Érdektelen részletek
Nosztalgia nélkül Ferdinandy GyurkárólMiután újra meg újra azonnal töröltem a sorokat, amiket leírtam, végül már jeleztem is, hogy kérem a felmentésemet, nem tudok eleget tenni a felkérésnek, egy hónapnyi szerencsétlenkedés után fogtam egy füzetet és egy ceruzát, és reggel kiültem a közeli kávézó teraszára. Nem dolgozom kávézókban, nem tudom, miben reménykedtem, de tudtam, hogy másnap hajnalban elrepülök, tehát vagy most írok valamit, vagy nem írok a folyóirat emlékező számába. Amit el tudtam fogadni, egyre inkább el tudtam volna fogadni. Még azt a motoszkáló rossz érzést, hogy tartozol ennyivel neki, azt is el tudtam hallgattatni, nem tartozom!, ilyenféle adok-kapok nincs!, micsoda érzelgős hülyeség ez! – és mintha éppen ez, ez a „tartozás, nem tartozás” húzott volna bele (hogy nem tartozom, de éppen azért, mert nem tartozom, szabad vagyok, semmi kötelezettségem nincsen, éppen ez piszkált), hogy vajon tényleg nincs semmi vállalható mondanivalóm róla? Vállalható, vagyis olyan, ami igaz. Igaz annyira, hogy érdemes is leírnom, le is írható – és még nem írtam le.
Végül megmozdult valami, eltűnt a kávézó meg Buda, elutáltam az asztalomhoz kéredzkedő cserfes felszolgálólányt azzal, hogy dolgozom, pedig hát ez aztán nem munka, eltűnt a város, amiben élünk, helyette feltámadt az a másik, amelyikben még ő is élt, és írtam valamit, amit most közreadok. Írhatnám, hogy restelkedve adom közre, de nem írom, mert szépíteném a dolgot, semmit sem restellek, azt a legkevésbé, hogy ez az írás inkább szól rólam, mint arról, akire emlékeznem kéne (ha elfogadnám, hogy kéne, hogy muszáj volna), és nem hogy nem szégyellem, de megkönnyebbültem, sőt talán boldog vagyok, hogy végül csak megtaláltam a módját, ahogy mégis írni tudok.
Ami benne a karibi, a dalok meg a tánc meg a nevetés meg a nők meg a rum, azt említeni sem akarom. De a kuplékat, a zsidó és nem zsidó Pest lokálzenéjét se húznám most elő – ő nem volt zsidó, de éppenséggel lehetett volna, és ezt kérje ki magának mindahány oldalon az összes fafejű –, és hagynám az ócska slágereket és a sanzonokat meg a katonadalokat és a malac nótákat is, meg a negyedosztályú meccseket, Sürgözdi Húsosok meg a Sófalvi Textil SC, meg a zongorákat, a behemót, vén, fekete zongorákat, ezeket talán mégis lehetne?, meg a cigányokat is lehetne, a muzsikusokat, akiknek éjfél után fülig ért a szájuk, ha csak megpillantották, már messziről tudták, hogy az ő emberük, aki közelít a piros és kék neonfényben fürdő belvárosi járdán, és tudták, érezték, hogy most majd, most aztán, azt azonban nem tudták, hogy egy óra múlva már erővel adnák vissza, dugdosnák az inge zsebébe a bankókat, amiket kaptak tőle, és könyörögve kérik, zajosan rimánkodnak, hogy vegye vissza tőlük, mert testvértől ők soha, és nem lenne-e a születendő gyermekük keresztapja.
Erről talán lehetne, de aztán mégsem erre tovább, mert ez is olcsóvá lesz, mire leírom. Olcsóvá, színessé, különlegessé. Pedig nem ettől volt különleges. Hanem mitől? Mi lehet a magyarázata, hogy olyasmiket is elfogadtam (mit elfogadtam?, szerettem!) benne, amiket másban utálok, az örök derűt, az állandó mosolygást, a kedvességet, amivel elhitette, hogy fontos vagy neki, hogy szeret és megbecsül, mi több: tisztel. Higgyék, hogy arcátlan vagyok, higgyék, hogy dicsekszem, azt mondta nekem, húsz éve nem olvastam olyan jó könyvet, mint ezek a te Lovaid, ez egy nagy könyv, büszke vagyok rá, hogy a barátomnak mondhatlak, így mondta, én meg most vállalom, hogy megvetően azt gondolják magukban, micsoda tolakodó, pofátlan alak, aki ezt a felületet is önnön magasztalására használja, de nem bánom, mert nekem a nagyvonalúságáról árulkodik, hiszen akkor még alig ismertük egymást, és persze lehet, hogy akarom újra hallani a hangján, és nem érdekel, hogy mit gondolnak.
