótások! Mert megcsináltuk! Talán nem keresztényi vagy polgári eljárással, tömjénes templomi áhítatban vagy egy drága bútorokkal telirakott hivatalban, ahol még a tintatartó is műalkotás. Hol volt még az írógép, a ceruzahegyező, amikor örök hűséget fogadtak Gál tanár úrral, aki verseket írt, regényeket! Megcsinálták egymás történetét, állítson bárki bármit. Olyan pillanata az életüknek biztosan nem volt, hogy amit együtt megéltek, ne lett volna érdekes. Hogy ami köztük zajlik éppen, sószórás, borsozás, cukor pergése, halálbab fejtése, ne lett volna érdekfeszítő. Ha annyit sem beszéltek, mint egy régi kút, ha a némaságig haragudtak a másikra, az is érdekes volt. Mint amikor egy némán hamvadó karácsonyfa áll a szomszéd szobában, a pirosan gömbölyödő üvegdíszek sorban elpattannak a hőtől, minden szentség mellett történt velük valami más is.
Volt ünnepi fájuk Horthy alatt.
Hitler alatt.
Sztálin alatt.
Rákosi alatt.
Kádár alatt.
Ha beszélni kellett, érdekes volt, mint egy gyónás. Gál szája be nem állt, mert eszébe jutott Villon vagy Radnóti. Mert eszébe jutott a szolnoki színház előadása, a Rab Ráby, Korc javasolta, nézzék meg. Igen, az is érdekes volt, amikor Gál szónokolt. A fiatal Erna hozta az eszcájgot, beleköltözött Gál lelkébe, módszeresen behordott minden limlomot, kényszerképzetet, fantáziálást, árvaságot, dühöt. Abban a kertben, így mondja, meg is ismétli, abban a kertben ő uralkodott, a másik lényében ő, Sós Erna, helytartó lett. De persze neki is volt egy Gál Endre nevű helytartója. A férfi is belehordott elég sok mindent Ernába. Közösen uralkodtak, egymást nyomták el, vám, adó, segély, ünnepi esztrádműsor, minden ínyencség, ami kell. A helytartók egy bizonyos nyelvet használtak, mely nem hasonlított sem a köznapi szóbeszédhez, sem a tudomány artikulációjához. Sem pedig az úgynevezett művészi megszólaláshoz. Ez a nyelv a halál és az élet beszéde volt, ha így nézzük, fehér, ha úgy, fekete, a lényeg, mindegy volt, konkrétan értik-e a másikat. Értették. Az egyik a másiktól tanulja meg érteni magát. Két ember évtizedeken át egyre inkább ugyanazt mesélte, alig változtatva, alig módosítva az újabb és újabb epizódokon vagy részleteken. Makogtak, mint az ősemberek. Énekeltek, mint az olaszok. Voltak ők kopogva beszélő osztrák hivatalnokok, bitte schön, és voltak pergő nyelvű spanyolok. Ha szerelmeskedtek egyre elnehezülőbb, mégis ellenálló testeikkel, combbal, öllel, az is érdekes volt. Érdekes volt, ha jólesett, mint a tavalyi kompót, és akkor is érdekes volt, amikor nem.
Még mindig keresték.
Erna megvette a körömollót Rabcsáknál, a trafikosnál, aki beállította neki a Szabad Európát.
– Nem raktad el, Endre?
Nem. Biztos? Biztos! Aztán meg odadobta Gálnak a kérdést, mint egy gyűrt papírt.
– És ma is írtad?
– Igen – bólogatott Gál komolyan –, írtam, mindig írom. Álmomban is írom.
– Jó, örökké írni nem olyan nagy kunszt. De jutottál-e valamire?
– Ha én azt tudnám, drágám. Azt hiszem, nem lesz időm befejezni.
– Már miért ne lenne?
Gál nagyvonalúan elmosolyodott, mint egy meg nem értett zseni.
– Nincsen nekem már sok hátra, Erna.
– Bolond vagy te, Endre, mint az üres vödör!
Gál kiabált.
– Megmondta a doktor! Kijelentette. Idesúgta a… a prognózist a fülembe – mutatta.
