Örök élet meg egy nap
2024. október 12. – 99,4 kg
A McDonald’sban ülök. A plafonról szűrődő hideg fény a fehér asztalra esik, onnan verődik vissza az arcomra. Mindenki úgy néz ki, mint egy misztikus űrfilmben, ahol a galaktikus küldetés 600. napján minden második utast fölébresztenek a hibernálásból egy kis tápanyagbevitelre. Tetszik. Az ajtón túl a valóság valószerűtlen, vetített autók suhannak a négysávos úton. Az újonnan érkezők a bejáratnál álló hatalmas érintőképernyőn rendelik meg az elemózsiát. A fizetőspult fölött osztott képernyőn százszoros nagyításban látható, mit eszünk. Mellette egy kisebb képernyőn a készülő ételek és a már elkészültek sorszámai. Mi a 261-est kapjuk az egy pohár dobozos fagyihoz. Kérek mellé egy pohár csapvizet, ami egy másodpercre megakasztja a rendszert, de kisvártatva megjelenik egy robotszerű nő a tálcán szervizelt pohár csapvízzel. Csak a csípője és a lába mozog, a felsőteste és a feje nem mozgatható külön. Belátok a konyhára: fekete egyenblúzt viselnek, a szívük fölött piros zseb, melyből sült krumplik szálai állnak ki. Erdélyben ezt szalmapityókának írnám. Nincs hangzavar, nem csörögnek lábasok, a falból halk zene szól. Iszom egy korty vizet, tálcaszervizen jön a fagylalt. Finom? Finom. A mosatlan tálcákat idős asszony görgeti a fémpolcokon, a haja festett szőke, a mosolya állandó, de nem szól senkinek. Ahogy fordul a polcokkal, hátulról csak a szőke copfjait látni, hirtelen karcsú tinilánnyá változik. Megérkezik az éjszakai váltás első embere. A nő vastag dzsekit visel, a hátán tornazsák good vibes (jó hangulat) felirattal. Beint a konyhára. A fagyi elfogyott, épp vége egy számnak. A feleségemmel elindulunk az ajtó felé, hogy a hasunkban szétolvadt fagyival visszafeküdjünk a hibernálóba.
2024. október 14. – 100 kg
Ma újra tornáztam, mert a macska két napja ül a derekamon. Ilyenkor néha elég fél órát feküdnöm a kemény padlón, de most néhány perc elteltével nyújtani kezdtem. Megkívánta a test. Mondta. Újra kell indítani a párbeszédet, különben elhidegül az ember a testétől. Hiába úsztam egész nyáron, hol a tengerben, hol a Balatonban, az más mozgás. És most jobb. Ahogy írom ezt, talán már csak két veréb ül a derekamon. Tegnap a lejtőn lefelé kerekeztem, és a távolban, a lombjuk vesztett őszi platánok ágai között megpillantottam a Balaton kék vizét és a vízen úszó pompás színfoltokat. Ahogy jobban ráláttam, telis-tele volt a tó vitorlással. Álomszerű, idilli kép, ami nem szól semmiről, akár egy véletlenül kiragadott emlékhangulat. Vágyat éreztem, hogy lefotózzam. Úgy döntöttem, előbb mégis a piacra nézek ki fokhagymáért. De nem volt piac. Visszafordultam, és a part felé indultam. Pár méter után megint megfordultam, mert eszembe jutott, hogy nincs nálam a telefonom. Visszafordultam, hogy a piac helyett máshol keressek fokhagymát a hétfői pizzához. Akkor viszont újra fölrémlett bennem a vitorlások festői látványa, és lefékeztem, megfordultam, legalább hadd lássam őket. Ebben a pillanatban megszólalt a harang. Átgondoltam, és megálltam. Nincs már sok idő, délre haza kell érnem, ezért megint megfordultam. Akkor pillantottam meg az idős nőt a ,,Múltért és Jövőért” feliratú emlékmű melletti padon, aki szenvtelenül figyelte, végül mire jutok ebben a nagy forgolódásban. Az volt az érzésem, tudja, mi történik velem, mert ő irányítja.