Eszembe jutott, hogyne! Hogy talán ezért szerettem volna benne mindazt, amit amúgy utálok? Mert lekenyerezett? Engem, aki szabadnak gondolom magam? Függetlennek, megvásárolhatatlannak? Aki gyanakvó is vagyok? Nem vettem volna észre? Lehetetlen. Azért is az, mert már korábban elfogadtam – miért is ne mondjam úgy, ahogy van? –, már korábban megszerettem. Megszerettem, pedig akkor még nem tudtam, hogy nagy író. Felületes voltam, vagy talán igazabb úgy, hogy nem értettem valamit. Nem ismertem igazán, sem az embert, sem az írót, és az embert hamarabb „fedeztem fel”. Lelkiismeretességből, viszonzásul olvastam őt, és ez rossz „állapot”, nem egészséges „helyzet”, lehetetlen nézőpont. Nem vettem észre (ezt csak azóta gondolom, mióta meghalt), hogy tudta-látta ezt, és elnézte nekem. Megbocsátotta. Évekkel később, amikor már tudtam, hogy nagy író, és ő tudta, hogy tudom ezt, akkor sem tértünk vissza soha erre az egészre, én pedig onnan tudtam, hogy tudja, mert megosztott velem olyasmit, amit különben nem lehet.
Eleinte idegenkedtem a kedvességétől, azt gondoltam, hogy mindenkit szeret, és mivel ez lehetetlen, ezért hamisságnak kell rejtőznie mögötte. Azt gondoltam, nem érzékeny, hanem érzelmes, azt gondoltam, talán azok közé tartozik, akik megkönnyeznek egy macskát, de csöndes, kitartó szeretetre, együttérzésre nem képesek. Nem róttam fel ezt (vagy mégis?, különben nem emlékeznék rá, erre a tévedésemre), de lehetséges, hogy felróttam, akkor viszont elnéztem neki.
Miért? Megint a miért. Miért nem írnám le szívesen, hogy, teszem azt, szerettem őt? Szégyenlős vagyok? Érzelgősségnek érezném? Senkire sem tartozik? Biztosan nem azért, merthogy ne volna igaz. Ne feszegessük, nem kell mindent érteni. Aki egyetlen napon belül is nem mond tucatszor ellent önmagának, az csak nem veszi észre. Olykor egyszerű, nyílegyenes az út, máskor körülményes eljutni valahonnan valahová. A megismeréshez.
Eleinte zavart a sok ismétlés. Az írásaiban. Akkor azt mondtam magamban bosszúsan: sok az ismétlés. Jóval később meg elismerően: milyen könyörtelen, milyen erős és illúziótlan, ahogy nekifut újra meg újra meg újra… Ma már azt is látom, hogy újra meg újra meg újra, de nem ugyanannak, dehogy!, hiszen mindig minden megváltozik, minden, de minden, soha semmi sem ugyanaz, a levegő, a napsütés, a felhők futása sem. Az egész életművet, az irodalmát úgy olvasom, mint egyetlen művet, egyetlen hatalmas, befejezetlen, mert befejezhetetlen regényt. Régen telitalálatnak gondoltam Dérczy Péter (értőn méltató) írásának címét – A kis formák nagymestere –, az is, noha ma már másképp gondolom. Vitathatatlanul Mester. De nem a kis formáké, hanem a nagy formáé. Minden íróra igaz, nem igaz, minden igazi íróra igaz, hogy egyetlen művet ír egész életében, de ha valakire igaz, Ferdinandy Gyurkára biztosan az. Bárhol csapom fel bármelyik könyvét, mindig ugyanabba az „anyagba” merülök alá, és az mindig egyformán káprázatos, mindegy, hogy az ötvenes évek kopott Ferencvárosában vagy a negyvenes évek szomorú budai tánciskoláiban vagy a karibi szigeten járunk, a pálmafák alatt.
Vitatkoztunk olykor, mert szerette azt gondolni, mondani magáról, hogy áldozat, elgázolta, legázolta, hányta-vetette a történelem, így lett belőle árva, magányos, hazátlan csavargó, aki kivert kutyaként kódorog a közönyös nagyvilágban. Ebben sok-sok igazság és sok-sok mellébeszélés van. Először is mindannyian a történelem áldozatai vagyunk. Aztán meg sok minden volt ő, csak árva meg magányos meg hazátlan nem. Tudom én, mire gondol, ismerem Cs. Szabó Lászlótól meg Határ Győzőtől meg Lénárd Sándortól meg Haklik Norberttől, csakhogy a „hazavesztés” érzéséhez még csak utazni sem kell, megtörténhet az velünk itthon is, és nem is csak egyféleképpen. De ebbe én most nem megyek mélyebbre, maradjunk a kivert kutyánál. Úgy érzem, hogy született csavargó volt, és ha nincs Rákosi meg a forradalom meg Kádár János pártfőtitkár elvtárs, akkor is ment volna, vitte, hajtotta volna a vére. (Különben aki háromszor elveszi feleségül ugyanazt a nőt, aki három házasságból szül neki három gyereket, az kalandor és mély érzésű, de felületes ember.)