– Szépen vagyunk, Endre. Szerinted ki lett a bolondabb, te vagy én? – Erna nem mosolygott, jó lett volna meglegyinteni a másikat. Egy bozontos kutya megtámadta a Galambos-tónál, a fiától jött, Sándortól, szaporázott a templom felé. Puszta kézzel verte, ököllel ütötte az erős kutyát. A tó piszkos vize fölött csapkodtak az ijedt galambok.
A férfi nehézkesen fölemelte magát a karosszékből, egy pillanatra árnyékot vetett ide-oda. Tett egy lassú kört a szobában. A fény sárga volt, piszkos. Gál végighúzta a tárgyakon a kezét, balatoni emlék, tihanyi kagyló, füredi vitorlásmodell, egy töltényhüvely, valami porcelánizé, egy sárguló képeslap a Szajnáról, kint pedig lakmározó köd. Mindenütt köd. Nehéz világ. Mindig köd. Olyan ködöket szült a föld méhe akkoriban, hogy elhordani se lehetett volna, elterelni se szélgéppel, viharral, akármivel. A köd lassan evett.
Gál kezében volt a körömolló, a dörzskő, tessék.
– Leápolod a lábam?
– Mit? – kelletlenkedett Erna.
– A lábamat, Erna. A kezemet.
– Most?
A férfi furcsán türelmetlenkedett.
– Nem akarom, hogy ezt nézzék.
– Mikor néznék? Mikor voltál a termálban utoljára?
– Igazad van, de nem a fürdőre gondolok. Ha már nem élek, ne nézze a lábam senki.
– Úgy érted, ha meghalsz? – kérdezte tétován Erna.
– Igen, ha meghalok.
– Ki mondta, hogy meghalsz, te bolond – kérdezte halkan az asszony, és birkózott a rémülettel.
– Mondták, nem mondták, a lábamat le lehet ápolni.
– A kezedet is? A körmeid? Az orrszőrödet ne vagdossam ki?
– Miért csúfolsz?
Erna összes szavára nehéz temetői föld hullt. Mit mondhatna a vén bolondnak, akit úgy szeret, mint egy kompótosüveget, amit öt perccel a végítélet előtt szabad csak fölbontani. Jaj de egy hülye! Agyára ment a rock and roll. Erna duzzogva tett-vett, vizet forralt a tűzhelyen. Előhozta a lavórt, addig Gál a fotelban ült, és magyarázott, mint mikor még tanár volt.
– Tudod, Erna, mi volt a Monarchia? Egy rendes mostohaapa. A fürdőig noszogatott, ha szagod volt, befizetett a kuplerájba, és lerakta a konyhaasztal sarkára a zsebpénzt. Aztán egy nap részegen rád gyújtotta a házat. Árvák lettünk. De kaptunk egy jellegtelen és tehetségtelen nevelőapát, aki mindig a szomszéd kertjére mutogatott, az, fiam, az, lányom, az volt a csoda. Aztán egy napon ő is rád gyújtotta a házat, csakhogy benne égett maga is.
– És most? – kérdezte Erna
– Most milyen apánk van? Hát milyen? Fogják a torkát. Ő meg a miénket, ilyen.
Gál fölhevülten magyarázott, ő igazán beárazta a dolgokat. Ha félt, ha fájdalmai voltak, ha gyötrelmekkel küszködött, akkor is magyarázott, mert az volt az élete lényege, hogy hozzászóljon, hogy kommentáljon, értékeljen. Úgy tett, mint aki képes megérteni nemcsak a világ működését, de a saját életét is, úgy tett, mint akinek igenis van érvényes mondanivalója arról, mi van itt. 1966-ban, éppenséggel Kádár alatt. A kommunisták uralma alatt. A táncdalfesztivál alatt, amikor egy szép, fiatal lány, Kovács Kati, füstös hangon azt énekelte, hogy nem lesz a játékszere egy valakinek, egy illetőnek.
– Hát kérlek, Ernám, galambom, egy ideje írok egy regényt – úgy jelentette be, mintha valami titokról lebbentené föle a fátylat.
– Nahát – csodálkozott Erna. – És miért nem szóltál?