2024. október 18. – 100,8 kg
Ilyen korán még nem szúrtak belém tűt. 7 óra 55 percre tervezték a beavatkozást, de csúsztunk pár percet. Az idős asszonyoknak nehéz volt megtalálni a vénájukat. Néha percekig hallatszott a paskolgatás. Odakint fekete volt az ég, mintha soha nem akarna hajnalodni. Pokoli éjszakám volt, nem tudtam aludni. A láz és a folytonos nyeléskényszer ébren tartott. Fáztam, de még nem reszkettem. Ahogy felültem az ágyon, megszólalt az ébresztő. Mindig ugyanaz a dallam. Csak rossz emlékek kötnek hozzá. Néha, mikor más telefonján hallom napközben, összerezzenek, hogy fel kell kelni. Felkeltem, és ittam egy pohár vizet. Azt lehet. El tudok-e jutni ebben az állapotban a vérvételig? A vizeletet levettem. Valami róka volt az üvegre rajzolva. Dolgozott az agyam a két végpont között: vizelet és róka. Esernyő és vasaló. Még most sem tudok leállni. Letusoltam, meleg ruhába bújtam, a feleségem kiállt a kocsival. Három hónapja kaptam ezt a vérvételi időpontot, nem tolhatom el újabb három hónappal. Az mindegy, hogy mára semmi értelme. Így élünk itt. Csak a legszűkebb magánéletnek van értelme. A rendelőnél kiszálltam, a feleségem hazahajtott – 800 méter. Kezemben a rókás üveg és a beutaló. Odabent hasonló űrlények várakoztak. A levegő mozdulatlan és fullasztó. Végre kijön az első halandó. Olvasom a falragaszokat a takarékra állított neonfényben. Egy négynevű nő a betegképviselő. Jön a takarítónő, és minden második neont lekapcsolja. Őt ismerem. Amikor hetente jártam Pestre, a kislaki buszmegállóban várta a gyerekével az iskolabuszt. Egyszer beszélgettünk is, valami öröm érte, azt mondta el. Megérkeznek a nővérek a röntgenre és a reumatológiára is. Őket ismerem arcról, a termeket is, amikben vizsgálnak és gyógyítanak. Mozognom kell. Papucs van rajtam, abban sétálok. Nem tudok cipőt húzni a sarokgyulladás miatt. Még ez is. Otthon két hétig kell mérnem a vérnyomásomat, és beírni egy füzetbe. Pár napja 202/80-nal kezdtem. Ez túl őszinte volt. Azóta már jobb. Odabentről finom paskolgatás hallatszik, szívesebben gondolok popsira. Olvasom tovább a kifüggesztett táblákat. Hány négyzetméter a menekülési útvonal? Menekülni, most? Képtelenség. Jár az agyam. Az istennek se akar leállni. Pedig már fölszólítottam. Maradj csendben, könyörgöm! Ne nehezítsd még te is a helyzetem! De dumál tovább, összefüggéseket keres, mérlegel, jelentőséget tulajdonít. 7.55 már elmúlt, de nem merem elővenni a telefont, nehogy leejtsem a rókás üveget. Kint, ha lehet, még sötétebb lett. Lassan bealkonyul. Reggel. A szemüregem lüktetni kezd, mint a hülye rajfilmekben a rókának, mikor meglátja a sajtot. Tessék, itt volt a róka elásva. A szemüregben. Stabil rosszullétben álldogálok, gyalogolok, álldogálok, gyalogolok. Minden másodperc az örökkévalóság kiterjesztett szárnya zuhanás előtt. Már éppen én következnék, mikor beáll elém egy asszony, menne befelé. Megkérdezem, mikorra van időpontja. 8, mondja. Az enyém 7.55. Bár az udvariasság felülírhatatlan parancsom, most felülírom. A véradóban fényesség van. Egy nyugdíjas asszonyba infúzió csöpög a paraván mögött. Él még? Papírok, vizelet, címkék. A vénába könnyen csúszik a tű. Nem emlékeztem, mekkora fájdalmat okoz. Gyűlnek a kémcsövek, rajtuk a nevem. Tárgyiasulok. A fekete bézbólsapkámnak hosszú sildje van, nem látni a lázban forgó tekintetem. Jól megnézek mindent, megint a feliratokon babrálok. Megszólal a nő az infúzió alatt: Kész. Mindjárt megyek, mondja a magas ápolónő, Á.