Most ébredek rá magam is, hogy ez milyen fontos. A felületesség. A felszínesség. Mert az volt. Kedélyesen, izgalmasan. Sok fantáziával. Nem is jó a szó. Mert nem sekélyességre gondolok, nem hanyagságra, hanem a gondtalanságra, az irigylésre méltó nemtörődömségre. Írásban, társalgásban is. Sokszor kaptam rajta, hogy mellébeszél. Nehéz, súlyos ügyekben. Trianon. Határon túli magyarság. Háborúk. Soa. História. Tudomány. Oktatás. Nagy lendülettel mondott néhány mondatot. Szinte dühödt indulattal. De az nem úgy volt – nem annyi, nem ott és nem akkor. A lényeg mégis igaz volt. A fájdalmas és kétségbeejtő ostobaság, a felfoghatatlan igazságtalanság, az emészthetetlen embertelenség. A bűn.
A lényeget látta. Abban nem tévedett. Az érvek rendszere, a tények, a történelmi háttér apró részletei nem mindig voltak helyesek. Nem baj. Nem számít. Sosem ejtette ki a száján, hogy mindez nem érdekes. Nevetett. Önmagán, rajtam, rajtad, rajtunk. A következtetése pedig helytálló volt. Jó a jó. Gonosz a gonosz. Morgott Trianon miatt. Bosszankodott Dés Mihály vagy Kabdebó Tamás miatt. Zsörtölődött a Barcelona vagy a Fradi miatt. Szapulta a gyarmatosítókat, és elsősorban az Amerikai Egyesült Államokra gondolt (aminek Puerto Ricó-iként polgára is volt), meg persze az angol világbirodalomra és a francia hódításokra is, és arra a fosztogatásra, amit a Habsburg Birodalom művelt évszázadokon át itt Európa közép-keletén. Nem veszett bele a részletekbe. Marx, Engels, Marcuse, Fidel Castro nem érdekelte. Számok, adatok, százalékok ritkán győznek meg. A számok az észhez, a logikához szólnak, de ő érzelemmel, szívvel élte a világot.
A részletek érdektelenek. Egy a fontos: az igazság. Énekeljünk! Adomázzunk! Meséljünk vicceket! Sírjunk és nevessünk! Ünnepeljünk, és sajnáljuk magunkat!
Mondott avatag mondatokat arról, hogy miként romlik a nyelv, a haza, meg hogy kevés a gyerek, és hogy hogyan kéne a történelmet tanítani, mert a fiatalok már nem tudnak semmit. Kesergett, és megmondta, hogyan kéne jól magyarul élni. Ha ilyenkor arra céloztam, hogy számos francia meg görög meg ki tudja miféle unokái közt olyan is akad, aki három nyelven beszél – miként ő maga is –, mégsem tudnak egymással szót váltani, vagy ha felhívtam rá a figyelmét, hogy még a négy gyereke közül is csak egy beszél valamelyest magyarul, miért gondolja, hogy éppen ő tudna jó demográfiai stratégiát vagy nemzeti tantervet produkálni a hazának – elnevette magát. A gőz leeresztett, az indulat elenyészett – nevetett, és délután fiatal kárpátaljai meg délvidéki meg erdélyi magyar költőket szavalt lelkesülten a folyóiratokból, amiket mindenünnen küldtek neki. „Milyen bátor ez a lány! Ismered? Ugye nem, hisz alig húszéves! Holnap írni fogok róla.” És írt. Róla meg a másikról és a harmadikról, tízről, húszról, éveken, évtizedeken át.
Mókás, nem? Hazafias nevelést várt volna el, és ordas, nem, inkább odvas vagy ósdi eszméket fújt dühödten, olyanokat, amikről az Extra Hungariam non est vita jut eszünkbe, és amit különben maga is lenézett, mert amúgy íróként Kertésszel meg Esterházyval meg Tar Sándorral (igen-igen, vele is!) értett egyet, és egyszer Lemberg felé… Ez hosszú, ehhez új levegőt veszek.
