Nem szabad; Mari; Patkányok és emberek
Nem szabadszabad ez a hely? nem, nem szabad,
egy tolókocsi egy férőhelyes,
két személy elférhetne szűkösen, de nem,
mint a törvény kapuja, ez a tolókocsi csak
és kizárólag nekem rendeltetett,
az összes vele megtett kilométert
nekem szánták, mondja Mari,
és én letörlöm a harminc éve elcsöppent,
az áll alatt maszatoló, gyönyörű nyálát.
ezt a büntetést tékozló istenek adták,
a neked kialakított tolószék persely,
téged dobtak bele, mint a kút köldökébe
a testvérek a testvért, örökké benne ültél,
mint egy trónfoglaló, mozgásod negatív gimnasztika,
kerekeid alatt sérül a talaj kárpitja,
tolókocsid kihordott magzatja vagy.
Mari
„…micsoda barbárság nem hinni a lélekben: a lélek halhatatlanságában!”
Roland Barthes (Szabó Marcell fordítása)
tolókocsival közlekedsz, mint a hársfalevél, remegsz, harminc éve nem vagy,
a Hárshegyen éltél, a hársak hegyén, gyerekként kérdeztem,
a hársak hegye hársfaillatú, nem jódszagú, nem fegyelmez-szagú, nem pofon-szagú,
nem gyógyszerszínű a hársak hegye, a tested hege, a hársak hegye hársfaszínű,
a tested hege meggyszínű, a Hárshegy a gondoskodó kezek menhelye,
nem a méltatlanul kiszolgált kiszolgáltatottak szomorú gyűjtőhelye, fogháza,
leépülő, tudathasadásos betegek elmeosztálya, behúzott sötétítőfüggönyök gyásza,
folyosóin gyengéden áttolt zsúrkocsikról levehető almalé, narancslé, nápolyi, keksz,
egy tolókocsiban ülsz, harminc éve nem vagy, magaddal szembesülsz,
hamvaidból egy székbe, sebbe kényszerülsz, ha élnél, zöldséget árulnál,
az Aranyhalban somlói galuskát kérnél, ékszereid csörögnének rajtad,
mint a szarkák, az imák, a rúzstól nem látnám a nyelved nedvesen tartotta szádat,
az ütésektől nem láttam a fejed, az egész életedet összevérezhetted, nem baj,
az emlékezet megtart, kötés a kicsavart csuklódat, a múltadat, levegő a darvakat,
a gyógyszerek elérték, megértették, mint okos műszerek, mérték, méricskélték
a leépülést, az ágypárnák közé gyömöszölt végtagokat préselték át a tolókocsiba,
kényelmesen tolhassanak át a Menny alatti szűkös ólba, a szükséges Seholba,
kórtermeken át, nyugtatók, injekciós tűk, nővérek és pszichiáterek sorfalain át,
előre köszöntek neked a tabletták, egy infúzió utoljára megcsókolta a kezedet,
szűkülő szem, felrepedt száj, hámló orr, nevetés összegyűrte hunyorítás,
meghatóan szépen sikerült a búcsúzás, a búcsúztatás, majd a hamvasztás,
benne élsz te minden kisült szemű homokban, aranybarna porban,
félrecsúszott, elhibázott, gyémántragyogású tolókocsiban.
Patkányok és emberek
„Patkány, szeretlek”
József Attila
József Attila
a patkányt, ezt a hozzánk, emberekhez nagyon közel álló emlőst nem ugyanazok a jogok illetik meg, mint minket, embereket. megölhetik hatóságilag engedélyezett mérgek, rajta végezhető kísérletek, a törvény nem tilt semmit, azt csinálhat vele, a patkányokkal tudniillik, az ember, amit akar. a patkány szoptatós anyaként viselkedik a gyermekei világrahozatala után, akik nem tudják, hogy ezen a világon nem a legszerencsésebb, ha patkánynak születik a patkány. az ember, a bolygó legintelligensebb élőlénye, könnyen visszaélhet, ahogy vissza is él, a többségi fölényével, és rendeletekkel szabályozhatja, ahogy szabályozza is, a patkányt. a tények makacs dolgok, mondják, és a tudomány jelen állása szerint a bolygó elbír nyolcmilliárd patkányt, de nyolcmilliárd embert nem. a házi patkány és a vándorpatkány élettartama néhány év, az emberé valamivel hosszabb. ez alatt az idő alatt érhet bármi egy patkányt: száradhat méreggel kevert vér a bajuszán, a száján, végezhet vele csonkításra, az élet azonnali kioltására alkalmas eszköz, megtörténhet, hogy egy nagyobb tárggyal a fejére vagy a lágy részére (has) mérnek ütést. bonyolítja a patkánykérdést, hogy már Daniel Defoe felvilágosodás korabeli angol író klasszikus regényében, A londoni pestisben rossz színben tüntették fel a patkányt, s egy negatív karaktert az ember – evolúciós ösztönből – mindig gyanús elemként kezel.
Vissza a tetejére