– Nem akartalak megzavarni – bólogatott Gál.
– Hogy zavart volna meg engem a te regényed, kedvesem?
– Kíváncsi leszel, biztosan bele szeretnél olvasni… olyasmit teszel… amit máskülönben… dehogyis. Kutakodsz. Ilyenek.
– Aha, földúrom a rendetlenségedet.
Gál íróasztala rendetlen volt, látszatra.
– Pontosan ettől tartottam – mondta.
Gál óvakodott megmutatni Ernának a kézzel írt papirosokat. Mindig titokban ügyködött, éjjel vagy a hidegtől reszkető hajnalokon, nem akkor, amikor Erna láthatta volna, hogy a vége nincsen mondatokkal viaskodik. Az asztali kislámpa volt a szövetségese, együtt hunyorogtak a cigarettafüstben. Gál óvta a munkáját, mint egy életbe vágó titkot. Ha Erna rajtakapta, mert volt benne annyi csíny, hogy váratlanul rányisson a férfira, éjszaka pisilés ürügyén kilátogasson, majd odapillanthasson a tolla alatt lilán terjedő passzusokra. Gál zavartan behajtotta a salátás füzetet, könyveket és papirosokat kezdett rakosgatni, a véres szemével bámult, mint egy elárult éjjeliőr. Semmiség, kérlek. Nem érdekes. Erna tudta, nagyon is érdekes, Jézus Krisztusnál is érdekesebb, dugdossa az életét. Mindenki elől. Előle is. Azért ez árulás!
– Volt már ilyen, hogy regényt írtál, nem? – kérdezte ártatlanul, de már fente a kést.
– Volt.
– Készen is lett? – egy döfés.
– Még írom. Azt is írom még, ha tudni akarod.
Tessék, ez az árulók jutalma.
– Készen sem vagy az előzővel, de már folytatod?
– Nem, ez teljesen új dolog.
– Aha. Szóljak a fiamnak, hogy ajánljon be? – még egy döfés, egy nagyobb.
– Erna, ne szórakozz.
– Zsoltnak egy szavába kerül. Jövőre ott lehetsz a könyvhéten.
– Erna! Elég!
Az asszony hallgatott, megsajnálta a másikat.
– Ez az első magyar költőről szól – szólt nyugodtabban Gál. – Ha tudni akarod.
– Nahát, kapitány! És a te poétád mikor élt, az őshazában? – érdeklődött Erna.
– 1571-ben. És itt. Ezen a földön – Gál az ablakra mutatott, és a mozdulattal nyilván a környékre. – Az első modern költő volt.
– Szóval nem olyan… konzervatív.
Gál idegesen rázta a fejét, nem szólt.
– Vagy úgy. Akkor se mai gyerek. Itt született?
– Itt vagy Szolnokon. Az egészen biztos, hogy fürdették a Tiszában. Mondom, a történet szerint az 1571. esztendőben járunk. Volt itt negyven szélfutta kalyiba. Negyven jobbágyporta. Akkor játszódik.
– És mi lesz vele, azzal a modern költővel?
– Még nem egészen tudom.
Erna bólogatott, hogyne, a lavórba emelte Gál lábát.
– Beszélsz egy emberről, akiről nem is tudod, hogy végzi. Erna nézegette a megfáradt, visszeres lábat. Elég jól ismerte. Az ismeret nem is kifejezetten helyénvaló szó. Mert ami régen velünk van, azt nem csak ismerjük, de a miénk is.
– Egy dalnok, énekes, ilyesféle. Sokat tudok róla, de sok mindent természetesen nem.
– Éppen azt nem, hogyan végzi?
Gál kényszeredetten nevetett.
– Lehet, hogy soha nem tudom meg.
– Pedig a te hősöd. Az író nem tud mindent arról, akit a tollára vesz?
– Már hogy tudna, Erna?!
– Ez tényleg érdekes.