Éppen tíz éve történt. Az oroszokkal bratyizó Janukovicsot már lapátra tették az ukránok, cserébe a medve rátette mancsát a Krímre, aztán megalakult a Donyecki Népköztársaság, de azért Nyugat-Ukrajnában még béke volt, és Beregszászon, Munkácson, Ungváron át borzalmas és végtelen utakon Lemberg felé zötykölődtünk (miért is ne mondhatnám ukránul Lvivnek, az 1600-as években magyarul még Ilyvónak mondtuk), íródelegációként utaztunk a hajdani Osztrák–Magyar Monarchia legkeletibb, hajdanán leginkább lengyelnek és zsidónak mondható, soknemzetiségű városába. Lassan telt az idő a kisbuszban, és Bolyai Jánosról beszélgettünk, aki a galíciai Habsburg főfőkatonaiakármihivatalnak volt a mérnöke és az egyetem matematikaprofesszora, meg Martin Buberről, akiről semmit nem tudtunk, csak azt, hogy zsidó, a haszidizmus prófétája, mégis inkább filozófus, aki még időben alijázott. (A mazohizmus „atyja”, Leopold Ritter von Sacher-Masoch már saját felfedezésünk volt, véletlenül akadtunk rá az emléktáblájára.) És hazafelé a kisbuszban azzal csaptuk el az időt, hogy létezik-e olyan magyar prózaíró, mert költő több is van, az nem kérdés, de létezik-e magyar Cervantes, vagy Céline-hez, Dosztojevszkijhez, Gogolhoz hasonló regényíró. Nem rabolom az időt, hogy ki mindenki neve merült fel és hullott alá, csak a végeredményt árulom el: Krúdy. Abban egyeztünk meg, hogy a valaha volt – és általunk ismert – magyar próza legkiemelkedőbb csúcsa Krúdy Gyula. Nem biztos, hogy bármi értelme van az ilyen méricskélésnek, de az idő remekül múlt. Annak a felismerése pedig nagy örömömre szolgált, hogy érvelésében, indoklásában nyoma sem volt a nosztalgiának. Ha Krúdy nosztalgikus, akkor Proust meg James Joyce meg Dante és Cervantes is az. Vágy a mindenre emlékezésre. Krúdy is a mindenséget… Nem tudom, akarta-e, de azt hiszem, igen. A mindenséget akarta. Virginia Woolf 1922-ben, amikor az Ulysses megjelent (Proust pedig megtalálta az eltűnt időt, és végre meghalhatott), azt fejtegeti egy esszéjében, hogy a kisember élete is olyan gazdag benyomásokban, hogy annak a szüntelen áradásnak, záporozásnak csak elenyésző töredéke ragadható meg. Krúdy pedig A vörös postakocsi bevezetőjében már 1913-ban megfogalmazza ugyanezt. Nem említ csattanót, jellemábrázolást, fejlődést, nem beszél meglepő befejezésről. Mindent meg szeretne írni. Minden apróságot, szenvedéseket, amelyeken ma már mosolygunk; a valóra vált álmok értéktelenségét; az éjszakai magány gondolatait; látomásokat, amelyek az utcán esnek meg, alakokat és hangokat, amelyeket igazából alig érzékelünk, csak elsuhannak mellettünk, és benyomásokat hagynak bennünk. Meg szeretné írni a terézvárosi búcsút egy ablakból nézve. Elfojtott szívfájdalmakról akar mesélni. Halkan elsuttogott szavakat felidézni, olyanokat, amiket senki sem hallott. Egy lelki beteg képzelgéseit. Rémült fölriadásokat az ágyban. Játszi öngyilkossági terveket. És neki, Krúdynak, egyeztünk meg abban az ukrán utakon zötyögő autóban, neki sikerül is mindez. Mindent lát, tud, érez. Olyan magasról néz le ránk. Belelát a leveses tálba, a királyné konyhájába, a nyírségi udvarházak éjszakai szobáiba, a nők lelkébe, a tabáni kocsmák mélyére…
Ezt itt most abbahagyom, mert éppen a nosztalgiázást próbáltam volna elkerülni. De hát végül is mi az irodalom? Emlékezés. Színtiszta nosztalgia. Akkor hát ellentmondásba keveredek? Nem baj, ezek az ellentmondások tesznek minket emberré. Ezek is. Magyar író akart lenni, az is volt, aki árgus szemmel figyeli a hazai és határon túli irodalmakat, dühösen előírná, hogy hogyan nem szabad és miként kell magyarul írni, de amikor ír, akkor azon nyomban elszakad ettől az ócska, penészes elvárástól, ettől az élettelen valamitől, szabályrendszertől, és máris érvényes és élő lesz. Őszinte. Egyszerű. Eszköztelen. Örülök, hogy sokszor megmondtam neki: csodálom és irigylem érte. Szeretném eltanulni tőle. Bízom benne, hogy egyszer nekem is ilyen könnyen megy majd. Nevetett.
Vissza a tetejére