Kinek úszom? Minek úszom?
Szabadon és boldogan úszom.
Majdnem mindennap. Tulajdonképp egyáltalán nem lenne rá időm, de ezt a fél órát rendre kiszakítom magamnak. Úszni boldogító, de eléggé monoton. A harmadik kör után valahogy elrévedek, a testem már nem vesz rólam tudomást, a gondolataim szabadok. Arcok, gondolatok, dallamok merülnek fel a múltból, halott osztálytársak, régi szerelmek tapossák mellettem a vizet, vagy éppenséggel – és ez a legcsodálatosabb perc – teljesen egyedül vagyok, már nem az uszoda neoncsöveit, hanem a végtelen eget bámulom a fejem fölött. Vagyis nem én bámulom, az égbolt sziporkázik rám, kíváncsian vagy közönyösen.
És közben szégyellem magam: lám-lám, nem kell kék virág, forradalom, világhír – már egy SZÉP-kártyával megvett, kedvezményes uszodabérlet is elegendő a boldogsághoz És hozzá a kispolgári önelégültség: a medencében kalimpálva, a fejemen idétlen úszósapkával ma is tettem valamit az egészségemért. Mint annyi idősödő nő Óbudán.
De ha ilyen egyszerű boldognak és elégedettnek lenni, mért nem fedezték ezt fel az emberek korábban? Mikor én jártam bölcsészkarra, a testmozgás még a „bunkók” szokása volt, szóba se álltunk volna olyan évfolyamtársunkkal, aki esténként kocogni jár, vagy egy gyanús helyen (hol voltak akkoriban edzőtermek?) súlyzókat emelget. Megérdemli egy ilyen sötét alak, hogy bölcsész legyen? Természetesen nem. Ami azért is különös, mert már az antikvitás is felfedezte a mentális készenlét és a testi erőnlét közötti kapcsolatot. Mi szégyelltünk volna pingpongozni a Budaörsi úti kollégium aulájában, Platónról meg saját hívei és tanítványai jegyezték föl, hogy milyen kiváló birkózó volt. Az én ifjúságomban melyik filozófia szakos hallgató dicsekedett volna azzal, hogy versenyszerűen birkózik? A XIX. és XX. században a testünk lett a szellemi kibontakozásunk kerékkötője, a legnagyobb ellenségünk.
Miközben engem – szellem ide vagy oda – húszévesen majdnem ágynak döntött a mozgáshiány. Magamban Rilke-verseket mormolva néha gyalog szaladgáltam a kollégiumból (az Osztapenko-szobortól) az egyetemre. Rohangáltam fel-alá, akár kellett, akár nem. Ha valaki azt mondja, hogy nem a lelkemnek, hanem a testemnek van szüksége erre a folyamatos száguldozásra, faképnél hagyom. Engem a szellem nógatott, nem holmi prózai dolgok.
Most e helyett az ütődött, sznob kislány helyett is úszom.
De az értelmiségi elhivatottságon kívül talán más okai is voltak, hogy ötven év fölött fedeztem fel magamnak a mozgást. A Ratio Educationis vagy Werbőczy roppant szigorú Hármaskönyve csak a szabad költözést tiltja a parasztoknak, nem az örömszerző testmozgást, a táncot, a sportot, a sétát. De csak a parasztok fiatalabbjáról képzelhetjük, hogy örömében táncra perdült, vagy „vándorútra kelt”. Meglett embereknek a „futkározás” már nem illett. Igen, sokat hajladoztak a földeken. De telenként sem indultak sétálni a feleségükkel, és arról sem tudunk, hogy egy falusi cipész vagy boltos esténként kocogni járt volna. A lovaglás és a séta azokhoz illett, akiknek „nincs jobb dolguk”. Vagyonos parasztember, egy gazduram inkább a diófa alatt üldögél, és pipázik. Hisz nem a folyamatos lótás-futás, hanem ez adja a „tekintélyt”.
Egyedül úszom, de közben gyakran másokkal, halottakkal vagyok. Míg kétrészes fürdőruhámat magamra cibálom az uszoda öltözőjében, gyakran eszembe jutnak az ősanyáim, a Marikák és az Annuskák, akik a Duna mellett laktak, de soha nem tanultak meg úszni. Hogy tanulhattak volna meg? A folyóban csak a nincstelenek gyerekei lubickolhattak, akik ha vízbe fulladnak, a kutya sem ugat utánuk. „Rendes gyerek” vagy az iskolában tanul szorgalmasan, vagy segít az apjának a gazdaságban, tehát mindig szem előtt van. A lányokról már nem is beszélve. Az én ősanyáim gazdag parasztasszonyok voltak, nem sokat hajladoztak a földeken, inkább sötét ruhában álmodoztak a karosszékükben, a konyhában egrecírozták a cselédlányt, vagy bánatosan számolgatták a befőttjeiket. Az anyai családomba tartozó összes női felmenőm beteges búskomorságban szenvedett, és az öngyilkosság gondolatával küszködött. A „legszebb alkotás a séta”, mondotta volt bölcsen Weöres Sándor, ám az én női felmenőim mind rendes asszonyok voltak, nem lófráltak egyedül sehova. Nemhogy az utazás vagy a lovaglás, még egy kiadós séta a faluban is amolyan „bolondériának” számított.
A folyó meg csak öngyilkosságra való. Hiszen hova lenne az ember, ha a szégyenétől nem menekülhetne? De nemcsak az én rokonságom gondolta végső, halálos menedéknek vagy fenyegető veszélynek a vizet. A tengerparti városok lányai-fiai, sokszor még a halászok sem tanultak meg úszni.
Én most már dédanyáim helyett is láttam Velencét.
Hagyom, hogy a víz hűvössége magához öleljen. Úszással a futásnál is hamarabb el lehet jutni a vágyott önfeledtségbe, már az első hossz után úgy érzem, lassan megemelkedik a víz, és én, mint egy apró repülőgép, csendben felemelkedem. Engedelmeskedem a bennem lakó boldogságnak, amiről kamaszkoromban azt képzeltem, csak versekkel vagy szerelemmel csalogatható elő. Mindig menni kell, természetesen, valami cél felé. Még ma is a mozgás öncélúságával a legnehezebb megbarátkoznom.
Miközben persze elégedettséggel tölt el, hogy az egyszerű, korábban soha fel nem fedezett dolgokban is mennyi boldogság rejtőzik. Mi mindent vesztegettem vagy hanyagoltam el a múltban? Ma már tudom, a lélegzés felfedezése lesz a következő dolgom.
Hányszor vettem életemben levegőt? És hányszor vettem arról tudomást, hogy a tüdőm megtelik élettel, hogy eláraszt a friss levegő, mint a biztosan érkező dagály a szomjas tengeröblöt? És milyen érzés lesz majd utoljára levegőt vennem?
Mi mindnyájan erre az utolsó mozdulatra készülünk – anélkül hogy kiélveztük volna az összes azt megelőzőt.
Vissza a tetejére