– Jó. Egy ember alakja nő a tollhegy alatt, formálódik. Mert gondolnak felőle. Mert fantáziálnak róla. Csakhogy gyakran az irodalmi alakok egy idő után a kezükbe veszik a sorsuk alakulását. Elbúcsúzol tőle éjjel, a füzetlapot ráhajtod az arcára, és másnap, amikor újra egymásra néztek, egy másik ember bámul vissza. Ott rontja el az ember, hogy vissza akarja változtatni. De nem szabad. Tudott-e, tudhatott-e mindent Shakespeare Hamletről? Vagy Tolsztoj Anna Karenináról? Na ugye, hogy nem. Meg hát az ember akkor is alakul, amikor azok, akik ismerték és beszéltek róla, már nincsenek. Az ember nő a némaságban. Az ember nő a felejtésben! Gyarapodik, ha tetszik. Az elfelejtett ember a legnagyobb, mert mindenhol fáj. Halihó, nagyon bonyolult dolog ám ez, egyvalaki jelenléte a történetben!
– Jó, Gál Endre. Okoskodol megint, mint egy végrehajtó. Ne mozgasd a lábadat.
Sziszegett, fújtatott a férfi, kivörösödött.
– Forró, drágám.
– Ne mozgasd!
Gálnak a lavórban áztak a lábai.
– Na jó – bólintott Erna, és kíméletlenül folytatta, tortúra minden szinten. – De a születése, a te költődnek. A semmiből jön, ugye. Hogy lesz valami egy emberből, akire már senki nem emlékszik?
– Nem a semmiből jön, hanem a nyelvből. A nyelv azt mondja nekünk, lennie kellett. Faktum, kedvesem. Aztán kitalálják a haja színét, a lábszagát – mondta a férfi, sziszegett, bassza meg. – Azért találják ki, mert nem emlékeznek. Nem úgy emlékeznek, mint a görögök, akik valamennyire tudják azért. Hogy a világ első költője nő volt – magyarázta Gál. – Egy papnő, mondjuk, mint te fiatalon. Az első férfi, az első hivatalos poéta, az meg görög, a Homérosz, és ő vak volt. Elég termékeny szerző. Az első spanyol, az első olasz, az első angol, ezek mind érdekesek. Érdekes elsőnek lenni. Az első mindig érdekesebb, mint az utolsó. De nem is ez a lényeg. Ki lehet találni egy embert, mintha tényleg élt volna.
– Mi a neve?
– Nem tudom. Aliquis, valaki.
– Nem Nemo kapitány?
– Ne gúnyolj már!
Erna is megunta. A lavórt arrébb tolta. Gál lábait az ölébe vette. Törölgette. Bütyök. Visszér. Rossz köröm. Hogy tud ez az ember menni egyáltalán, ballagni a Vasút utcán, a piacon lófrálni?! A múltkor Szolnokon a nagyállomástól a belvárosi piacig gyalogoltak. Megtörölgette a lábakat, a lábujjakat külön, arra is gondolt, hogy a nő lábaujja a tyúk kaparójához passzol inkább, és mindig a nő eszi meg a tyúklábat a levesből. Nem a férfi. Gyerek ritkán fanyalodik ilyesmire. Egyszer Kiserna evett vele tyúklábat. Nivea krémmel kezdte kenegetni Gál bütykeit.
– Azon gondolkodsz, amit mondtam? Az első magyar költőn? – Gál nem akarta abbahagyni.
– Azon, Endre, persze. Biztosan jóképű volt. Meg nyegle. Olyan, mint Petőfi. Vagy Ady.
Gál hallgatott, mérlegelte, mennyit áruljon el.
– Az ütközetnél tartok különben – jegyezte meg, köhintett.
Erna jó sokat várt, mire megkérdezte.
– Miféle ütközetnél?
Gál máris a fejét fogta, mint aki már nem beszélte el százszor.
– Egy Karácsony György nevű álpróféta, egy vallásos csavargó meggyőz vagy félezer hiszékeny, mittudomén milyen szegény féleszűt, hogy fussanak neki a töröknek fegyver nélkül. Balaszentmiklóson vagyunk. Vagyis itt! Nem kell nekik szablya vagy kard, semmi fegyverre nincsen szükségük, győzedelmeskedni fognak Jézus Krisztus segedelmével és a hitük erejével. A vár a templom helyén állt, hiszen tudod. Mellette az iskola, ahol a fiad is tanít. Azt a sárral, földdel kitapasztott épületegyüttest rohanják le, és elnyerik a megváltást, így ígéri a szónoklat. Ennek a Karácsonynak a sátrát meg itt csapkodja a szél, a házunk helyén. Innen bámulta gyűlölködve a török várát az a Fekete Ember, Karácsony György.