-nak hívják, láttam a csíptetős névtábláját a ceruzatartón. Ez gyorsan lement, mondja a nő. Mi? – kérdezi Á. Gyorsan lement, ismétli. Micsoda? Igyekszem fordítani: Azt mondja a hölgy az infúzió alatt, aki az imént végzett, hogy megítélése szerint ezúttal sokkal rövidebb ideig tartott, míg lecsöpögött az anyag. Á, értem, mondja Á. Kicsusszanik a tű a vénából, leragaszt, mehetek isten hírével. A váróban nem látom az arcokat, a bejárat előtt felöltözöm. A furcsa falrepedéseket nézem, csavarokat, pántokat a lépcső fölött. Hívom a feleségem, egy percen belül megérkezik. Beszállok a konyhakész papucsomban, és megpróbálom néhány szóban mindezt lényegre törően elmesélni.
2024. október 19. – 100,4 kg
Ma megint előjött bennem a lassú történetek iránti vonzalom. Ahogy írod őket, és haladsz mondatról mondatra, hallod ropogni a levegőt az atmoszférában, miközben nem írsz mást, mint hogy ,,letette a kalapot”. Odakint sütött a nap, a teraszon megszorult a meleg. Levettem a polcról egy Carver-könyvet, és kiültem szemben a nappal. 16 éve jelent meg ez a könyv, azóta olvasom. Kiválasztottam egy novellát, és a fény felé fordítottam az oldalakat. Pislogtam kettőt, mert nem láttam tisztán. A távollátásom teljesen visszajött, a nyáron képes voltam a több kilométer széles tengeri öbölben meglátni a túlparti embereket, de olvasáshoz új szemüveg kell. Megkerestem az ideális könyv–szem távolságot, még jobban a fény felé fordultam, így már láttam a betűket. A novella egy férfiról szólt, aki a fodrásznál ült, és a körülötte kialakult beszélgetést hallgatta. Egy szarvasvadászat történetét. Hárman várakoztak a sorukra, ők beszélgettek, meg a fodrász. A fickó, aki a történetet előadta, végül csak hasba lőtte az öreg bakot, amelyik, hiába üldözték, rengeteg vért veszítve elmenekült. Ez a rosszul elsült vadászat jó alkalom volt arra, hogy összeszólalkozzanak, végül mindhárom férfi hajvágás nélkül hagyta el a borbélyüzletet. A főszereplőnk, aki végighallgatta és elmesélte mindezt, aznap költözött a városba a feleségével, hogy új életet kezdjen. De úgy döntött, már holnap elhúznak erről a helyről. Aztán becsuktam a könyvet, és a nap felé emeltem az arcomat. Elmenni? De hová? Ha a másik helyen szerencséd van, nem ülsz be első nap a borbélyhoz, és csak évek múlva hoz össze a sors ezekkel az emberekkel. És addigra apránként éget ki a hely, és észre sem veszed, miről beszélnek ezek, és nem döntesz úgy, hogy itt hagysz mindent, mert lehet, hogy a következő helyen már az első nap bemégy a borbélyhoz, és bánhatod, hogy nem maradtál a seggeden. A mai bejegyzést azzal akartam kezdeni, hogy a piacon hallottam, hogy egy kutyát Serpenyőnek szólítottak, láttam egy Kis Pisztráng nevű fagyizót, és kaptam egy okfejtést a cukrásztól arról, hogy a csoki is növény, mert kakaóbabból van. De arra nem számítottam, hogy ma értem meg, miért bírom itt már 17 éve. És miért nem húzok el valami élhetőbb éghajlatra? Mert eddig magamnak vágtam a hajam.
Vissza a tetejére