Elvermelt mondatok
Variációk egy gyermekkori témáramit veszíthetsz
A napi tanulásadag után sok időt töltöttél egy lánnyal a Vasút uccából. Ő egyre többet és többet akart; hogy menjetek bicajozni, fagyizni, moziba, uszodába, könyvtárba, almát szedni, sőt még pecázni is. Akkor tanultad meg, hogy a női nyelv készlete nem ismeri azt, hogy elég.
Az Angolparkban indiánosdit játszottatok, kisebbek, nagyobbak együtt. Mindenki Winnetou akart lenni, az idősebbek Csingacsguk vagy Old Shatterhand. Te maradtál Illanó Szellő, az irokézek büdös törzsfőnöke. Abba is hagytad hamar.
Mindig és mindenben győzni akartál. Ha nem győzhetsz, akkor mit veszíthetsz?
Úgy szorongattad Shakespeare szonettjeinek 1921-es, megsárgult Genius-kiadását, mintha egy lány kezét fogtad volna.
Az első csók a Tó mozi utolsó sorának szélén. A reszketésig pontosan emlékszel rá. A filmből persze semmire.
casus belli
Jó hangod volt. Legalábbis amíg nem mutáltál. Szívesen énekeltél az énekkarban, amiért a fiúk persze kiröhögtek. De téged nem érdekelt. Biztató volt hallani a saját hangod, ahogy összeolvad másokéval.
Az egyik osztálytársad, akinek az apja megyei párttitkár volt, meghívott uzsonnára. A hatalmas nappaliban egy kis intarziás biedermeier asztalkán állt egy sakk-készlet tömör csokoládéból. Az emberarcú szocializmus remeke. Nem sakkoztatok, de eljátszottál a gondolattal, mi lenne, ha az egyik bábu eltűnne?! A királynőre fájt a fogad.
A casus belli volt az első latin kifejezés, amit a gimiben tanultál. Ezt sziszegted, amikor az öreg szomszéd, Sarus bácsi nem adta vissza a harmadszor átrepült focilabdádat.
A legtöbb tanár úgy nézett rátok, mint egy megoldandó problémára.
Az, hogy több dologra emlékszel, mint amennyire nem, egyszerre fájdalom és fájdalomdíj.
ami történik
Osztályfőnököd a gimiben törit és magyart tanított. Nem volt könnyű őt szeretni, neked sikerült. A szemével szabályosan megmotozott benneteket, mielőtt kihívta az első felelőt. Karakas Jánosnak hívták, megérdemli, hogy megnevezd. Évekkel később a temetésén te mondtad az egyik búcsúbeszédet.
Nagy orrod volt már akkor is; nem is orr, inkább hefti. A lányok imádták, a tanárok zöme azonban a nagyorrúaknak tragikus sorsot tulajdonított.
Ráébredtél, hogy nem akarod azt, ami történik veled.
Amikor nagyanyád, akit mindenkinél jobban szerettél, kilencvenévesen kórházba került, méretes elfekvőnek láttad az eget. Úgy érezted, mintha megszilárdulna körülötted a sötétség. Még három évig élt. Az utolsó hetekben már nem lehetett tudni, hogy az életéért vagy a haláláért küzd.
Nem is volt gyermekkorod, csak várakozás egy elképzelt gyermekkorra.
ha nincs kivel
Most, amikor az emlékezet szikéjével vagdosod szét és illeszted össze a történések látszólag összefüggéstelen elemeit, az a tévképzeted, hogy némileg tisztult a kép. Bár az emlék csak nyersanyag, nem bizonyít semmit. Azon kívül, hogy éltél, és a dolgok mai állása szerint még mindig élsz. És ez is valami.
Idővel megtanultad, milyen nehéz igazságosnak lenni a múlthoz.
Olyan világba vágytál, ahol minden az, ami, és az álmok a szemhéjak mögött maradnak, ott, ahová valók. Mielőtt végképp elkeserednél azon, hogy milyen kevéssé tudjuk befolyásolni azt, ami velünk történik, jusson eszedbe, mind arra vágyunk, hogy valaki megőrizzen minket az emlékezetében, ugye?
Lehet-e annál rosszabb, ha nincs kivel osztozni fényben, feketeségben?
Semmi nem tart tovább, mint mi magunk.
Vissza a tetejére