Erna vágni kezdte a férfi lábkörmét.
– Jaj, ó!
– Ne óbégass, mondd, hogyan lesz tovább.
Gál nézte, hogy pirosodik a víz a lavórban, a tövig vágott rossz köröm is vérzik.
– Ez a hatszáz, fegyver nélküli ember hatszáz mondat. Vagy fejezet. Bekezdés. Egy regény, anyukám. Egy regénybe jut a költő, és ennek a regénynek minden mondata kiszolgáltatott, veszélyben van. Életveszélyben. A költő is veszélyben van, de másfélében. Ezt írom én meg, kérlek. Ez az én utolsó regényem.
– Hol is a költő?
– Köztük, a hatszáz között.
– Akik puszta kézzel mennek a töröknek?
– Igen.
– Miért nem választott jobb társaságot?
– Oda menekült. Közéjük. A halálra ítéltek közé, mert ő is veszélyben volt – Gál fölordított fájdalmában.
Erna fölemelte a véres ollót.
– Csöndesebben, mert megváglak, Endre.
– De hát megvágtál, mint egy őrült hentes!
Erna nem zökkent ki a béketűrésből, rászorított a sebre. Gál elfelejtett újra ordítani.
– Jó, jó, értem, de miért volt veszélyben a költő?
– Azt még nem tudom, Erna – szólt ravaszul Gál, feledte a fájdalmát. – De köztük van. A megbolondítottak között téblábol, akik el fognak veszni. Azok között téblábol, akikre a pusztulás vár. Érted? Több száz emberi lény, Balla környékéről, Szolnok mellől.
– Értem, és mi lesz vele?
Gál gondolkodott.
– Valami nyilván. Te például meg tudod mondani? A véleményedet mindig fontosnak tartottam, ha nem vetted volna észre.
Erna gondolkodott.
– Ide figyelj, Gál Endre. Én azt biztosan nem tudom megmondani, hogy mi lesz egy költővel, aki a vesztébe menekül.
– Én is költő vagyok, ha nem vetted volna észre.
Erna töprengett, bólogatott.
– Ó, de mennyire, hogy igazad van. Te is költő vagy, semmi kétség. Csak éppen nem menekülsz. Mást csinálsz – megpaskolta Gál lábát. – Na, készen is vagyunk. Elmehetsz a termálba, a strandra, járhatsz strandpapucsban, Endre.
Erna még leápolta Gál kezét is. A körmöket. A körömágyakat.
– Hiába volt – mondta aztán.
Ült fáradtan, mint egy elhagyott öltöztetőnő. A hasonlatot Korctól hallotta.
– Mert?
– Az élőt nem érdekli se a lábad, sem a kezed, ha már meghaltál.
– Mert mi érdekli?
– Endre, te most se vagy annyira fontos.
Gál hallgatott.
– Nem törődnek az emberrel, de fontos lehet. Nem azon múlik. Az ember egyszer csak fontos lesz!
Erna elgondolkodott, mert azért elég kegyetlen volt az előbb.
– Jó, ebben igazad lehet, ne haragudj.
Amikor újra bejött a szobába, Gál a Szabad Európát hallgatta. Ahogy meglátta Ernát, csavart a gombon, lehalkította a készüléket.
– Az arcodat nézi – mondta Erna komolyan. – Azon meg nem tudok változtatni. Ha megborotvállak, akkor se. Legfeljebb az álladat tudom fölkötni, fiam, hogy legalább holtodban ne beszélj butaságokat. És még valamit, Gál Endre. Találd csak ki, mi lesz azzal a költővel, ha már bajba küldted. Mert nem hiszem, hogy magától ment volna.
Gál bólogatott, hogyne, ki fogja találni.
Szólt a Rolling Stones.
Paint It Black.
Vissza a tetejére